A helyzet nyitottá vált
Ha az emberek körültekintenek a szovjet világrendszer kelet-európai térségein, mindenfelé a bomlás jeleit észlelik. Romániában addig fokozódott az elkeseredés, hogy immár a lankadatlan terror sem képes föld alá szorítani. Csehszlovákiában megkezdődött az éppen húsz éve regnáló klikk felmorzsolódása. Lengyelországban a puccs utáni rezsim nem tudta kiszorítani a politikából a szervezett munkásmozgalmat és az értelmiségi ellenzéket. Még a legszilárdabbnak tűnő keletnémet vezetés is erősödő ellenállással kénytelen számolni.
A helyi válságok felgyorsulása kétségkívül összefügg a Szovjetunió belső erjedésével. De magát a válságot nem az új szovjet politika idézte elő, és Gorbacsov esetleges bukása vagy meghátrálása nem vetne véget neki. A krízis hosszú távú oka az, hogy a Szovjetunió nem képes többé olyan gazdasági növekedési ütemet biztosítani Kelet-Európa számára, amely mellett a társadalmi konfliktusok még elviselhető szinten tarthatók.
A magyar társadalom feszülten figyeli a térségen úrrá levő zavart és elbizonytalanodást, a szovjet befolyás eszköztárának szűkülését és a helyi hatalmak bázisának leapadását. Érzékeli, hogy az 1953–56 közötti időszak óta először nem egyetlen kelet-európai ország került politikai válságba, hanem az egész régió.
Pár éve ugyanez a külső látvány még megerősítette volna a hazai közvéleményt abban a hiedelemben, hogy Magyarország a nyugalom és a viszonylagos jólét szigete. Csaknem osztatlan volt a hit, hogy mi politikai fordulat nélkül is megúszhatjuk a környező országokat sújtó hanyatlást.
Ez a vélekedés az évtized első felében észrevétlenül málladozni kezdett, míg aztán 1987-ben szinte egyik pillanatról a másikra összeomlott. A szomszédainkkal szembeni magabiztos fölényérzetet kiszorította a gazdasági csődtől való félelem, a vezetés hozzáértésébe vetett bizalmat a rászedettség érzése és a felháborodás. A hatalom és a társadalom között ismét ott tátong a szakadék, melyet a konszolidáció politikájának szívós aprómunkája töltött fel. A pártállam képviselőinek nincs erkölcsi hitele, a „kommunista” jelzőt, melyet évtizedeken át csak ők használtak magukra, újra ellenséges indulattal tapasztja rájuk a közvélemény.
Az emberek egy szétzüllő hatalmat látnak maguk előtt. A vezetést alig leplezett személyi harcok osztják meg. Az óvatos egyensúlyozgatáshoz szokott régi gárda tehetetlennek tűnik, de a határozottságukkal tüntető utódjelöltek sem keltik azt a benyomást, mintha tudnák, hogyan lehet az országot kivezetni a válságból. A belharcok és bizonytalankodások összezavarják az apparátusokat; a káderek úgy érzik, két tűz közé kerültek, és senki nem mondja meg nekik, mit kell, mit szabad tenniük.
A hatalom szétesésének benyomásán az sem változtat, hogy szájról szájra terjednek a karhatalmi erők mozgósításának hírei. Az efféle híresztelések inkább csak megerősítik az embereket várakozásukban, hisz lám, a hatalom is attól fél, hogy a nép nem fog tűrni.
Hogy a hatalom fél, ez nem meglepő. Azon viszont érdemes eltűnődni, hogy nemcsak odafönn terjed a félelem. Katasztrófát emlegetnek azokban a körökben is, ahol ma a független társadalmi erők szerveződése zajlik: a gombamód szaporodó klubokban, társaságokban, egyesületekben, a nyilvánosság önálló és önállósuló fórumain. S a bizakodók sem azzal érvelnek, hogy a tömegmozgalomnak – ha elindulna – lennének esélyei. Abban bíznak, hogy el sem indul, hogy a haragnál és elkeseredésnél erősebbnek bizonyul a kiábrándultság és a fatalizmus.
Lehet, hogy nekik lesz igazuk. Lehet, hogy a ’90-es évek felől visszatekintve úgy fogjuk látni: azért hittük, hogy történnie kell valaminek, mert még nem szoktunk hozzá, hogy a rend és nyugalom tartósan fennmaradhat a kormányzók iránti gyűlölet légkörében is. De az is lehet, hogy tévednek, és bekövetkezik a várt megrázkódtatás. Nem jósolni kívánunk. Arról szerelnénk beszélni, hogy a demokrácia és a nemzeti felemelkedés híveinek nem az általános csüggedésbe kell vetniük reményeiket, hanem abba, hogy a társadalom megmozdul. A demokráciát nem lehet ajándékba kapni, azt a démosznak ki kell harcolnia. De a gazdasági válság leküzdése szempontjából is azt tartjuk a nagyobb veszélynek, ha nem történik semmi.
A nagyobbik rossz
Lengyelország, Románia belezuhant a szakadékba. Magyarország tizedik éve araszol lefelé. Még nem állnak kígyózó sorok a kenyérboltok előtt, nincsenek hosszú áramszünetek, nem jegyre adják a benzint. De gazdaságunk megállíthatatlanul csúszik le a harmadik világ stagnáló régióinak szintjére, s az állam külső adósságai egyre növekszenek, így aztán semmilyen társadalmi problémára nincs megoldás: folytatódik az egészségügy és az oktatási rendszer lezüllése, visszaesik a tudományos kutatás és fejlesztés, romlanak a lakáshoz jutás esélyei, csökken a népszaporulat és növekszik a halandóság, elnyomorodik a kultúra és terjed a szegénység.
Sem a szorító intézkedések, sem a reform folytatására tett kísérletek nem hoztak fordulatot, és nem hoznak majd az újabb megszorítások és újabb reformlépesek sem. A magyar gazdaság süllyedését csak az állíthatná meg, ha a kormány a piacra merné bízni az egyensúly helyreállítását. A piac azonban könyörtelen ítéletet mondana negyven év gazdasági fejlődése fölött; elavult ágazatokat gyors visszafejlődésre ítélne, drágítaná az importot, leértékelné a hazai munkaerőt. Ekkora megrázkódtatást csak olyan vezetés képes vállalni, amelynek nem kell félnie a társadalomtól.
Demokráciákban többnyire kormányváltozás kíséri az ilyen nagyszabású fordulatot. Amikor a választópolgárok többsége arra a belátásra jut, hogy az állami költekezés és a veszteséges nagyüzemek támogatása többe kerül, mint a pénzügyi szigor, új párt kerül hatalomra, mert a piaci egyensúly helyreállítására kap megbízatást. De hogyan szerezhetne mandátumot az életszínvonal drasztikus csökkentésére, az átmeneti munkanélküliség kikényszerítésére az állammal összefonódott egypárt, amely a társadalom szemében azonos a bajok okozójával?
A vezetésnek és apparátusainak minden okuk megvan rá, hogy féljenek a népharagtól. A félelem lelkiállapotában pedig nem lehet a piac liberalizálására vállalkozni. Ki tudja, újabb tíz év elteltével a magyar gazdaság szervezeti felépítése már jobban fog hasonlítani a piacgazdaságokéra, mint a szovjet mintájú tervgazdaságokéra. Lesznek itt magánvállalatok, szövetkezetek, részvénytársaságok, versengő biztosító intézetek és üzleti bankok, lesz értékpapírtőzsde és rugalmas árfolyam-politika – a szabályozás döntő eszköze mégis az adminisztratív beavatkozás marad.
Akkor pedig aligha kerülhetjük el, hogy a lassú elcsúszás tovább folytatódjék a gödör fenekéig, ahonnan – lásd Lengyelország, lásd Jugoszlávia – már nincs mód a belátható jövőben fölvergődni.
Új népfrontpolitika?
A veszéllyel a kommunista politikusok egy része is tisztában van. Ha kisebbségben is, ha a hatalom perifériáira szorulva is, de új politikát javasolnak a pártnak. Arra próbálják rávenni, tegyen érdemi engedményeket, hirdessen átfogó politikai reformot, s ezen az úton szerezze meg a gazdaság rendbe hozásához szükséges társadalmi jóváhagyást.
Nem a parlamenti váltógazdálkodásra való áttérést kezdeményezik: ennek a követelésnek még a párton kívül sem jött el az ideje, a hatalom berkeiben pedig egyenesen képtelenség volna előhozakodni vele. A kommunista reformpolitikusok a népfronthagyomány felújítását szorgalmazzák. „Én a népfrontpolitika teljes újragondolása mellett vagyok” – nyilatkozta például Nyers Rezső. „Vissza kellene térni az antifasiszta harc és a felszabadulás utáni idők népfrontjellegére és -politikájára, s annak folytatásaként, persze korszerűsítve, a mi viszonyaink között működne ez a népfront. Feladata lehetne a magyar haladás különböző irányzatainak összefogása, és a párttal szövetséges erőként működve politikaformáló szerepet is betöltene, szélesítené a szocialista reformpolitika szervezett táborát.” (Magyar Ifjúság 1987. XII. 18.) Arról van tehát szó, hogy a párt valamilyen széles egységfront tengelyébe kerüljön, a közvélemény előtt tekintéllyel rendelkező körök álljanak mellé, és a gazdaságstabilizálás programját – egy átfogóbb reformprogram részeként – a saját programjukként, népfrontprogramként terjesszék a társadalom elé.
Az elgondolás kétségkívül merész. Éppen azokat kellene megnyerni, akik nem csupán zúgolódnak, hanem politikai tartalmú követelésekkel lépnek föl: a klubokban, társaságokban, egyesületekben gyülekező csoportokat, a nyilvánosság fórumaiért küzdő erőket. Mégis, aki ismeri ezt a társadalmi környezetet, tudja, hogy e forrongásban, szerveződőben lévő körökön belül sokan vágynak a kiegyezésre. Kétségesebbnek látszik, hogy a hatalom reformszárnya meg tud-e annyira erősödni, hogy komoly egyezségajánlatot tehessen, és képes legyen tartani adott szavát. Óriási ellenállással kellene megküzdenie a hatalom körein belül: azokéval, akiket a közvélemény felelőssé tesz az ország súlyos helyzetéért, azokéval, akik csak rendőri-adminisztratív megoldásokban képesek gondolkodni, a hatalmukat féltő apparátusokéval, a helyi maffiákéval. De ez a nehézségnek csupán az egyik oldala. Az igazi fogós kérdés az, hogy ha létrejön is a reformpárti egységfront, biztosíthatja-e a társadalmi jóváhagyást a gazdasági szükségintézkedésekhez.
Öt-tíz évvel ezelőtt talán még biztosíthatta volna. 1979 és 1984 között, amikor először tettek kísérletet a magyar gazdaság stabilizálására, még nem uralkodott el a társadalomban a hatalommal szembeni általános gyanakvás és a kommunistaellenesség. S a piac liberalizálása a mainál jóval kisebb áldozatokat kívánt. Most már egy kiábrándult és haragvó társadalom beleegyezését kellene megszerezni az életszínvonal erőteljes visszafogásához, átmeneti munkanélküliséghez, gyorsuló inflációhoz, a jövedelmi arányok nehezen kézben tartható átrendeződéséhez. Nem tud olyan széles értelmiségi frontot iktatni önmaga és a társadalom közé a párt, hogy az üzemek dolgozói higgyenek benne: indokolt és érdemes ekkora megrázkódtatást vállalniuk.
Csak akkor volna rá esély, hogy elfogadják a gazdasági felemelkedés költségeit, ha a saját vezetőik egyeznének meg a kormányzattal. Ha már a hatalom átruházásáról a belátható jövőben nem lehet szó, a hatalmon lévőknek legalább társadalmi szerződést kellene kötniük a válságból való kilábalás terheiről és biztosítékairól.
A baj az, hogy nincs kivel megkötniük a paktumot; a politikai nyugalom szempontjából döntő rétegek szervezetlenek.
Most adjuk meg az árát az 1961–63-as konszolidáció utáni idők előnyeinek. Nem csoda, hogy akkoriban a megvert, meggyötört társadalom úgy érezte, nem fizet túlságosan sokat a nyugodt gyarapodásért, ha cserében átengedi a politikát a hatalom birtokosainak – hisz amúgy is meg volt bénítva. Ráadásul a konszolidáció nemcsak a status quo kényelmesebbé válását ígérte, hanem a rendszer lassú változását is. Újrakezdődött a sztálintalanítás, visszatértek az 1957-ben revizionizmusként megbélyegzett gazdasági reformhoz.[SZJ] Ám 1969–72 után már észre kellett volna venni, hogy a fejlődés elakadt, s már csak a status quo megőrzése folyik. És éppen ekkor terjedt el a mítosz Magyarországon, hogy mi megtaláltuk a Szovjetunió árnyékában lehetséges haladás legjobb útját. A sajátos magyar út mítoszát még az sem oszlatta el, hogy az évtized végén a vezetésnek be kellett ismernie: a prosperitás eladósodáson alapult, nem tartható tovább.
Mire a társadalom észbe kapott és szerveződni kezdett, már késő volt. És azok a körök, amelyek politikai közösségeket igyekeznek alkotni, amelyek ellenőrizni és befolyásolni próbálják a hatalom lépeseit, még mindig alig terjednek túl az értelmiségen.
Ha ez így marad, ha az üzemek dolgozói nem kezdenek szervezkedni, hiába lesz a legnagyvonalúbb politikai reform. Az ellentétek nem válnak kezelhetőbbé, s a politikában ugyanaz fog megismétlődni, ami a gazdaság terén már évek óta tart: tágulnak ugyan az egyesülés és a sajtó szabadságának határai, gyarapodnak az önkormányzat névleges meghatalmazásai, papíron szilárdabbá válik az állampolgárok jogi helyzete, a parlament közeledik népképviseleti ideáljához – a politikai folyamatok szabályozásának döntő eszköze azonban az adminisztratív beavatkozás marad.
De mi történnék, ha megmozdulnának az ország ipari körzetei? Bizonyos, hogy nyílttá válnék a konfliktus a hatalom és a társadalom között. S mivel a társadalom szervezettsége oly gyönge, és a hatalomnak sincs tapasztalata az egyezkedéses megoldások keresésében, a kockázat kétségkívül igen nagy.
Más dolog azonban komolyan számolni a helyzet kockázataival, és más dolog abból kiindulni, hogy a tömegek mozgásba lendülése csakis katasztrófával végződhet.
Veszélyek és lehetőségek
Kétféle politikai katasztrófa eshetőségét kell mérlegelnünk. Az egyik: valamilyen elszigetelt megmozdulásra kerül sor, a karhatalom vízágyúval, könnygázzal, gumitöltényekkel rendet csinál, pár tucat embert gyorsított eljárással börtönbe küldenek; az erőszakszervezetek határozott fellépésének sikere megerősíti a hatalmon belüli rendpártot, s ez arra használja ki az általános ijedelmet, hogy nagyszabású fegyelmezési kampányba kezdjen.
Ez a forgatókönyv akkor a legvalószínűbb, ha a tömegmegmozdulás fő erejét a legveszélyeztetettebb, legalsó munkáskategóriák adják. Növeli a rendpárti fordulat valószínűségét, ha az elégedetlenség utcai zavargásokban tör ki (márpedig erre igen nagy az esély, ha a résztvevők zöme a marginalizálódó rétegekből verbuválódik). Ilyen körülmények között a propaganda aránylag könnyen állítja be a történteket „bűnözők és lumpen elemek” művének. A demokratikus szellemű értelmiségnek kötelessége volna mindent megtenni e propaganda leleplezéséért, de számítani kellene rá, hogy a hivatalos hangulatkeltés nem marad hatástalan, s a középrétegek nem kis részét megnyerheti a rend és fegyelem politikája számára. Kisebbek a rendpárti propaganda esélyei, ha a szétvert tömeg derékhada a jól beilleszkedett rétegekből kerül ki. Ebben az esetben az is megtörténhet, hogy a konfrontáció és a rá következő megtorlás valamilyen társadalmi önvédelmi szerveződés kiindulópontjává lesz. A szervezett ellenállás felőrölheti a rendpárt erejét, új átrendeződést kényszeríthet ki a vezetésen belül, és megnyitja az utat valamilyen kompromisszumos kibontakozás felé.
A másik fajta politikai katasztrófa akkor következik be, ha nem a hatalom fojtja el csírájában a tömegmozgalmat, hanem a mozgalom sodorja el a hatalmat, melyet azután külső agresszióval vagy általános szükségállapot bevezetésével állítanak helyre. Ez a forgatókönyv akkor a legvalószínűbb, ha a mozgalom a beilleszkedett rétegekből indul ki, és gyorsan átterjed az ország nagyobb központjaira.
Ilyesvalami történt 1956-ban, s általában erre emlékezve óvják a közvéleményt a túlzott radikalizmustól azok, akik a politikai katasztrófa veszélyére figyelmeztetnek. Mi azonban úgy véljük: ideje újragondolni a forradalom tanulságait. Nem nyilvánvaló, hogy október 23-a egyetlen lehetséges befejezése november 4-e volt. S még kevésbé nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 1988-ban ugyanolyan könnyen folyamodhat a fegyveres leszámolás eszközéhez, mint annak idején.
Nem áltatjuk magunkat: ha a hatalom egyik napról a másikra összeomlik, és a Varsói Szerződés széthullása fenyeget, a szovjet állam vezetői ma is a katonai megoldás mellett döntenek. Mégis, érdemes komolyan számolnunk vele, hogy a beavatkozás sokkal többe kerülne a Szovjetuniónak, mint akár 1956-ban, akár 1968-ban, akár 1981-ben. Nem csupán azért, mert visszavetné külpolitikai offenzíváját. Legfőképpen azért kerülne elviselhetetlenül sokba, mert nemhogy lezárná, elmélyítené a térség válságát. Ez a válság hosszú távú gazdasági bajokból ered, melyekre a Szovjetunió képtelen megoldást kínálni. Vagy elfogadja, hogy a függő országok gyökeres gazdasági reformokat hajtanak végre, nyitnak a világpiac (s általában a külvilág) felé, és olyan politikai intézményeket keresnek maguknak, amelyek kezelhetővé teszik az immár lefojtatlan társadalmi konfliktusokat. Vagy azt kockáztatja, hogy Kelet-Európa a Bugtól az Elbáig, a Balti-tengertől a Fekete-tengerig kormányozhatatlanná válik.
Így hát jó okunk van remélni, hogy egy fokozatosabb, rendezettebb átalakulást a szovjet állam végül is tudomásul vesz. A politikai katasztrófa csak akkor volna elkerülhetetlen, ha a tömegmozgalom mindenképpen addig radikalizálódnék, amíg a hatalom szét nem esik. De miért kellene így lennie?
Talán azért, mert a tömegmozgalmaknak végzete az öngerjesztés? Ez nem igaz, s kiváltképp nem igaz arra a válfajukra, amely ma a legvalószínűbb: a sztrájkmozgalomra. A sztrájk rendkívüli fegyelmező erejű formája a kollektív cselekvésnek. Megérteti a résztvevőkkel, hogy egy idegeket és türelmet követelő játszma részesei, melynek a tétje korlátozott. Szerveződést kíván, és történelmi hagyományok nélkül is magától kínálja a jó szervezeti megoldásokat. Alapvető élménye a társadalmi szolidaritás és az összefogásban rejlő erő megtapasztalása, de az a belátás is, hogy csak tárgyalással lehet eredményt kivívni. A sztrájkolók hamar megtanulják, hogy vállalniuk kell a konfliktust, de azt is, hogy önmérsékletre, megegyezési készségre van szükségük.
Súlyosabbnak látszik az az érv, hogy még ha a mozgalomban volna is hajlandóság a kompromisszumra, nincs miben megegyeznie a hatalommal. A kormány semmilyen gazdasági követelést nem teljesíthet anélkül, hogy ne kockáztatná az államcsődöt. Ha ez igaz, akkor az üzemek megmozdulása csupán a végső lökést adná meg a lefelé csúszó magyar gazdaságnak, amely beletaszítja a szakadékba.
Nos hát, az egyezkedés tere valóban nagyon szűkös, de nem annyira, hogy teljességgel lehetetlen volna megalkudni. A követelések egy része nem terhelné az állami költségvetést, még némi megtakarítást is jelentene. Biztosan szerepelne közöttük a pártapparátus radikális leépítése, a KISZ állami támogatásának megvonása, a katonai kiadások csökkentése, a munkásőrség leszerelése, a bős–nagymarosi egyezmény felmondása vagy alapos módosítása, a KGST-n belüli, közös nagyberuházásokban való részvétel felülvizsgálata.
Az ily módon megspórolható összegek persze csak morzsák az évente esedékes külső adósságtörlesztéshez és a költségvetési hiányhoz képest. Mégis, nem csekély morális jelentősége volna, ha a társadalom tapasztalná, hogy a hatalmon lévők osztoznak a kényszerű áldozatokban, s már minden megtakarítható forintról lemondtak, mielőtt a lakosságot szólítanák föl a nadrágszíj összehúzására.
A többi gazdasági követelést azután két részre lehetne osztani. Elengedhetetlen volna, hogy a kormány valamilyen azonnali engedményt tegyen; célszerű ott engedni, ahol ez népgazdasági szempontból sem egyértelműen hátrányos (példa: az alapbér fölötti keresetek teljes bruttósítása csökkenti ugyan a költségvetés bevételeit, de javítja a dolgozók hajlandóságát a többletfeladatok elvégzésére). A nyitva maradt kérdésekben pedig közös megállapodással egy későbbi időpontra halaszthatnák a döntést. Ezt az időt kellene kihasználni, hogy a kormány képviselői és a szerveződő dolgozók képviselői egyetértésre jussanak egy közös, nemzeti felemelkedési programban.
Ám a megegyezéshez nemcsak a mozgalomnak kellene viszonylag gyorsan elsajátítania az önkorlátozó konfliktusvállalás képességét. A pártállamnak is képessé kell válnia arra, hogy a katasztrófa elkerülése érdekében elfogadja hatalma korlátozását. Nem könnyű feladat, mert – emlékezzünk csak a lengyel példára – igen nagy a kísértés, hogy a kormány nyakló nélküli gazdasági engedményekkel próbálja leszerelni a tömegeket, csakhogy önálló képviseletüket ne kényszerüljön elismerni. Ha a hatalom csupán azért enged, mert falhoz szorították, akkor mindig azt fogja lesni, mikor rúghatja föl a megállapodásokat, és így a társadalomban tovább szítja a gyanakvást meg az ellenséges indulatokat. Csak egy olyan hatalommal lehet hosszú távra szóló, megújítható szerződést kötni, amely képes haladásnak fölfogni, hogy független, szervezett társadalmi erők lépnek a színre – hogy van kivel megegyeznie a gazdasági fellendülés költségeiről.
Ezért, jóllehet a Beszélő nem a reformkommunisták szorgalmazta egységfronton belül képzeli el a jövőjét, rendkívül fontosnak tartjuk, hogy ez a front létrejöjjön. Ám legalább ilyen fontos, hogy hívei tisztában legyenek vele: a kibontakozáshoz szükséges politikai konszenzust nem teremthetik meg egymás között. Az – ha egyáltalán – csak a pártállamtól elkülönült, független tömegmozgalommal kötött társadalmi szerződésben születhet meg.
Ne attól féljünk, hogy e mozgalom létrejön, hanem attól, hogy mi lesz, ha nem jön létre.
- Beszélő [6]