Orosz István

Nyomtatóbarát változat

Az alábbi beszélgetésre 1985. október 31. és november 3. között került sor Szász Béla halesworthi otthonában. Szász Béla idén ünnepelte 75. születésnapját. Felkérésére az indított, hogy személyesen is szerettem volna kifejezni megbecsülésemet és tiszteletemet egy olyan ember iránt, aki az életét fenyegető kegyetlen kínzások dacára sem volt hajlandó együttműködni a Rajk-per elképesztő színjátékát kiagyaló és gumibottal dirigáló szovjet és magyar kommunistákkal, NKVD-s és ÁVH-s tisztekkel. A Rajk-perről írott könyve, a Minden kényszer nélkül tárgyilagos hangvétele és a szerző szavahihetősége miatt máig a legjobb és legátfogóbb történelmi hitelű elemzése a per szélesebb politikai, társadalmi összefüggéseinek. Az állami kultúra hivatalos magyar népszerűsítői azonban időről időre igyekeznek Szász Béla személyét lejáratni, könyve hitelét kétségbe vonni, annak dacára, hogy Magyarországon állítólag már gyökeresen szakítottak az ún. „személyi kultusz” átkos módszereivel, és állítólag teljes igazságot szolgáltattak a törvénytelenül meghurcolt elítélteknek. Ez a „szakítás” Szász Béla esetében, aki 1949-től 1954-ig ült börtönben, meglehetősen „dialektikus” módon történt.

A „teljes igazságszolgáltatás” azzal vette kezdetét, hogy amikor Szász Bélát 1954. szeptember 1-jén szabadlábra helyezték, elbocsátó levelébe a következő dátumokat írták be: Letartóztatásának kezdete: 1954. augusztus 31. Letartóztatásának vége: 1954. szeptember 1. Majd folytatódott azzal, hogy 1957. szeptember 15-én a Népszabadság felelevenítette a Rajk-perben hangoztatott és egyszer már hivatalosan is puszta koholmánynak minősített vádakat. „Az angol kémszervezettel, az Intelligence Service-szel volt szoros kapcsolatban Szász Béla, aki 1941-től mind a mai napig az angol hírszerző szerveknek dolgozik. Szász Bélát, aki az Intelligence Service megbízásából tért haza Argentínából Magyarországra, a bíróság kémtevékenység miatt jogerősen tíz évi börtönbüntetésre mint főbüntetésre és tíz évi politikai jogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra mint mellékbüntetésre ítélte. A vizsgálat és a tárgyalás során Szász Béla bűnösnek vallotta magát, és beismerte, hogy az angol hírszerző szervek ügynökeként adatokat szolgáltatott Magyarország politikai, gazdasági és katonai helyzetéről.”

Ezt a történelmi léptékű igazságot a Népszabadság az azóta eltelt csaknem 30 esztendő alatt nem tartotta szükségesnek módosítani, noha a szerkesztők nyilvánvalóan ismerik azt a nehezen leplezhető tényt, hogy Szász Béla sohasem volt angol kém, és ezt a vádat sem a Rajk-per során, sem később, sem szóban, sem írásban soha nem ismerte el.

Mondhatná valaki: minek felhánytorgatni ezt a három évtizedes históriát, hiszen azóta „szemmel láthatóan” megváltozott a hivatalos álláspont, filmek, tanulmányok, könyvek tucatja foglalkozik az ötvenes évek törvénytelenségeivel és végre „valóban tiszta vizet öntenek a pohárba”. Itt van pl. Száraz György nagy sikerű könyve, A tábornok,[SZJ] amely azzal az igénnyel íródott, hogy árnyalt megvilágításba helyezze a Rajk-perben kivégzett Pálffy György alakját. Száraz nem győzi hangsúlyozni, milyen óriási nehézségeket kellett leküzdenie, hogy a rengeteg hamis állítás és dokumentum áthatolhatatlannak látszó dzsungeléből illusztrálván írja pl. a következőket: „Felrémlik előttem az 1956. október 6-i temetés a Kerepesi temetőben: az égen rohanó felhők, a kandeláberek tüzének ide-oda csapódó füstös gomolygása, a »kis tábornokok« sorfala; és hallom a lábak csoszorgó zaját a fölázott úton, s Szász Béla, a túlélő sorstárs búcsúztatójának végső mondatát, amely nemcsak fogadalomnak, de fenyegetésnek is hangzott akkor: Nem felejtünk! S most itt van az asztalon ugyanennek a Szász Bélának Brüsszelben kiadott könyve, amelyben »kémtábornoknak« nevei Pálffyt, s a katonapolitika »sötét ügyeiről« beszél... Hogy lehet itt rendet teremteni?” Így bizony nehéz, hiszen Szász Béla könyvében nem a nyugati titkosszolgálatok zsoldjában álló „kémtábornoknak” nevezi Pálffyt – ahogyan a Rajk-per jegyzőkönyve teszi –, hanem a magyar kommunista párt szolgálatában álló „kémelhárító parancsnoknak”. Igen elgondolkoztató, hogy az 1980-as évek Magyarországán a magyar kulturális élet egyik vezető alakja újabb hamisítások árán akarja átverekedni magát az olyannyira áhított „igazsághoz”. Nem elég, hogy a magyar kommunista párt az ötvenes években elkövetett törvénytelenségekért felelős kommunista vezetők, ÁVH-s tisztek és keretlegények túlnyomó többségét sohasem állította bíróság elé; nem elég, hogy a törvénytelenül bebörtönzött és meghurcolt magyar állampolgárok tízezreinek mindmáig nem szolgáltatott igazságot; most még arra a cinikus lépésre is elérkezettnek látja az időt, hogy a végső igazmondás pszichológiáját elhintve ismételje meg régi és újabb keletű hazugságait.

És amíg így áll a helyzet, a fiatalabb generációk jórészt saját erőfeszítéseikre vannak utalva, hogy a hivatalos kommunista történetírás és publicisztika kétes értékű „eredményei” helyébe egy tárgyszerű, a szocializmus valódi mibenlétét elfogulatlanul feltáró, árnyalt történelemképet állítsanak. Az itt következő interjú – a maga erősen korlátozott eszközeivel – ehhez kíván hozzájárulni. (Terjedelmi okokból a beszélgetésnek csupán a befejező részét tudjuk közölni.)

---

A forradalom leverése után milyen körülmények között emigráltál?

1957-ben szabályos útlevéllel hagytam el az országot. Hogy mi késztetett erre a döntésre, és hogyan jutottam útlevélhez leírtam Pedro című cikkemben, amely az Irodalmi Újság 1983/3-as számában jelent meg. „1956 decemberében egy este fiatal újságíró barátom keresett fel, nevezzük Jánosnak. Fölakasztotta a kabátját, de le sem ült, még állva belevágott a mondókájába. Cséby Lajos, a napokban megalakult milícia vezetője megtartotta első sajtóértekezletét. Nyilatkozatáról János egy szót sem ejtett, de az értekezlet után Cséby a terem egy sarkában még elbeszélgetett három újságíróval, köztük Jánossal, és mellesleg megjegyezte, hogy Losonczy Gézával együtt Szász Béla már október 6-án igyekezett Rajk László temetésén elmondott beszédével az ellenforradalmat kirobbantani. János tudta, hogy Cséby, aki most vezérőrnagyi egyenruhát viselt, az ÁVH börtönében zárkatársam volt. Talán ezzel az odavetett mondattal akart figyelmeztetni küszöbön álló letartóztatásomra, mert feltételezte, hogy János első dolga lesz közölni velem a hallottakat. »A legokosabb most eltűnni« – mondotta János és végre leült. (...) »Mit szándékozol tenni?« »Felelősségre vonom Csébyt« – válaszoltam habozás nélkül.

Másnap korán reggel fel is hívtam telefonon a lakásán. Köntörfalazás helyett menten szemére vetettem, hogy ha valami kifogása van ellenem, mért nem a szemembe mondja meg, miért idegeneknek, a hátam megett. Nem ezt vártam tőle, annál kevésbé, hiszen a börtönben az utolsó cigarettáját is megosztotta velem. »Te osztottad meg« – válaszolta Pedro (Cséby ezt a fedőnevet viselte a spanyol polgárháborúban), és hozzátette: beszélni akar velem, lehetőleg mielőbb. (...) (Cséby hivatalában) A beszélgetés lassan, tapogatózva kezdődött, hovatovább mégis szóba került, hogy a kommunista pártgyűléseken olyan felszólalások hangzottak el: vissza kell hozni Rákosit,[SZJ] a Rajk-per börtönéből kiszabadult és rehabilitált vádlottait újra felülvizsgálni, bíróság elé állítani, mert sokan közülük nyilván valóban imperialista ügynökök voltak, amit mi sem bizonyít világosabban, mint hogy csaknem valamennyien Nagy Imre oldalára álltak és részük volt az ellenforradalom előkészítésében, emellett következetesen rágalmazták az ÁVH-t, a szovjet és magyar kommunista vezetőket. »Nem kell ezt komolyan venni« – legyintett Cséby –, »itt alapvető változásoknak kell végbemenniük.« Kétkedésem láttán csaknem haragosan vágta oda: »Ha nem lesz változás, megdöglenek.«

Felindulása, de kivált a »megdöglenek« kifejezés elképesztett. »Ők« döglenek meg? Hát Cséby elkülöníti magát Kádártól, Münnichtől, az oroszoktól? Ha igen, miért vállalta megbízatását? Mert mint hivatásos forradalmár, akárcsak a zsoldos katonák, annak a szolgálatába áll, aki fölfogadja? És jelenleg nincs más elképzelhető munkaadó, csak a forradalmat letörő hatalom? Avagy oroszországi tapasztalatai ellenére, és bár a forradalom előtt rokonszenvvel figyelte a magyar kommunista vezetők ellen fellobbanó és mindinkább izmosodó, szervezetlen ellenállást, most mégis el tudja képzelni, hogy a munkások betiltása, vezetőiknek letartóztatása, a tömeges akasztások, az elnyomó gépezet fokozatos újjászervezése ellenére, megvalósulhatnak még ifjúkori szocialista álmai? Avagy önmaga számára csak azt a lehetőséget látja, hogy beletörődjék abba, ami történt, meg történni fog és így megmaradjon az uralkodó rétegben? Közben elaltatja majd kételyeit, igyekszik saját személyét távol tartani szennyes intrikáktól, cinikus gaztettektől, és így megnyugtatja lelkiismeretét: ő maga nem felelős az erkölcsi érzékét megcsúfoló cselekedetekért.

Bizonnyal akadnak mások is, akik ilyen ambivalensen gondolkodnak. Némi tűnődés után válaszoltam. Az én meggyőződésem szerint is lesz változás. A bosszúállás időszakát nyilván enyhülés követi, hiszen sztrájkoló munkásokat, tétlen parasztokat, néma írókat, a csigaházba visszahúzódó lakosságot nem lehet kancsukával kormányozni, még kevésbé termelésre, munkára késztetni. Igen, de a behemót szomszéd árnyéka mindenkor ráborul majd az országra és különféle megalkuvásokra kényszeríti. Ami engem illet, ezeket a jövendőbeli elkerülhetetlen megalkuvásokat aligha leszek képes vállalni. A történtek után lehetetlenség számomra, hogy mást mondjak vagy írjak, mint amit gondolok, esetleg virágnyelvbe meneküljek, az utcán folyvást hátrapillogjak, nem követ-e valaki és – akár a forradalmat megelőző időkben – azzal a tudattal emeljem föl a telefonkagylót, hogy valahol hangszalagra veszik, amit mondok. (...) »Béla, ha te így gondolkodol, el kell hagynod ezt az országot.« »Ha ez lett volna a tervem, korábban kellett volna végrehajtanom. Most már késő. A határokat ismét lezárták, a foghíjas aknazárakat helyreállították...« »Nem is úgy gondolom, hogy egy gályában menekülj át a határon – vágott közbe Cséby – útlevelet fogsz kapni.« »Útlevelet?« – kérdeztem. – »Hát úgy ismertél meg engem Pedro, hogy ha külföldre mennék, befognám a számat?« »Ugyan – mosolygott hajdani zárkatársam –, mit mondhatsz te nekik, amit még nem tudnak?« Elgondolkozott, aztán hozzátette: »Te itt Magyarországon sokkal veszélyesebb vagy számunkra, mint Nyugaton.« Ahogy a »megdöglenek« szóval az imént még látszólag elhatárolta magát az uralomtól, a »számunkra« plurálisával azonosította magát vele. Fontolgattam ezt a kettősséget, meg azt is, vajon saját álláspontját közli-e velem, avagy megbízatásból lyukadt-e ki ajánlatára. Engem akar-e, régi börtönbarátságunkra emlékezve, megszabadítani az orosz hódoltság következményeitől vagy a rendszert a hozzám hasonlóktól. Jóideig egyikünk se szólt, majd Pedro törte meg a hallgatást. »A napokban beszélek Münnichhel és meg fogod kapni az útlevelet.« A háború idején évekig ettem az emigráció kenyerét. Tudtam, mi az, magyar tollforgatónak külföldön élni. Anyanyelvén csak szűk körhöz szólhat, ha magyarul könyvet ír, maga fedezheti a nyomdaköltséget, ha pedig történetesen lefordítják, szövege elsatnyul, elveszti ízét. De még nyomasztóbb, hogy nincs körötte az élő, változó társadalmi, nyelvi légkör, a talaj, amibe gyökereit elereszthetné. »Hát nem kell neked az útlevél?« – kérdezte Pedro szinte élesen. Amikor betegségem és a második orosz megrohanás után Budapest romos utcáit jártam, azt mondtam magamban: »Ebből az országból nem lehet elmenni.« De nem vagyok egyedül. Ráerőszakolhatom-e a hozzám tartozókra, főleg pedig tízéves fiamra a csatlósország kétszínű, hazug életét, csak azért, mert én külföldön partravetett csukának érezném magam? Határoztam. És amikor Pedro másodszor megkérdezte, kell-e nekem az útlevél, így válaszoltam: »Csak akkor kell, ha feleségem, fiam és elvált feleségem, aki nem is magyar nemzetiségű, szintén kap útlevelet.« »Azt hiszem, még ez is megoldható lesz – mondta Cséby kissé elgondolkozva. – Majd beszélek Münnichhel.« Ezután már csak néhány közömbös szót váltottunk, és azóta sohasem láttam Pedrót. (...) Elutazásunk előtt elküldtem Pedrónak Cervantes Don Quijotéját, amelynek fordítását nemrég dolgoztam át. Az ajánlásban mindkettőnket a búsképű lovaghoz hasonlítottam, aki ki akarta egyenesíteni a világ ferdeségeit. Azóta Pedro meghalt, én egyelőre csak megvénültem. De a világ ferdeségei megmaradtak.”

A Minden kényszer nélkült csak később írtad meg. Miért vártál vele néhány évet?

Emigrációm első állomása Bécs volt, ahol fél évet töltöttem. Históriám szájról szájra járt, mígnem megkeresett egy magyar származású amerikai újságíró. Beszélgetésünket követően – miután érintkezésbe lépett a kiadójával – azt az ajánlatot tette, hogy a kiadó hajlandó 10 ezer dollár előleget folyósítani nekem, ha vele együtt írom meg a történetemet. Akkortájt ez az összeg valóságos vagyonnak számított egy szegény emigráns számára. Az ajánlatot azonban visszautasítottam, mert tartottam tőle, hogy az akkori atmoszférában történetemből hidegháborús förmedvény kerekedik ki, bekerül valamiféle virsligyárba és hasonlítani fog a szériában előállított propagandákhoz. Én azonban a valóságról szerettem volna beszélni. Vártam tehát 1961-ig, akkor még minden nagyon élénken élt emlékezetemben, s öt és fél hónap alatt megírtam a könyvet.

Korábban nem is készítettél jegyzeteket?

Nem volt rá szükségem. Ezzel kapcsolatban elmondok egy jellemző történetet. Amikor egy angol elolvasta az angol kiadást, megkérdezte: miért nem oratio obliquában[SZJ] hozom a párbeszédeket? Az egyenes beszéd használata az ő szemében bizonyos mértékig diszkreditálta a könyvet, mert úgy vélte, ilyesmire nem lehet pontosan emlékezni. Nem gondolt persze arra, hogy a magánzárkában töltött végtelennek tetsző időben, majd később is, amikor már összekerültünk rabtársainkkal, mást se tettünk, mint újra meg újra felidéztük történeteinket és elmondtuk egymásnak. Újra meg újra elismételtünk minden szót, minden kifejezést, ami elhangzott, magunkban mintegy hangszalagra vettük históriánkat. Még most is a fülemben cseng kihallgatóim hanglejtése, pedig azóta eltelt már egy kis idő. A hasonló sorsra jutott magyarok szemében meg éppen ezek a kérdés-feleletek hitelesítették a könyvet, mert fölismerték a módszereket, sőt, a szóhasználatot is, amivel az ávós kihallgatásokon volt szerencséjük megismerkedni. A külföldi persze, kivált, ha demokráciában nevelkedett, nehezebben tudja elképzelni, hogy mindez így megrögződhet az ember agyában, de nem szabad elfelejteni: másfél évig voltunk vizsgálati fogságban.

Hogyan találtál kiadót a műnek?

Emigráns író könyvét rendszerint saját költségén kényszerül kiadni, nekem azonban szerencsém volt, mert a kiadást a brüsszeli Nagy Imre Intézet[SZJ] vállalta. Ezer példányban jelent meg 1963-ban, ami hamarosan elfogyott. 1979-ben a müncheni Újváry „Griff” kiadó[SZJ] jelentette meg a második kiadást, majd rövidesen a harmadikat is. A Nagy Imre Intézet nem fizetett honoráriumot, viszont elkészítette a könyv angol fordítását, amit elküldhettem különböző kiadóknak. A német és francia kiadás még 1963-ban jelent meg, az angol és amerikai pedig 1971-ben. A kiadások anyagiakat alig hoztak. A német kiadó kifejezetten becsapott. Először kinyomott 4000 példányt, majd nem terjesztette a könyvet. Kiderült, hogy a Verlag für Wissenschaft und Politik egy nagyobb kiadó leányvállalata, és a könyvet eladta az anyavállalat könyvklubjának, amely további 10 000 példányt készített. Mindezért összesen 200 angol fontnak megfelelő összeget kaptam, holott a két kiadásért az akkori árfolyamon szerény honoráriumot számolva minimálisan 7500 font járt volna. Franciaországban a könyv bestsellerként indult, két hét múlva már nyomni kezdték a második kiadást. Ekkor azonban a kiadónak nehézségei támadtak, mert francia címén már megjelent egy munka, és noha a sorozat szerkesztője a kiadótól előzőleg engedélyt kért a cím használatára, amit meg is kapott, a megjelenés után az említett másik mű szerzőjének az özvegye igényeket támasztott, és a René Julliard Kiadó, hogy elkerülje a pert – amit pedig a főszerkesztő szerint minden bizonnyal megnyert volna – inkább leállította a második kiadás nyomását. Az anyagi siker elmaradása számomra azonban valamiféle magasabb rendű igazságszolgáltatásnak tűnt. Az ember ne keressen pénzt törött bordával, ne keressen pénzt azzal, hogy hajdani meggyőződésével leszámol, szembefordul valamivel, még akkor sem, ha ennek a szembefordulásnak pillanatnyilag politikai értéke van bizonyos körök számára.

Milyen volt a kiadások visszhangja?

Igen hízelgő, főleg baloldali nem kommunista lapokban. Kritikák özöne jelent meg, a nagy lapok egész oldalas ismertetéseket közöltek, a Figaro Litteraire interjút készített velem, de Gara László szerint, aki franciára fordította a könyvet, a legnagyobb sikert az jelentette, hogy az egyik legnépszerűbb francia vicclap, a Canard Enchainé is közölt róla néhány soros ismertetést. Itt ugyanis csak igen ritkán jelentek meg könyvkritikák. A francia televízió és rádió is meginterjúvolt.

A magyar emigráció hogyan fogadta a Minden kényszer nélkült?

Elég kedvezően, de nem mondhatnám, hogy óriási lelkesedéssel. Előfordult, hogy ismeretlen emberek írtak elismerő leveleket, többnyire a kiadó címére. A francia, német és angol fogadtatás sokkal melegebb volt, mint a magyar.

Tudsz-e arról, hogy az akkori hivatalos Magyarország ideológusai vagy kritikusai közül valaki reagált volna a mű megjelenésére?

Erről nem tudok, de az 1963–65-ben kiadott Irodalmi Lexikonban a rólam szóló cikk a Minden kényszer nélkül megjelenéséről is említést tesz. Nem esik viszont szó egyéb irodalmi tevékenységemről, pl. az ifjúkori lapszerkesztési kísérletekről.

A filmesek nem érdeklődtek a történeted iránt?

De igen, a német televízió pl. a hatvanas évek közepén kettős portrét készített rólam és a holland Dries van Collie atyáról, aki Kínában volt hittérítő, és a kínaiak agymosásának esett áldozatul. Később szó volt arról, hogy egy kitűnő magyar filmrendező, Vas Róbert, aki ’56 után emigrált Angliába, filmet készít a könyv alapján. A dokumentum és fikció valamilyen stilizált vegyülékének képzelte a filmet, amelyben én is szerepeltem volna. Némi töprengés után azonban elálltam az ötlettől, mert úgy éreztem, az én angolságom nem elég jó ahhoz, hogy az angol televízióban „művészfilmben” közreműködjem. Viszont Franciaországban, valamikor a hetvenes évek elején készítettek egy filmet A vallomás címmel, Yves Montand főszereplésével. Úgy tüntették föl, hogy a forgatókönyv Arthur London hasonló című regényéből készült. Ám Franciaországban élő barátaim, akik mindkét könyvemet olvasták és a filmet is látták, azt mondják, a film jórészt a Minden kényszer nélkül tapasztalati anyagán alapul.

Az a gondolat sohasem fordult meg a fejedben, hogy magad készíts filmet a könyvből, hiszen neked is voltak filmes előgyakorlataid?

Nem, erre sohasem gondoltam. Úgy éreztem, ha könyvemből egyáltalán filmet lehet forgatni – amit kérdésesnek tartok –, akkor nem nekem kell ezt tető alá hoznom. Esetleg bizonyos mérvű elfogultság juthatna érvényre, ha én vállalkoznék erre. De a német televízió számára több filmet készítettem. Velük akkor kerültem kapcsolatba, amikor a forradalom első évfordulóján meghívtak egy kerekasztal-beszélgetésre. Majd az Internacionálé történetéről készítettek filmet, amiben a magyar forradalomról beszéltem. Nagy Imre és társai kivégzése után pedig dokumentumfilmet csináltam nekik „A halottak visszatérnek” címmel. Majd felajánlották, hogy a forradalom 10. évfordulója alkalmából készítsek összeállítást. Filmet rendeztem az akkor már Svájcban élő Háy Gyula 70. születésnapjára is. Jelentősebb színpadi műveinek televíziós változatai németül rendelkezésre álltak, így ezeket beiktathattam a róla szóló filmbe.

Végül portréfilmet készítettem Campesinóról, a spanyol parasztgenerálisról, „A szakállad a párté” címmel. Amikor ugyanis a Franco-ellenes front összeomlott és Campesino le akarta borotválni a szakállát, hogy biztonságosabban elmenekülhessen, a kommunista párt ezt nem engedélyezte, mondván, Campesino szakálla szimbólummá vált, s mint ilyen, a párt ideológiai tulajdonát képezi. Az emberei azonban fittyet hánytak a párt tilalmára, leteperték és megborotválták, így aztán Campesino eljutott a Szovjetunióba, ahol a Frunze katonai akadémián akartak belőle szovjet generálist faragni. Ő azonban nem így képzelte a kommunizmust, nem fogta be a száját, úgyhogy fokozatosan süllyedt lejjebb és lejjebb, hovatovább a metróépítésnél volt segédmunkás, végül egy szibériai koncentrációs táborban kötött ki. Innen kitört, eljutott egészen Perzsiáig, de ott az NKVD elfogta, mert akkor az oroszok éppen megszállva tartották Irán északi területeit. Campesino másodszor is kitört, immár nagyobb szerencsével, eljutott Teheránba, ahonnan az oroszok ekkor már kivonultak. A lapok hírt adtak róla, és egy spanyol emigráns író, akit annak idején Campesinónak kellett volna agyonlövetnie, világkörüli útra vitte. A volt parasztgenerális aztán mindenütt beszámolt a Szovjetunióban szerzett tapasztalatairól. Később Campesino elhatározta, hogy ő bizony fölszabadítja hazáját. Csapatot szervezett és betört Spanyolországba, emberei, azt hiszem, agyon is lőttek egy-két rendőrt, de aztán visszatérve Franciaországba egyenest a francia rendőrség karjaiba futottak. Campesinót internálták, először egy szigeten tartották fogva, majd a metzi nyomortanyára került. Itt készítettem vele a filmet.

Hogyan ismerkedtél meg vele?

Az említett spanyol író, Julian Gorkin révén, aki a filmezés során is segítségemre volt. Annak idején Julian Gorkin képviselte a spanyol kommunista pártot az Internacionáléban. Később szembefordult a moszkvai jellegű kommunizmussal és Spanyolországban alapított egy szocialista, de nem oroszbarát pártot. Ennek lett aztán tagja a polgárháború idején George Orwell is. Gorkintól hallottam a következőket: a spanyol polgárháború idején az NKVD egyik spanyolországi megbízottja, Gerő Ernő példátlan provokációs vérengzést rendezett Barcelonában, hogy kiirtsa a trockistának mondott, valójában azonban baloldali, de nem oroszbarát kommunistákat. Úgy látszik, Gerőéknek ők voltak az első számú ellenségeik, nem pedig Franco. Amikor később Trockijt meggyilkolták,[SZJ] Gorkin Mexikóban segített kideríteni a gyilkosság körülményeit. Az elfogott gyilkos magát belgának mondta, és tagadta, hogy a szovjet titkosrendőrség megbízásából ölte meg Trockijt. Gorkin a spanyol rendőrfőnökkel közösen könyvet írt a gyilkosságról, majd a saját szakállára folytatta a nyomozást. Ennek eredményei alapján ismét megírta a Trockij-gyilkosság történetét,[SZJ] immár jóval szélesebb adatismerettel. A könyv elnyerte a Voltaire-díjat Franciaországban. Ebből a műből derül ki, hogy Ramon Mercader, a gyilkos történetének van magyar vonatkozása is. Mert Ramon Mercader édesanyját, Caridad Mercadert Gerő Ernő szervezte be a szovjet titkosrendőrség szolgálatába. Az asszonyt fiával együtt a Szovjetunióba vitték. Ramont arra képezték ki, hogy a Trockij-gyilkosságot végrehajtsa. Ez volt életének egyetlen célja.

Filmet akartam készíteni Bang Jensen dán diplomata titokzatos haláláról is. Bang Jensen volt az ENSZ magyar ügyet vizsgáló bizottságának titkára. Genfben engem is kihallgatott a bizottság, ekkor kértem meg Bang Jensent, ne hozza nyilvánosságra a tanúk nevét, mert félő, hogy esetleg otthon veszélyezteti a hozzátartozóikat. Nyilván mások is felhívták erre figyelmét, s Bang Jensen ígéretet tett, hogy kívánságunk szerint fog eljárni. Amikor a bizottság befejezte munkáját, Bang Jensen visszatért New Yorkba, ahol Hammarksjöld, az ENSZ főtitkára kérte tőle a tanúk névsorát. A dán diplomata visszautasította a kérést. Kemény vitákat folytatott az ENSZ különböző tisztségviselőivel, de nem adta át a listát. Fegyelmit indítottak ellene, mire Bang Jensen több tanú szeme láttára az ENSZ-ben elégette a tanúk névsorát. Megfosztották állásától, sokáig munka nélkül volt, végül a Vöröskeresztnél sikerült elhelyezkednie. Ekkoriban írt a feleségének egy levelet, amiben az állt, hogy ő soha életében, semmilyen körülmények között öngyilkosságot elkövetni nem fog. Nem sokkal később eltűnt. Három nap múlva találták meg a New York-i Central Parkban. Fejében golyó, mellette revolver. Öngyilkosságnak minősítették az esetet, de igen sokan – köztük egy amerikai újságíró, aki könyvet is írt az ügyről – úgy vélték: Bang Jensent az oroszok hurcolták el, vallatták, majd meggyilkolták. Bizonyítani persze semmit sem lehetett. De az ügyben valamiképpen az amerikaiak is kétes magatartást tanúsítottak. Bang Jensen felesége ugyanis fölkérte az amerikai hatóságokat, hogy magánorvos vizsgálhassa meg a tetemet. Ezt a kérést azonban elutasították, a holttestet elégették, és visszaküldték Dániába. Sötét ügy. Gondoltam, erről lehetne olyan filmet készíteni, amelyben a tanúk elmondják, amit tudnak, a végén pedig döntsék el a nézők, hogy valójában mi történt. Angliában, ha valaki gyanús körülmények között hal meg, különleges vizsgálóbíró, a coroner kezébe kerül az ügy. És ha ő sem tud dönteni, akkor open verdictet, nyílt ítéletet mond ki. Ez lett volna a tervezett sorozat címe, amelyben a Bang Jensen-ügyön kívül Ben Barka, Hammarksjöld és mások titokzatos halálát[SZJ] dokumentáltuk volna. Sajnos a BBC anyagi okokból elállt a megvalósítástól.

Bécsből hogyan kerültél Londonba?

Az emigráns magyar írószövetség hívott, hogy szerkesszem az írószövetség rádióprogramját, amit a Szabad Európa Rádió vett volna át. Mi úgy képzeltük, hogy önálló blokkot csinálunk, ami elkülönül az egyéb adásoktól, mert a rádió akkori műsorpolitikájával nem értettünk egyet. Először a rádió ehhez hozzájárult, végül azonban meghiúsult az elképzelés. Ezután az ugyancsak Londonban kiadott Irodalmi Újság szerkesztőségébe kerültem, ahol a tördelő- és olvasószerkesztő feladatát láttam el.

A letelepedéssel kapcsolatban voltak nehézségeid?

Ebből a szempontból az ’56-os emigráció jóval kedvezőbb helyzetben volt, mint a megelőző vagy a későbbi. Az Irodalmi Újság szerkesztői soron kívül kapták meg a letelepedési engedélyt,[SZJ] öt év múlva pedig az állampolgárságot. Annak a rendőrtisztnek, aki kijött hozzám kifürkészni a sorsomat, odaadtam könyvem angol fordítását. Azzal hozta vissza, hogy szégyenli magát, mert ehhez képest neki borzasztóan szürke és eseménytelen élete volt.

Milyen jellegű munkát végeztél a Nagy Imre Intézet számára?

Kezdetben fordítottam, írtam egy-két cikket, később állandósult kapcsolatunk, olyannyira, hogy a végén már én szerkesztettem – noha név nélkül – az Intézet magyar nyelvű folyóiratát, a Szemlét. Ebbe főleg a moszkvai típusú kommunizmust elutasító, baloldali gondolkodású szerzők írtak. Megpróbáltam a külföldi magyar intellektuális élet legjobbjait összefogni, ami részben sikerült is. Írt cikket Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Iványi Grünwald Béla stb.

Mi volt az oka, hogy az Intézet 1963-ban megszűnt?

Az alapítvány, amely az anyagiakat bocsátotta az Intézet rendelkezésére, megvonta támogatását, ami valószínűleg az amerikai és magyar kormány között kötött alku következménye volt.

Ez a dátum egybeesik a magyarországi amnesztia meghirdetésével.

Nem tudom, van-e itt összefüggés... Mindenesetre a munkatársak szétszéledtek. Ekkor egy ideig Aczél Tamással közösen szerkesztettünk egy Levélhíradót, amit Magyarországra küldözgettünk. Merőben informatív jellegű volt, hűvös hangon tudósított olyan eseményekről, amelyekről a magyar tájékoztatási szervek föltételezhetően mélyen hallgattak. Persze az otthoni reakciót nem tudtuk lemérni.

Az Irodalmi Újságnál meddig dolgoztál?

1961 elején Pálóczi-Horváth Györggyel és Szabó Zoltánnal együtt kitettek a laptól, mert nem értettünk egyet azokkal a követelésekkel, amelyeket a pénzadó Congress of Cultural Freedom támasztott. Ezt követően az Irodalmi Újság átköltözött Párizsba, majd az írószövetség is megszűnt, és megszűnt a Congress támogatása is. Sokféle állással próbálkoztam, végül 1966 körül a BBC magyar adásának lettem a külső munkatársa. Kisegítőként dolgoztam, a BBC központi kommentárjait és híreit fordítottam, szerkesztettem és beolvastam. A legterhesebb a hajnali szolgálat volt, a kora reggeli adás. Az ember teljesen egyedül dolgozott, az egész anyagot magának kellett lefordítania, legépelnie, majd a kétszer 15 percet beolvasnia. Hályogoperációmat követően már nem vállalhattam ezt a szolgálatot; mostanában rutinmunkát nem végzek, de alkalmanként cikket vagy könyvszemléket írok a BBC-nek.

Amint az Ferdinándy György meleg hangú beharangozójából kiderül, mostanában szántad rá magad, hogy 1966-ban írott Zsákutca a tengeren c. regényedet nyilvánosság elé tárod.

A mű voltaképpen a Minden kényszer nélkül sok áttételes szublimálása. Stílusa reakcióképpen alakult ki. Tagadása annak, amit annak idején a hazai irodalmi folyóiratokban, kötetekben olvastam. Magyarországon ekkortájt primitív Hemingway-utánzatok jelentek meg, amit én rendkívül unalmasnak és provinciálisnak találtam. Másrészt azt hiszem, az emigráns írósors is közrejátszott abban, hogy ilyen stilizációs fokon írjam meg a történetet. A cselekmény ideje és tere teljességgel meghatározatlan, a személyeknek nincs nemzetiségük, nevüket a görög, héber, arab abc-ből vett betűk jelzik; az emigráns író ugyanis már nem gyökeredzik az otthoni talajba, a múltról ugyan írhat, de nekem erre nem volt hajlandóságom, azt az elsüllyedt világot nem szerettem soha, ellene politizáltam. Ezért voltam kénytelen ilyen absztrakcióhoz folyamodni, a stílus- és formaválasztás tudatos volt. A témából eredetileg csak hosszabb, 25-30 oldalas novellát szándékoztam írni, de aztán a figurák élni akartak, és így lett belőle regény. A realista mozzanatokat igyekeztem szürrealistán, a szürrealista motívumokat pedig realistán megközelíteni.

Tudomásom szerint eddig két átfogó munka jelent meg a magyar emigrációról, Nagy Kázmér: Elveszett alkotmány c. könyve 1984-ben Budapesten, illetve Borbándi Gyula: A magyar emigráció életrajza c. munkája 1985-ben Bernben. Miként vélekedsz ezekről a művekről?

Úgy érzem, Nagy Kázmér könyve fölöttébb elfogult, nem fedi azokat a tényeket, amelyeket én ismerek. Borbándi munkája szigorú tárgyilagosságra törekszik, de magától értetődően számos kiegészítésre szorulna. Ami azokat az intézményeket illeti, amelyek munkájában magam is részt vettem, Borbándi könyve nem öleli fel a teljességet, ami talán nem is lehetséges. Mindenesetre a mű nagy erénye a szerző mérsékletes felfogása, s ez azt hiszem jó kiindulópontul szolgálhat a magyar emigráció teljesítményének elfogulatlan értékeléséhez.

Borbándi könyve egyebek között azt a kérdést feszegeti, hogy van-e az emigrációnak funkciója, és ha van, azt politikai vagy inkább kulturális funkciónak helyesebb-e felfogni? Borbándi, úgy tűnik, ez utóbbi felé hajlik, amikor könyve befejező mondatában ezt írja: „Szellemi teljesítményekkel is – ha azok értékesek – elérhetőek vagy megközelíthetők politikai célok.”

Igen, ebben természetesen sok igazság van. Én mindig úgy éreztem, hogy az emigráció politizálása légüres térben folyik. A különböző emigráns szervezetek, amikor valami ellen tiltakoztak, nagyon kevés eredményt értek el, függetlenül attól, hogy tárgyilag esetleg igazuk volt. Mindig a nagyhatalmi politika szempontjai érvényesültek. Ezért én távol tartottam magam mindenféle emigráns politikai szervezettől. A magyar emigráció feladata szerintem kizárólag az, hogy a hazaiakat informálja, hogy aztán az otthoniak milyen következtetésekre jutnak ezeknek az értesüléseknek a felhasználásával, az teljességgel rájuk tartozik. Úgy vélem, az emigráció nem sugalmazhat semmiféle elvi vagy taktikai állásfoglalást a hazaiaknak, hiszen politikailag senkit sem képvisel, csupán önmagát. Ezért kizárólag morális alapra helyezkedhet. Egyes emigránsok azzal a gondolattal jöttek el Magyarországról, hogy majd alkalomadtán visszatérnek és vezetők lesznek. Ez teljes abszurdum. Ha Magyarországon bármilyen változás következik be, csak olyan ember lehet politikai vezető, aki mindazt végigcsinálta, végigszenvedte, ami otthon történt, ismeri azokat a szálakat, amelyeket meg kell húzni, hogy történjék valami, vállalta és vállalja a kockázatokat és tisztában van azzal, hogy mi lehetséges, mi nem. Persze, ha az emigrációban valakinek van politikai nézete, nyugodtan megírhatja – itt ezért nem ütnek a fejére –, de legyen tisztában azzal, hogy csak a saját nevében beszélhet. Sokan vannak közöttünk, akik magas értelmiségi pozíciókat töltenek be és jelentős tudományos eredményeket értek el. Ha ők Magyarország felé fordulnak, és a külföldön elért eredményeikben a hazaiakat is részesítik, ez úgy gondolom segítené az otthoni reformista és ellenzéki politizálókat, s emelhetné az általános tájékozottság szintjét.

Mi a véleményed az emigrációs intézmények által elfogadott CIA-támogatásról?

Kezdetben nem tudtuk, hogy az Irodalmi Újságot támogató Congress of Cultural Freedom mögött CIA-pénz is van. Hosszú ideig abban a hitben voltunk, hogy a Congress Ford-alapítvány. Azt viszont sosem kutattam, hogy a Nagy Imre Intézet honnan kapja a pénzt, mert ott az én munkámba az égvilágon senki bele nem szólt. Természetesen előfordult, hogy az Intézet magyar munkatársaival vitába keveredtem, pl. amikor némelyek arról akartak meggyőzni, hogy a Kádár Jánosról szóló részt hagyjam ki a Minden kényszer nélkülből. Ők úgy gondolták, Kádár még mindig a kisebbik rossz, ezért nem ésszerű támadni. Én viszont nem akartam elhallgatni az elmondott epizódot, mert úgy éreztem, akkor hazugságba keverednék, hiszen hallgatással is lehet hazudni. Közöltem tehát, hogy ha ki akarják hagyni a kifogásolt részt, nem járulok hozzá a kiadáshoz. A könyv végül változatlan szöveggel jelent meg. Ez a vita is azt mutatja, hogy az ember azt tehette, amit jónak látott. Külső körülmények, külső pénzek sohasem befolyásoltak abban, hogy mit írok. Amíg az Intézet munkáját tetszésünk szerint irányíthattuk, a pénzt nyugodtan elfogadhattuk, bárhonnan jött is. Az Irodalmi Újság esetében aztán már probléma támadt abból, hogy a Congress követeléseivel egyes szerkesztők nem értettek egyet: ki is rúgtak bennünket, ahogyan már említettem.

Ugyanígy vélekedsz a Szabad Európa Rádióval való együttműködésről is?

Én is dolgoztam a SZER-nek, pl. amikor Szabó Zoltán, a SZER londoni tudósítója szabadságra ment, gyakran nekem adta át rovatait. Általában megkaptam az adásban felolvasott kéziratok másolatait, és így ellenőrizhettem, hogy írásomon nem változtattak, így történt ez a saját nevemben küldött cikkek, ismertetések esetében is. Úgy gondolom, aki a SZER-nek dolgozik, azért felelős csak, amit ő ír, és azért nem, amit mások írnak.

Nagy Kázmér említett könyvében az egyetlen elfogadható emigrációs magatartásnak a jelenlegi hivatalos magyar kormányzattal való feltétel nélküli együttműködést tekinti. Miként vélekedsz erről a magatartásról?

Úgy gondolom, akik erre szánták el magukat, azok az együttműködéssel legfeljebb a magyar kormányzatnak segítenek. Otthon senkit sem tájékoztatnak, külföldön pedig esetleg hamis benyomást keltenek a hazai rendszerről. Akadtak az emigrációban, akik igyekeztek úgy viselkedni, hogy otthon esetleg valamilyen posztot ajánljanak föl nekik, voltak – bár nem sokan –, akik hazatértek, de nem tudok senkiről, aki elérte volna, amiben reménykedett. Hasznot így még önmaguknak sem hajtottak. Szerintem az ilyen politizálásra éppoly kár szót vesztegetni, mint arra az előbb említett változatra, amely innen akar a hazaiaknak tanácsokat osztogatni.

Borbándi említi, hogy az emigráció egy másik szárnya szívesen hangoztatta: együttműködni a magyar néppel igen, a magyar kormányzattal nem. Borbándi úgy értékeli ezt a felfogást, hogy az elv szép, csak éppen kivihetetlen, mert a magyar néphez nem lehet eljutni anélkül, hogy az ember bizonyos hivatalos szervezetekkel ne kerüljön érintkezésbe.

Hogy az emigráció szélesebb otthoni rétegekhez juthasson el, arra – a személyes érintkezésen kívül – voltaképpen csak két lehetőség van. Az egyik a rádió, a másik pedig az, hogy a külföldön megjelent írásművek Magyarországra jussanak. De erre azt mondani, hogy a magyar néppel veszi föl valaki a kapcsolatot, csupán frázispufogtatás. Az ember olyanokkal veszi föl a kapcsolatot, akik vele fölveszik a kapcsolatot.

Egyetértesz-e azzal, hogy az emigráció demokratikus szárnya olyan történelmi tapasztalatoknak és dokumentumoknak van a birtokában, amelyek nélkülözhetetlen részei lennének egy magyarországi demokratikus kibontakozásnak?

Igen, de mi voltaképpen semmit se tudunk tenni, hogy ezeket a tapasztalatokat hazajuttassuk. Számomra nagy megtiszteltetés és nagy öröm volt, hogy Magyarországon a szamizdat érdemesnek tartotta kiadni a Minden kényszer nélkült. Minden emigráns számára kitüntetés, ha a hazaiak figyelemmel kísérik azt, amit tesz. Ekkor úgy érzik, hogy nem volt egészen hiábavaló, hogy emigrált, és elmondta külföldön azt, amit otthon nem mondhatott el.

Látsz-e lehetőséget arra, hogy a magyarországi szocializmus egy demokratikusabb irányba fejlődjön?

Amíg a Szovjetunióban jelentősebb változás nem megy végbe, addig Magyarországon sem történhet sokkal több, mint ami eddig is történt. Kétségtelen, hogy jelenleg Magyarországon az emberek jobban élnek és többet engedhetnek meg maguknak, mint a többi csatlós országban. De amit ma Magyarországon szabad, ami lehetséges, az intézményesen nincs biztosítva, nem jog, hanem kedvezmény, amit egyik napról a másikra megvonhatnak.

Borbándi többször említi könyvében a jaltai megállapodás egy sajátos értelmezési lehetőségét. Eszerint Jaltának nemcsak a felülvizsgálatát, de maradéktalan végrehajtását is lehetne követelni...

Amennyire én látom, a jaltai megállapodást a Szovjetunió megszegte. Viszont a Helsinki Nyilatkozatban a nyugatiak elismerték a Szovjetunió háború utáni térfoglalásait a délkelet-európai országokban.[SZJ] Úgyhogy ezzel voltaképpen feladták jaltai álláspontjukat. Éppen a napokban olvastam németül Kis János igen érdekes tanulmányát Jalta többféle értelmezési lehetőségéről. Én azonban úgy gondolom, végül is nem az értelmezés lehetőségein, hanem hatalmi tényezőkön, meg ezeken belül a Szovjetunió általános bel- és külpolitikai helyzetén fog múlni, hogy lesz-e változás vagy sem. A Szovjetunió azt hiszem sokkal nagyobb nehézségekkel küzd, mint azt általában gondolják. Eltekintve a közismert gazdasági problémáktól, a termelés minőségi hiányosságaitól, hatékonyságának alacsony szintjétől, nemzetiségi ellentétek is felüthetik a fejüket. A Szovjetunióban az orosz lakosság már most kisebbségben van a nemzetiségiekkel szemben. Ukrajnában mindig voltak szeparatista törekvések. A mohamedánok száma pedig a szakemberek becslése szerint 2000 körül mintegy 100 milliót tesz majd ki. A Szovjetunión belül a nagy mohamedán tömb, amely földrajzilag összefügg más mohamedán közösségekkel, soha nem keveredett az oroszokkal és háromszor gyorsabban szaporodik, mint ők. Egyes szovjet források szerint – amelyeknek az adatait természetesen nem áll módomban ellenőrizni – a hivatalosan nyilvántartott öt mecseten kívül 500 mecset működik nem hivatalosan, s szinte valamennyinek van külön Korán-iskolája. Itt képezik a Korán-tudósokat és papokat. Ebbe a mohamedán tömbbe a kommunista ideológia eddig nem tudott behatolni, s nem valószínű, hogy a helyzet a jövőben megváltozzék.

Egyes vélekedések szerint az jelenthetne némi segítséget a kelet-európai népeknek, ha a két nagyhatalom közé beékelődne egy erősen felfegyverzett, egységes Európa, mint komoly harmadik tényező.

Azt hiszem, ehhez Európa gazdaságilag nem elég erős, politikailag nem elég egységes. Másfelől úgy látom, hogy a II. világháború után a viszonylagos békét – mert hiszen száznál is több helyi háború folyt 1945 óta – a kölcsönös atomfenyegetés tartotta fönn. Ha pl. a II. világháború vége felé az USA arról értesül, hogy a japánoknak is van atombombájuk, vajon az amerikaiak ledobták volna-e a hirosimai bombát? Vagy: a Szovjetunió bevonult volna-e Afganisztánba, ha az országnak olyan kormánya van, amely képes és hajlandó atombombával védekezni? Úgy látom, hogy a 19. század nacionalizmusa után kibontakozóban van egy újfajta nacionalizmus, és ezért évszázadokig is eltarthat, amíg komolyan lehet majd arra gondolni, hogy egységes Európa jöjjön létre.

Végezetül hadd kérdezzem meg, emigrációd hosszú ideje alatt megfordult-e valaha a fejedben, hogy hazatérj?

Amikor Argentínában voltam, egyébbel sem foglalkoztam gondolatban, mint hogy hazatérjek. Jogom lett volna kétévi tartózkodás után állampolgárságért folyamodni, ez azonban eszembe se jutott. Fiam még Argentínában született, és automatikusan argentínai állampolgárnak tekintették, de kivándorlásunkkor ennek előnyeit nem vettük igénybe. Most, hogy idestova csaknem három évtizede Angliában élek, úgy érzem, sok magyarországi barátomhoz és az otthoni tájhoz szorosan vonzódom, de kínzó honvágyat soha nem éreztem. Úgy gondolom, ha visszatérnék Magyarországra, bizonyos fokig elárulnám barátaimat és önmagamat. Elismerném a rendszert úgy, ahogy van. Erre nem vagyok képes és nem vagyok hajlandó. Nem tudom, hogyan tudnék Magyarországon élni a jelenlegi körülmények között, amikkel szemben legalábbis olyan ellenállás él bennem, mint az otthoni másként gondolkodó fiatalokban. Velük igen mély lelki rokonság fűz össze, fiaimnak, lányaimnak érzem, családomnak tekintem őket.

Köszönöm a beszélgetést. 

• Változatok a következetességre