[Kis János]

Nyomtatóbarát változat

Miért ígérnek növekedést?

Egyetértünk a Hírmondó kommentátorával (Egy arasszal közelebb a szakadékhoz. Hírmondó 1986/1. sz.): a mégoly szerény gyorsulással számoló tervkoncepciót sem alapozták meg az 1981–85 közötti időszak eredményei. Egyeden olyan célt sem sikerült megvalósítani, amelyet a kormányzat – okkal – szükségesnek tartott az „új növekedési pályára” való áttéréshez (maga a jelszó is kikopott a használatból). Nem csökkent számottevően a fajlagos anyag-és energiafelhasználás; a jelek szerint az erőforrásfaló ágazatok (kohászat, nehézvegyipar) radikális visszafejlesztése és modernizáló beruházások nélkül lehetetlen áttörést elérni ezen a téren (Népszabadság, 1985. X. 16., 10. o.). Az ipari termékek életkora tovább nőtt. Az utolsó három évben bevezetett termékek aránya 1980-ban 17,2 százalék volt, 1983-ban 13,9 százalék. Míg 1980-ban az előállított termékek gyártását átlagosan 15,7 évvel korábban kezdték meg, 1983-ban 16,4 év volt egy iparcikk átlagos kora (Statisztikai Szemle 1984/11. sz., 1073. o.). Romlott a dollár-elszámolású export szerkezete: a tervidőszak végén az állótőke-, energia- és nyersanyagigényes ágazatok (kohászat, vegyipar, építőanyag-ipar) adták a konvertibilis iparcikk-kivitel több mint egyharmadát, nagyobb részt tehát, mint 1982-ben. A gépipar amúgy sem magas részesedése viszont tovább csökkent, s ezen belül is a hagyományos termékek a meghatározók (Népszabadság 1985. IX. 27., 10. o.). Ha a gyorsítás feltétele az, hogy egységnyi növekedéshez kevesebb dollárért vásárolt anyagra, energiára legyen szükség, mint korábban, s hogy ennek az importnak a fedezetét a kivitel biztosítani tudja, akkor ma semmivel nem jobb a helyzet, mint az előző ötéves tervidőszak kezdetén volt.

Tovább megyünk: véleményünk szerint ezt a vezetés közgazdasági szakértői, sőt, maguk a felelős kormánytisztviselők is pontosan tudják. Amikor Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes tavaly május 16-án, a megyei vezetőknek tartott tájékoztatóján ismertette az új ötéves terv valószínű számadatait, voltaképpen meg is mondta. Mert Faluvégi Lajos szükségesnek látta közölni, amit a nyilvánosságra hozott tervtörvény már elhallgat, hogy a tervezett szerény javulás akkor remélhető, ha a munkatermelékenység 24-26 százalékkal (évi 5 százalékkal) emelkedik, és ha 30-40 százalékkal (évi 6-8 százalékkal) nő a gépipar dollár-elszámolású kivitele! (Magyar Hírlap 1985. VI. 4., Melléklet.) Összehasonlításul: 1982/84 és 1976/78 között a munkatermelékenység emelkedése évi 2,7 százalék volt, a ’86–90-re tervezettnek alig több mint a fele (Népszabadság 1985. VII. 17., 10. o.). A gépipari export stagnálásáról már volt szó.

Mitől volna remélhető a tervbe bekalkulált ugrásszerű javulás? Mivel 1981–85 között a gazdaság teljesítménye nem javult, egyetlen reményforrással lehet számolni: hátha a beruházási hányad emelkedése önmagában kiváltja a szükséges teljesítményjavulást. Nos, a magyar gazdaság rossz és romló teljesítménye részben valóban azzal függ össze, hogy a beruházások kényszerű visszafogása következtében a szokásosnál is gyorsabban avul el az ipari géppark. De a korábbi beruházási fellendülésekkel szerzett tapasztalatok nem túlságosan biztatóak: a befektetett tőke java része nem az ipar modernizálását szolgálja, hanem elmaradott ágazatok bővítését. S a VII. ötéves terv előre gondoskodik róla, hogy ez most is így legyen. A beruházási növekmény jelentős részét kötik le a Szovjetunió területén eszközlendő fejlesztési hozzájárulások (hamburgi gázkitermelés, krivoj rogi ércdúsító)[SZJ], a szénbányászatnak és a villamosenergia-iparnak szánt összegek, valamint a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer terhei. Csak találgathatjuk, pontosan mekkora hányadról van szó: a kormány nem méltatta rá állampolgárait, hogy megismertesse őket az általuk megtermelt nemzeti jövedelem felhasználásának tervével. Mégis, józan becslések szerint ezek után már nem sok maradhat a progresszív ágazatok fejlesztésére. Elektronizálásra például mindössze 100 milliárd forint jut, az összes tervezett beruházásának alig több mint 8 százaléka (Hírmondó, id. cikk, 4. o.).

De ha a terv ilyen gyenge lábakon áll, miért erőlteti akkor a vezetés? Miért ígérget, ha tudja, hogy ígéreteit nem lesz képes teljesíteni? Miért nem tart ki a ’80-as évek elejének gazdaságpolitikai retorikájánál: vegyük tudomásul a „realitásokat”!?

Véleményünk szerint azért, mert nincs már ereje a szorító gazdaságpolitika következetes vállalásához. Egy évig, két évig, három évig mondhatja, hogy most egy kicsit meg kell húzni a nadrágszíjat. De ha közben egyre kétségesebbé válik, hogy egyáltalán véget érnek-e a sovány esztendők, akkor egyre nehezebb lesz mondania.

A lakosság az infláció miatt zúgolódik, stabil árakat, a megélhetést biztosító, tisztességes béreket sürget, a nyugdíjak s az egyéb juttatások vásárlóerejének megőrzését; egyre türelmetlenebb, ha zavar támad az energiaellátásban, vagy ha kevés a szén a tüker-telepeken. Növekszik az iskolák, a közegészségügy, a tömegközlekedés és a távközlés állapota miatti elégedetlenség. Nyugtalanságot kelt a népesedési mutatók romlásának folytatódása, mindenekelőtt az, hogy tovább emelkedik az ezer lakosra jutó halálozás aránya, kivált a 35–45 év közötti férfiak körében. Az emberek hathatós intézkedéseket, kézzelfogható eredményeket akarnak látni.

Azonnali segítséget sürgetnek a válságágazatok – a szénbányászat, a vasút, a kohászat, a nehézvegyipar – vezetői. Mind arra hivatkoznak, hogy a beruházások visszafogása és az elégtelen támogatás következtében ágazatuk a végsőkig lerongyolódott. Ha csak a megint sűrűbbé vált bányaszerencsétlenségek okaiba belegondolunk, el kell ismernünk: igazat beszélnek.

De a sikeresnek számító ágazatok vezetői is a beruházási ütem gyorsítását követelik; ők a géppark elavulásával, a menthetetlen technikai leromlással érvelnek. És ebben is van igazság. A szorító gazdaságpolitika valóban csapdának bizonyult: mivel a magyar gazdaság világpiaci versenyhelyzete rossz, vissza kellett fogni az importot és a belső felhasználást; a visszafogás következtében azonban tovább romlottak a magyar gazdaság versenypozíciói; elsősorban ennek tudható be a cserearányok folyamatos romlása, és részben a belső infláció is.

Pénzt kérnek a műszaki kutatók: ha tovább tart a kutatásra és fejlesztésre szánt összegek lefaragása, lehetetlenné válik a felzárkózás a világ élvonalához, végképp lemaradunk a nyugat elektronikai és biotechnikai forradalmáról.

Pénzt kér a legmostohábban kezelt költségvetési ágazat, a területi közigazgatás, hogy legalább az elemi kommunális feladatait elláthassa. Egyáltalán, mindenki azt várja, hogy az állam bőkezűbben költekezzen, mint eddig.

A minden oldalról rá nehezedő nyomás erősödésének engedett a vezetés, amikor 1984-ben, az áprilisi kb-ülés táján elhatározta, hogy a VII. ötéves tervben emelkednie kell a beruházási hányadnak, gyorsulnia kell a növekedésnek.

Mi lesz ebből?

Az alternatívák

Az egyik lehetőség: a vezetés csak szavakban enged, valójában kitart a szorító gazdaságpolitika mellett. Eleve abból indul ki tehát, hogy az ötéves terv célkitűzései nem fognak teljesülni. Végül is nem ez lenne az első ötéves terv, amelyet nem hajtottak végre (mindjárt itt van az előző). Úgy tűnik, ezt tartanák a legkevésbé szerencsétlen megoldásnak azok a gazdasági vezetők, akik szerint első a népgazdaság egyensúlyának megőrzése, a fizetésképtelenség elkerülése. A kormányban a Tervhivatal és a Pénzügyminisztérium vezetői képviselik ezt az irányzatot, a pártvezetésben Havasi Ferenc kb-titkár. A baj az, hogy ez a vonal demoralizálja az apparátusokat és a rendelkezésükre álló szakembereket. Lehetetlen energikus támogatást szerezni egy politikának, amelyben a képviselői sem hisznek. És minél kevésbé hisz benne bárki is, annál nehezebb tovább halogatni az egyre sürgetőbb igények kielégítését.

Másik lehetőség: komolyan veszik a tervet, szabadjára engedik a beruházásokat, és a lakosságnak is adnak valamit. A Faluvégi–Hetényi–Havasi-vonal gyengesége leginkább abból ered, hogy míg 1984 végéig sem a pártvezetésben, sem a kormányban nem voltak szószólói a költségvetési költekezés felszabadításának, ma már itt is, ott is vannak. A kormányban Kapolyi Imre képviseli a legnagyobb erővel, a pártvezetésben Grósz Károly budapesti első titkár. Kapolyi mint ipari miniszter a nagyvállalati érdekek prókátoraként lép föl, Grósz a népszerűtlenségébe belefáradt pártapparátus és az árstabilitást, jobb béreket, normálisan működő szolgáltatásokat kívánó lakosság között próbál érdekszövetséget teremteni. Nem hiányoznak szótárából a piacimechanizmus-ellenes ideológia kulcsszavai sem: rend, fegyelem, szervezettség, utasítás-végrehajtás. Ha a Grósz–Kapolyi irányzat áttörne, rövid távon nagy sikert arathatna: a felgyorsuló pénzkiáramlástól átmenetileg mindenkinek jó kedve kerekednék. Csak sajnos előre látható a vég. Ez a növekedési kaland két-három év után ugyanoda vezetne, ahová a ’70-es években a Giereké vezetett: a gazdasági összeomlásba.[SZJ]

Az egyik alternatíva a lassú hanyatlásé, a folyamatos demoralizálódásé; a másik a remények felgerjedésére következő katasztrófáé. Van-e harmadik lehetőség? Tehet-e mást a vezetés, mint amit az egyensúly őrei, illetve a növekedés szorgalmazói próbálnak egymás rovására kikényszeríteni? A reformer közgazdászok szerint igen: gyors és határozott mechanizmusreformot kellene meghirdetnie; egyértelművé kellene tennie, hogy a magyar gazdaság elsődleges célja a világpiachoz való felzárkózás, és hogy kívánatos a KGST-től való függés lazítása; ennek megfelelően intézkednie kellene a világpiaci kooperáció szervezeti feltételeinek megteremtéséről; fordulatot kellene végrehajtania a gazdaságpolitikában, meggyorsítva a nyersanyag- és energiaigényes ágazatok visszafejlesztését. Ha ez megtörténik, akkor gyorsabbá válhat az import és az export szerkezetének kívánatos változása, és csökkenhetnek a hitelfelvétellel járó veszélyek. Ez a program megalapozhat egy néhány éven belül újrainduló, de immár szerkezeti átalakulásokkal együtt járó növekedést.

Igaz, végrehajtása nem csekély rövid távú politikai kockázattal járna. Aligha arathatna tetszést a szovjet vezetés köreiben. Számolnia kellene a pártapparátus derékhadának ellenállásával. Az ipari vezetők egy része is tiltakozna. S mivel átmenetileg munkanélküliséget hozna és megnehezítené az infláció kézben tartását, nem lenne egyszerű feladat megnyerni neki az iparban és a szolgáltatásban foglalkoztatott lakosságot. Politikai reformok – a dolgozóknak alárendelt szakszervezet, nagyobb sajtószabadság, a képviseleti intézmények érzékelhető demokratizálódása, a törvényhozás súlyának növekedése, az egyéni jogbiztonság javulása – nélkül semmiképp nem szerezhet a gazdasági reform társadalmi támogatást. Ez viszont tovább növelné a politikai kockázatot.

Nem csoda, hogy az óvatosságáról ismert Kádár János 1983–84-ben félreérthetetlenné tette: nem lesz második reform, nem hajlandó elindulni a reformer közgazdászok által megrajzolt úton. Szokása szerint azonban nem kötelezte el magát a reform ellenségei mellett sem, mint ahogy az egyensúlyi és a növekedési érdekek harcában sem foglalt állást. Taktikusan lavírozik irányzatok és klikkek között, mindenkinek ad egy kicsit, de úgy, hogy senkitől ne vegyen el túl sokat. A reformerek „a reform reformja” helyett megkapták tőle a gazdasági és politikai rendszer apránkénti „továbbfejlesztését”; a reform ellenzői a vállalkozásellenes demagógiát. A gyorsítás sürgetőinek kedvében járva meghirdette a felhalmozás és a fogyasztás új növekedésének szakaszát, de sietett hozzátenni: csak ha a gazdaság teljesítménye javul. Elfogadta, hogy a külpiaci egyensúly még mindig elsődleges követelmény, de hozzátette: az életszínvonal emelkedése is az.

Csakhogy a szembenálló igényeket egyre nehezebb összeegyeztetni. Egyre nehezebb úgy engedni egy kicsit az egyiknek, hogy a másik képviselői föl ne szisszenjenek. Egyre nehezebb azt a látszatot kelteni, hogy az egymással marakodó csoportok fölött lavírozó centrum átgondolt, messzire néző politikát képvisel. A taktikázás egyre inkább bizonytalankodásnak tűnik. Egyre többen gondolnak arra, hogy Kádár már nem tud alkalmazkodni az új helyzethez: ideje lejárt.

Az eseményeknek nincs iránya. Vállalkozásellenes adórendeletet hoznak – de közben megkezdik a bankrendszer decentralizálását. Mozgásba lendül a gazdasági rendőrség – de előkészítik a csődeljárási törvényt. A párt agitprop részlegének vezetői támadják a tömegtájékoztatást („nekünk” olyan tájékoztatási eszközökre van szükségünk, amelyek az eredményekről győzik meg az embereket) – de semmi jele, hogy a valóban szokatlanul kritikus hang alábbhagyna. A felemás reformintézkedések is inkább csak a konfliktusokat hozzák a felszínre, a bajok orvoslására nem jók.

Így a vállalatirányítás 1985-ben megkezdett reformja a mamutvállalatok felbontása, az adórendszer egységesítése, a kormány piac-felügyeleti funkcióinak megszorítása nélkül nem sokat tehet azért, hogy a vállalatok a piachoz alkalmazkodó kompetitív szervezetekké váljanak. De ahhoz így is elegendő volt, hogy a vállalatvezetők és a területi pártszervek egy jó részét ideges morgolódásra késztesse. Pedig a régi igazgatóknak csupán egy töredéke bukott ki (1985. november 30-ig 370 közül mindössze 17: HVG 1985. XI. 30., 54. o.). De a választás bevezetése mégis bizonytalanabbá teszi az igazgatók helyzetét, s a párt invesztitúrajogainak gyakorlását is megnehezíti.[SZJ] Másfelől egyik-másik esetben az igazgató-buktatók is megtapasztalhatják: nem azért kaptak szavazati jogot, hogy éljenek vele. (Leszavazták Burgert Róbertet, a bábolnai ÁG igazgatóját, mégis a helyén maradt; és nem ő az egyetlen). Pontosan ugyanez történt a képviselő-választási rendszer reformja nyomán is (Beszélő 13–14). Egyre több alkalommal kaphat hangot az elégedetlenség, de csak ritkán olyan formák közt, amelyek lecsillapítanák.

Fáradt akarók hada

A növekvő ingerültségnek számos jele van. Ott voltak a pártkongresszust megelőző, viharos hangulatú beszámoló taggyűlések. Az indulatok kitörése annyira meglepte a vezetést, hogy jobbnak látta felfüggeszteni a ’74 tavasza óta eluralkodott sikerpropagandát, és irányított panasznappá átszervezni a kongresszust. Aztán jöttek a képviselő-választások, a jelölőgyűlések harcai, a nemmel szavazók és a távolmaradásukkal tüntetők szokatlanul magas aránya[SZJ]. Aztán a településfejlesztési hozzájárulás (hivatali becenév: a TEHO) bevezetése ügyében rendezett, közigazgatási egységenkénti népszavazás következett. Magyarország településeinek valamivel több mint 50 százalékában a lakosok elvetették az új adóformát, Budapest 22 kerületéből mindössze háromban szavazták meg! Jól mondta a népfront főtitkára: a többség azért szavazott nemmel, mert „irritálta”, hogy „számos településen nem a lakosság érdekei, hanem az apparátus logikája szerint határozták meg a fejlesztési célokat” (Figyelő 1985. XI. 28., 3. o.). Az idén pedig a szakszervezeti kongresszus előkészületeivel folytatódott a sor; itt ugyanaz a türelmetlen elégedetlenség határozta meg az értekezlet légkörét, mint egy évvel korábban a párt kongresszus-előkészítő gyűlésein.

A terjedő rossz hangulat ad súlyt és jelentőséget a kicsiny, de visszhangos értelmiségi csoportok jelentkezésének, amelyek hol a meglévő intézményi kereteken tágítva-lazítva, hol azokon átlépve próbálnak társadalmi ügyekben széles mozgalmat kezdeményezni. E csoportok jól érzékelik, hogy a közvélemény készenléte jócskán megnőtt a ’60-as és ’70-es évek óta. Jól érzékelik, hogy az emberek ma kevésbé bíznak a kormány adott szavában, mint a válság előtti időkben. Jól érzékelik, hogy növekszik az igény: legyen a társadalomnak betekintése a kormányzati döntésekbe, és legyen szava a húsbavágó ügyekben.

De még valamit érzékelhetnek. A közvélemény aktivizálódását nem a remény, nem az önbizalom élteti, hanem a kormány tehetetlensége fölötti elkeseredés, arroganciája miatti harag. Az emberek túlnyomó többsége nem hisz benne, hogy volna a jelenlegi válságra megoldás, amit a saját erejükből kikényszeríthetnének. Hogy e borúlátásban mekkora része van az 1956-os sokk és a ’60–63-as konszolidáció hosszú távú lélektani hatásainak, a ’68 augusztusában és ’81 decemberében kapott megerősítésnek,[SZJ] a világpolitikai helyzet bénító kényszerfeltételeinek, és mekkora a társadalmi képzelőerő hiányának: ki tudná pontosan megmondani? A többség mindenesetre nem gondol politikai cselekvésre. Milliók zúgolódnak, de csak pár tízezer ember megy el odáig, hogy legalább a választások, a párt- és szakszervezeti gyűlések alkalmait kihasználja az odamondogatásra. Az ilyen alkalmak között pedig nincs folytonosság; minden mindig a nullpontról kezdődik újra.

És csupán pár ezerre tehető azoknak a száma, akik hajlandóak az alkalomszülte lehetőségeken túllépve, maguk teremtette eszközökkel (például petíciók aláírásával), aktív nyomásgyakorlással kísérletezni. Közülük is legfeljebb pár százan vállalják a rendszeres, célirányos cselekvést. De ez a kicsiny mag éppoly pesszimista, mint a többség. A környezetvédők nem hiszik, hogy a vízlépcső felépítését meg tudják akadályozni. A közgazdász reformerek nem hiszik, hogy a kormányzatot rá lehet beszélni az elengedhetetlen reformok bevezetésére. A népiek nem hiszik, hogy a romániai magyarságot meg lehet menteni. A Szeta nem hiszi, hogy a vezetést rá lehet szorítani egy emberségesebb és hatékonyabb szociálpolitikára.

Innen e kezdeményező kisebbség dilemmája. Ha olyan messzire megy, ahová az ezrek és tízezrek már nem látják értelmét követni, működésbe léphet a hatalom elnyomó gépezete; csoportjait felszámolják, mint a Dialógust[SZJ] vagy elszigetelik, mint a szamizdat körül gyülekező emberi jogi ellenzéket. Ha viszont megmarad azoknál a tevékenységi formáknál, amelyeket az ezrek és százezrek is hajlandók vállalni, akkor eleve lemond róla, hogy hathatós nyomást gyakoroljon a kormányzatra. A lágy közegellenállással a vezetés nem törődik; a keményet megtöri.

Ezért oly gyakori az az érzés, hogy tenni kéne valamit, s hogy semmit nem lehet tenni. Ezért próbálgatja évek óta minden kezdeményező csoport, nem lehet-e az odaütést provokálónál puhább, de a figyelmen kívül hagyhatónál mégis keményebb közegellenállást kifejteni. Ezért van majdnem minden akcióba beépítve a készenlét, hogy visszakozzanak, mihelyt a hatalom megmutatja az öklét.

Az általános pesszimizmuson alighanem csak valamilyen hirtelen, távlatnyitó esemény segíthet. Például ha a szovjet vezetés ahhoz hasonló fordulatot venne kelet-európai politikájában, mint 1953, majd 1956 tavaszán.[SZJ] Vagy ha a hazai utódlási harcokból egy elkötelezett reformpárti koalíció kerülne ki győztesen. Nem véletlenül figyeli oly feszült várakozással a politizáló közvélemény egy része Gorbacsov sakkhúzásait, a haladónak tekintett hazai vezetők lapjárását. Az emberek jelet szeretnének, félreérthetetlen bizonyítékot, hogy a demokratikus mozgalmaknak nem kell a régi kaptafára végződniük.

De minél tovább várunk a kedvező jelre, annál tovább romlanak a kibontakozás gazdasági és politikai esélyei. Annál nagyobb árat kell majd fizetni érte; ha egyáltalán azok között leszünk, akiknek a számára lesz kibontakozás. Nem kellene mégiscsak megpróbálni, hogy a saját hajunknál fogva rántsuk ki magunkat a mocsárból, a néhai Münchausen báró meséje szerint? Hogy a magunk erejéből idézzük elő a szükséges lélektani fordulatot? Képzeljük el például, hogy egy nagyüzem munkásai nem hajlandók tovább érdekképviselet nélkül maradni; leteszik a manipulációval választott szakszervezeti vezetőket, és saját vezetést választanak; felhívással fordulnak más üzemek munkásaihoz, kövessék a példát, és hozzanak létre horizontális kapcsolatokat a helyi szakszervezeti bizottságok között. Vagy képzeljük el, hogy az értelmiség mértékadó képviselői helyzetelemzéssel és programmal állnak a nemzet és az államvezetés elé...

Az utóbbira valamivel több esély van, hiszen az értelmiség rendelkezik a nyilvánosság elérésének eszközeivel és bizonyos politikai tapasztalatokkal, amitől a magyar munkásosztály 1957 óta meg van fosztva. De kétségkívül ennél is sokkal könnyebb elképzelni, hogy az ország irányítás nélkül maradt szekere feltartóztathatatlanul gurul a lejtőn lefelé; a rázkódástól meglazulnak az eresztékek; ember, holmi jobbra-balra potyog.

Hegel azt írta egyszer: minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Ebből annyi igaz miránk is, hogy a kormányzat felelősségét megállapítva nem háríthatjuk el magunkról a saját felelősségünket. A főbűnösök a vezetés és az apparátus; de ha a társadalom mindig csak az államra mutogat, ahelyett, hogy megpróbálná kezébe venni a sorsát, maga is vétkes lesz abban, ami vele történik.

• Beszélő