Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Az afrikai diktátorok általában két, egymástól meglehetősen különböző karaktertípusból kerülnek ki. Az egyik a tanulatlan, ám annál becsvágyóbb és erőszakosabb katonatiszt, aki eleinte nem is tör hatalomra, csak mind feljebb törekszik a ranglétrán, ám ha az ország sorsa, a politikai helyzet úgy hozza, nem habozik magához ragadni a jogart, s nem riad vissza semmitől, hogy azt megőrizze. A másik általában az afrikai értelmiségből kikerült, nyugat-európai vagy amerikai egyetemeken pallérozódott, világmegváltó tervekkel hazaérkező fiatal, aki hamar átlátja a hazai viszonyokat, s még ha sokáig tiszta, jobbító szándékkal is, de hatalomra tör. Nem ritkán ez utóbbi típusból kerültek ki a gyarmati felszabadító háborúk vezérei. Az elnöki székben ülve már nincs nagy különbség a két típus között. A hatalom előbb-utóbb mindegyiküket megrészegíti. A nyomorból kinőve, körülvéve a kilátástalan szegénységtől, még kívánatosabbnak tűnik a nyakló nélkül költhető (állami) pénz, a luxus, de leginkább a mindenhatóság érzése. Közös vonásuk, hogy szinte hatalomra lépésük pillanatában fészket rak agyukban a félelem, hogy elveszíthetik kiváltságos pozíciójukat. Az idő múltával egyre betegesebb gyanakvással szemlélik környezetüket, még a leggondosabban kiválogatott, lekötelezett talpnyalókban is ellenséget látnak.

Természetesen, mint minden tipizálás, ez is sántít, hiszen emberekről van szó. Ékes példa erre Etiópia egykori rémura, Mengisztu Hailé Mariam, akinek 17 éves országlása alatt több mint kétmillió ember vesztette életét a fékevesztett állami terror miatt. Mengisztu nem volt tanulatlan, de művelt sem, hányatott gyermekkora ellenére bejáratos volt a császári palotába, egyaránt közelről ismerte a nélkülözést és a pompát. Noha nagyszerű és megbecsült államférfi kívánt lenni, az országot a XIX. század közepén egyesítő, reformokat végrehajtó II. Teodor császárhoz hasonlította magát, a hiúság, a tévedhetetlenség hite tévútra vezette, amit soha sem volt képes belátni (mint más hibáit sem), s bukása előtt sem értette, miért törnek hatalmára, miért indított harcot ellene szinte az egész ország.

Az etióp történelem legrettegettebb „uralkodója” 1937. május 27-én született Addisz-Abebában. Világra jöttét azonban olyan családi és politikai fejlemények előzték meg, amelyek alapvetően befolyásolták mind sorsának, mind jellemének alakulását. Noha szülei korántsem tartoztak az etióp társadalom felsőbb rétegeihez, anyai ágon szoros kapcsolatban állt a császári házzal. Legalábbis a soha nem cáfolt legenda szerint.

Etiópia-szerte úgy tartják, hogy Hailé Mariam Mengisztu az 1917–1930 között uralkodott Zeuditu császárnő szobalányának és komornyikjának, az udvari pletykák központi alakjaként (szereplőjeként, kitalálójaként és terjesztőjeként) ismert Dejazmah Kebede Teszemmának közvetlen leszármazottja. Legalábbis biológiailag. Mert a nagymama biztos. A szobalány, Voizero Abebe, akit a palotában csak Totitnak (magyarul: nősténymajomnak) szólítottak, az udvari hagyományok értelmében ugyan soha nem mehetett férjhez, mégis engedett a komornyik – saját állítása szerint II. Menelik császár törvénytelen fia – csábításának, s megesett a baj. A kisebbik az volt, hogy a gyermeket váró Totitnak azonnal el kellett hagynia a palotát, az apára viszont (ugyancsak az udvari hagyományok alapján) kivégzés várt. Damoklész kardja tehát ott lebegett Dejazmah feje felett, nem derülhetett ki, hogy ő volt a csábító. Kárba veszett volna nemcsak élete, hanem a sok erőfeszítés, keverés-kavarás is, amellyel behízelegte magát Tafari Makonnen rasz (régens), a későbbi Hailé Szelasszié császár bizalmas tanácsadójának. A komornyik nagybátyja, a palota ügyeinek intézője tisztéhez méltón ezt a veszélyt is elhárította, talált egy önjelölt apát, s még azt is elérte, hogy az illető életben maradjon. A palotából elűzött Totit leánygyermekével, Mengisztu anyjával együtt – hogy, hogy nem – Dejazmah házába költözött.

Korántsem volt ilyen előkelő Mengisztu apjának származása, hiszen a sötét bőrű, gyapjas fekete hajú, konszo törzsbeli Hailé Mariam Volde még rabszolgaként született, s ifjúként egy Shoa tartományi földbirtokos szolgálatába került. A negroid jellegből fiának is bőven jutott, aki az emiatt gyermekként elszenvedett csúfolódások, sérelmek okán örök életére meggyűlölt minden nála világosabb bőrű embert. Noha kommunistának vallotta magát, soha sem tudta feldolgozni rabszolga származását, a kommunistaságánál erősebb volt a vágy a még félig is bizonytalan arisztokrata eredet iránt. A felszabadítása után a császári seregben, majd az olasz uralom (1935–41) alatt csendőrként szolgált Hailé Mariam Volde talán kisebbségi érzései elnyomására, talán más okból alkoholista lett, s rabiátus emberként gyakran ütötte-verte a fiát. Talán nem is meglepő: Mengisztu egy időben maga is az alkohol rabja lett, s ő sem bánt különbül feleségével, mint az apja. Hírhedt volt gyakori, fékevesztett indulati kitöréseiről, ami sok-sok ember életébe került.

Mengisztu nem csak biológiailag kötődött Dejazmahhoz. Anyja halála (1945) után nagyapja vette magához, ami döntően meghatározta későbbi sorsát és jellemét is. Dejazmah ugyanis esténként előszeretettel mesélt a császári palotában történtekről, az udvari pletykákról, amelyeket unokája nagy élvezettel hallgatott. S nem csupán elraktározta a hallottakat, de kitanulta belőlük az intrika és a konspiráció, a cselszövés és helyezkedés minden csínját-bínját. A nagypapa, aki négy uralkodót is (II. Meneliket, Lidzs Dzseaszut, Zeuditut és Hailé Szelassziét) kiszolgált, nagy mestere volt mindezen praktikáknak és taktikáknak, bizonyítja ezt, hogy minden vihart, háborút, kalamajkát sikerült átvészelnie, míg állt a monarchia. Jobb tanítót nem is találhatott volna a későbbi diktátor.

Bármilyen sokat is tudott így a való világról az ifjú Mengisztu, az iskolában nemigen jeleskedett. Komoly nehézségek árán végzett el nyolc osztályt, pedig memóriáját sokan megirigyelhették volna. Igen könnyen és pontosan idézte vissza a hallottakat, sőt alaposan kiszínezve adta vissza őket. Gondjainak oka talán az lehetett, amit egykori iskolatársai mondtak róla, hogy egyetlen könyvet sem volt türelme végigolvasni. Soha nem is érezte magát jól művelt emberek között, az eszmék, gondolatok világa számára felérhetetlen volt, mint tacskónak az ajtókilincs. A katonásdi sokkal jobban tetszett neki, ezért jelentkezett a hadsereg ifjúsági alakulatába, ahol rádiós kiképzést kapott.

Az igyekvő, szolgálatkész fiatal katonára felfigyelt Aman Andom tábornok, aki előbb őrmesteri rangot adott neki, majd beajánlotta a Holota Katonai Akadémiára, ahonnan 1957-ben már hadnagyként került ki. Amikor Amant Harerbe, a harmadik hadosztály élére nevezték ki, vitte magával Mengisztut is, majd kiküldette az Egyesült Államokba, hogy a modern fegyverzeti technológiákat tanulmányozza. Mengisztu egy életre megutálta Amerikát, mert itt is része volt abban, ami gyermekkora óta nyomta a lelkét: negroid vonásai miatt lekezelték, gúnyolták, s a büszkesége ezt nehezen viselte el. Nem csoda, ha hatalomra kerülése után a kormányzó katonai tanács (Derg) egyik vezéralakjaként első dolga volt ezt a kérdést a helyére tenni. A Derg egyik ülésén elszántan jelentette ki: „Ebben az országban néhány arisztokrata család magától értetődően bariának (rabszolgának) bélyegzi a sötét bőrű, vastag ajkú, göndör hajú embereket. Legyen világos mindenki számára, hogy ezeket az ostobákat én megtöröm, porrá zúzom!”

Hazatérése után mentorát, Amant váratlanul a fővárosba helyezték át. Új feljebbvalója, Hailé Bakeigdan tábornok kegyeibe viszont nem sikerült beférkőznie, ő átlátott rajta: bajkeverőnek, veszélyes embernek ítélte meg. Véleményét egy jelentésben meg is fogalmazta, amelyben javasolta a katonai vezetésnek, hogy szigorúan figyeljék Mengisztut, s ne engedjék magasra a katonai ranglétrán. Aligha véletlen, hogy a tábornok lett a későbbi diktátor egyik első áldozata, egyike a 64 császári tábornoknak és miniszternek, akikkel sortűz végzett.

Amikor 1974-ben a megoldhatatlannak bizonyuló, sok ezer ember életét követelő éhínség és más gazdasági és politikai okok miatt a császári kormányzat összeomlott, 112, kevés kivétellel alacsony rangú katonatiszt megalakította a Derg néven elhíresült katonai tanácsot, és puccsal átvette a hatalmat. A helyezkedésben, intrikában igencsak gyakorlott Mengisztu kibulizta, hogy a vitathatatlan tekintélyű Atnafu Abate ezredes mögött az alakuló testület második embere legyen. Nem sokkal később némi áskálódás árán, valamint a számára megbízható – tehát nem túlságosan nagyratörő – tisztek támogatásával sikerült elérnie, hogy minden potenciális ellenfelével végezzen (aki idejében félreállt az útból, még jól járt), s ha papíron nem is, de gyakorlatban magához ragadta a Derg – s vele az ország – irányítását. Még legközelebbi hívei sem tudták, kit szabadítottak rá hazájukra.

Hailé Szelasszié császár 1975-ben bekövetkezett halálának rejtélyes körülményeire sem derült fény mindaddig, amíg Mengisztu nem kényszerült elmenekülni az országból. A diktátor remélte, hogy majd csak feledésbe merül az ügy, s mindent meg is tett, hogy ez így legyen. Miközben a világ legtekintélyesebb napilapjai címoldalon adták hírül a császár halálát, méltatva történelmi érdemeit, a Derg ellenőrizte etióp sajtóban csak egy belső lap alján eldugva jelent meg a halálhír. Ebben megemlítették, hogy az uralkodó 84 éves volt, és súlyos beteg, s hogy szűk családi körben már el is temették. Azt is írták, hogy a császár magánorvosa azon az éjjelen vidéken tartózkodott, nem volt elérhető. Mindez talán hihető is lett volna, ha Etiópia élén nem egy született bajkeverő állt volna.

Ha sokkal később is, de kitudódott az igazság: a Négust – ez minden etióp uralkodó megnevezése – megölték. Méghozzá hidegvérrel. Erre a császár holttestének 1992-es exhumálása után derült fény. Akadt egy szemtanú is, a császár személyes inasa, aki szerint urát éterrel elaltatták, majd párnával megfojtották. Az inas aznap este két idegent látott a palotában, Atnafu Abatét és Mengisztut, a katonai kormányzat két prominens személyiségét. Az eset különösségét fokozza, hogy a holttest nem a temetés helyszínén volt. Mengisztu irodája alatt három méter mélyen, összekötözve, ruhátlanul találtak rá. Mintha a „trónbitorló” még halálában is tartott volna a császártól.

Nincs félelmetesebb és veszélyesebb egy rettegő zsarnoknál. Fényes bizonyíték volt erre az 1977–1978-ban államilag elrendelt vörös terror. Nem is Mengisztu lett volna, ha nem próbálta volna meg ezt is forradalmi hőstettként eladni. Egy utcai nagygyűlésen az emelvényen állva egyszer csak megtöltött palackokat vágott a jelen lévő hatalmas tömeg elé, és az összetört üvegből vörös folyadék ömlött szét a földön. Mindenkinek értenie kellett: a vörös folyadék az etióp népre rátörő ellenforradalmárok és imperialisták vére. A kampány elsősorban azok a diákok és más fiatalok ellen irányult, akikről gyanították, hogy az Etióp Népi Forradalmi Párt (EPRP) tagjai. Ők a következő két évben ezrével lelték halálukat a főváros és más városok utcáin. Szisztematikusan gyilkolták őket a Kebeléhez (eredetileg a legkisebb közigazgatási egységhez, valójában a hatalom titkos megfigyelő szervezetéhez) csatolt milíciák. A Kebelék kérésre is csak akkor adták ki a holttestet, ha a hozzátartozók megfizették a szerettük halálát okozó lövedékek árát. Az „ellenforradalmárok” likvidálását kiválóan megszervezték. Minden Kebele üléseket tartott, amelyen megvitatták, miként öljék meg a jó előre kiszemelt gyanúsítottakat, majd az ülés végén aláírtak egy jegyzőkönyvet is erről. A dokumentum másolatait elküldték a közigazgatás és a pártapparátus különböző szintjeinek. A központosított gyilkoló gépezet így bizonyítékok valóságos dokumentumhegyeit hagyta hátra saját bűneiről.

Furcsa módon próbálta hát elnyerni népe szeretetét Mengisztu Hailé Mariam. Ez még úgy sem sikerült, hogy észak-koreai mintára Szeretett Vezetőnek kezdte hívatni magát. Tettei, kormányzása még családon belül is visszatetszést keltettek. Nagyanyja – akivel pedig kivételt tett, hiszen az ő földjeit, amelyeket még Zauditu császárnőtől kapott ajándékba kiűzetése előtt, mentesítette az államosítás alól –, tüntetőleg nem kért a kivételezésből. Már korábban szerzetesi fogadalmat tett, az etióp ortodox keresztény egyház apácája lett, nem érdekelte se föld, se vagyon. Még makacsabb volt az apja, aki nem nézte jó szemmel fia uralkodását, pedig a diktátor még takaros villát is építtetett neki a főváros egyik elegáns negyedében. Dacosan a szegénynegyedek kiskocsmáiba járt, otthon pedig Hailé Szelasszié portréját akasztotta a nappali falára a fia képmása helyett.

Mengisztut a primus inter pares pozíció egy idő után már nem elégítette ki, hiszen ő egyszemélyi hatalomra tört, császári tekintélyre és a vele járó kiváltságokra. Ugyanakkor tudta, egyedül nem tudja megvalósítani a célját. Szüksége volt egy szervezetre, amelyet arra használhat, hogy semlegesítse azokat, akik potenciális veszélyt jelenthetnek rá és pozíciójára. Egy bizalmas tanács­adója azt javasolta, ha már a marxista–leninista ideológiát követi, alapítson kommunista pártot annak minden diktatórikus vonásával és besúgóhálózatával.

Az új hatalmi centrum, az Etióp Munkáspárt (WPE) létrehozása 1984-ben – természetesen Mengisztu főtitkársága alatt – arra is alkalmat adott, hogy háttérbe szorítsa a Derget. Bár a katonai tanács sok tagja kapott vezető tisztséget – központi vagy politikai bizottsági tagságot – a pártban, lehetséges riválisainak befolyását ezzel is sikerült csökkenteni. De volt, akit tartományi kormányzónak nevezett ki, másokat külföldre küldött tanulni négy-öt évre, a lényeg az volt, hogy ne legyenek tűzközelben. Aki nem fogadott szót, könnyen a vádlottak padján találta magát, s még jól járt, ha csak vesztegetést olvastak a fejére. A WPE beteljesítette Mengisztu régi vágyát, hogy egyedül ő döntsön a miniszterelnök kinevezéséről vagy leváltásáról, a párt ugyanis – szovjet mintára – a hatalmi hierarchiában felette állt a kormánynak.

De még ez sem nyugtatta meg egészen. Talán magából kiindulva nem bízott meg igazán senkiben, különösen nem a kormányzati és pártvezetők feltétlen lojalitásában. Az „oszd meg és uralkodj!” elv alapján titkosrendőrsége segítségével kijátszotta őket egymás ellen, ha kellett, összeugrasztott két vagy több nem elég megbízható elvtársat. Az abszolút császári hatalom maga volt a demokrácia a Mengisztu-rezsimhez képest. A WPE apparátusa hamarosan Mengisztu személyes akaratának intézményesített végrehajtója lett. A zsarnokot hamar körülvette a talpnyalók serege, amelyet a „négyek bandája” vezetett, amely dicshimnuszokat zengett róla és neki, s teljesítette parancsait. Mengisztu őket is dróton rángatta, kihasználta rivalizálásukat, s ha kellett, még olajat öntött a tűzre, s hiába volt meg mind a négyüknek a maga saját kis klikkje és információs hálózata, többnyire egymás ellen dolgoztak, így kioltották egymás hatását, ezzel is Mengisztu malmára hajtva a vizet.

Jaj volt annak, aki fel mert vetni olyasmit, ami nem illett bele a diktátor elképzeléseibe, márpedig a hatalom átruházása egy civil kormányzatra – de bárkire is – ezek közé tartozott. A Derg egyik tagja, Gebejehu Temeszgen hadnagy 1976-ban megrendülve a tüntetők halomra lövetésétől azt merte mondani, hogy az ilyen atrocitások nem nyerik meg a nép szívét, s talán át kellene adni az ország irányítását hozzáértő civileknek. Mengisztu válaszra sem méltatta, csak jelt adott a testőröknek, akik udvariasan kitessékelték az épületből, beültették egy autóba (mondván, hazaviszik), majd a főváros peremén megálltak, kiszállították a még mindig gyanútlan tisztet, akinek már csak annyi ideje maradt, hogy megkérdezze: miért? A válasz sortűz volt. Néhány órával később a rádióban bemondták: anarcho-fasiszták (ez volt az ellenzék kormányzati megnevezése) megölték Gebejehu hadnagyot.

Az elnök parancsának mindenki köteles volt engedelmeskedni, akkor is, ha tudták, tévedés. Ha a határozat ellenérzést keltett a népben, vagy a visszájára sült el, az azt kiötlő Mengisztu természetesen nem nézett magába, hanem bűnbakot keresett, s mindig meg is találta. Egy esetben például elrendelte az alapvető cikkek árellenőrzését. A hivatalnokok azon nyomban megkezdték a munkát, először a csirke és a tojás árát szabták meg. A parasztok azonban azon a túl olcsó áron nem adták el felhalmozott portékájukat, s ebből komoly ribillió támadt a városi piacokon. Az államelnök-pártfőtitkár tüstént elrendelte a parancsot teljesítő hivatalnokok letartóztatását, szabotőrnek nevezve őket.

Mengisztu mindig is elég bátor volt ahhoz, hogy hallgatóságát – állig felfegyverzett testőrökkel a háta mögött – üvöltözéssel, szitkozódással megfélemlítse, a helyszínen sokáig nem is igen mert senki ellentmondani neki, ám ahhoz, hogy egy kínos hírt közöljön valakivel, már nem volt mersze. Gyakran előfordult, hogy az ilyen-olyan tisztségről leváltott ember csak a rádióból tudta meg, hogy elküldték. Amikor 1990-ben Mengisztu meg akart szabadulni Shoa tartomány helytartójától, Debela Dinsza ezredestől, az érintett éppen egy bárban ült, ott hallotta a rádióban, hogy betegsége miatt lemondott. Oda is szólt a csaposnak: „ne kapcsolja még ki, hátha azt is bemondják, mi bajom!”

Annak ellenére, hogy a köztudatban Mengisztut bátor embernek tartották, a hozzá legközelebb állók tudták, hogy valójában gyáva. S éppen ez, valamint merő szerencséje segítette, hogy oly sokáig hatalmon maradjon. Hailé Szelasszié császárral ellentétben, aki gyakran állította meg limuzinját, hogy pénzt osszon a szegényeknek, Mengisztu mindig nagy sebességgel suhant át a városon állig felfegyverzett test­őröktől kísérve, sötétített, golyóálló ablakú autóban, öltönye alatt golyóálló mellényben, nehogy egy esetleges merénylet áldozata legyen. Mivel ennyire rettegett, soha nem adott esélyt ellenségeinek. Ha gyanút fogott, hogy valaki a hatalmára vagy éle­tére törni készül, nem hagyott időt, hogy a gyanú beigazolódjon vagy hamisnak bizonyuljon. Az illetőt azonnal likvidáltatta. Ha később kiderült, hogy a gyanúsított ártatlan volt, csak annyit mondott: „ne feledjük, a forradalom felfalja saját gyermekeit”.

Miután feloszlatta a császári testőrséget, Mengisztu külön személyes gárdát állított fel saját védelmére. Ezeket a jó húsban lévő személyes testőröket, akik mintegy négy­ezren voltak, a népnyelv kilib tornak (hizlalt harcosoknak) nevezte. A hizlalt harcosokat a déli országrészből, elsősorban konszók közül toborozták (ez volt Mengisztu apjának etnikai csoportja). Legtöbbjük csak saját törzsi anyanyelvét beszélte. Ezeket az írni-olvasni alig tudó testőröket észak-koreai szakemberek képezték ki. (Vajon milyen nyelven?)

Mengisztu testőrei szabad kezet kaptak, élet-halál urai voltak az utcán, a palotában, mindenütt. Egyszer, 1989-ben egyiküket agyonverték egy bárban. Amikor ezt jelentették az elnöknek, ő elrendelte a megtorló akciót, de a gárdára bízta annak módját. A bosszúszomjas testőrök, vezérük felhatalmazásával felvértezve kimentek a helyszínre, és gépfegyverrel sortüzet nyitottak mindenre és mindenkire, aki csak élt és mozgott a bár közelében. Az akciót természetesen agyonhallgatták, mintha mi sem történt volna.

A Derg-rezsim utolsó napjaiban Mengisztu már saját testőreiben sem bízott. Egyikük megpróbálta megölni a diktátort, de elügyetlenkedte, és lelőtték. De nem bízott már Mengisztu legközelebbi barátaiban és biztonsági embereiben sem. Egyedül nagybátyjától, Kassze Kebedétől nem tartott, aki egy külön ügynökhálózatot állított fel a védelmére.

Ha egy embert bármilyen váddal letartóztattak, a kínzóközpontba vitték. Ez az intézmény volt Mengisztu uralmának és az egész társadalom megfélemlítésének legfőbb eszköze. A középkori inkvizíciós vallatás kedélyes teadélután volt ahhoz képest, ahogy itt vallomást próbáltak kicsikarni az áldozatból. De a kínzók maguk sem voltak biztonságban. Ha Mengisztunak nem volt rájuk többé szüksége, kivégeztette őket. Szemtanú így nem maradt ugyan, maradt viszont videófelvétel, amelyet Mengisztu számára készítettek egyrészt tanúságként, hogy a feladat elvégeztetett, másrészt a diktátor szórakoztatására. Több mint 150 ezerre becsülik a vörös terror idején ezekben a központokban meggyilkolt emberek számát. Ha pedig Mengisztu tizenhét éves rémuralmát vesszük, ez a szám eléri a kétmilliót.

Mivel Mengisztu hatalma abszolút biztos volt, nem számított, mit csinál, csak hízelegni volt szabad neki, bírálni nem. Időről időre mégis tisztogatást végzett a párt középvezetői között. A Sengo (Nemzetgyűlés) ülésein sem lehetett önálló elgondolása senkinek semmiről. A kormányzati pozíciókra való jelöléseket előre jóvá kellett hagyatni Mengisztuval és legközelibb munkatársaival. A Sengo sem volt egyéb, mint a hűség kinyilvánításának színtere. Amikor Mengisztu lépett a pódiumra, hátborzongató csend ülte meg a termet. A 835 képviselő némán hallgatott, majd tapsolt. Soha tiltakozás, soha egy disszonáns hang nem hallatszott. Egyetlen kivétellel: a Sengo utolsó ülésén, 1991-ben, néhány nappal Mengisztu Zimbabwéba menekülése előtt néhány képviselő, akik megsejtették már közeli bukását, élesen bírálta Mengisztut, amiért elutasít és megtorol minden bírálatot. Az elnök meglepő módon némán hallgatta őket, s még a testőröknek sem intett. Már a menekülésen járt az esze.

Mengisztut elnökként már-már bizánci stílusú vallásos tisztelettel dicsőítették. Az elnök mindenható és mindentudó volt. Az iskolás gyerekeket arra tanították, hogy apának szólítsák őt. Minden kinyilatkoztatása törvénynek minősült. Éles kontraszt volt Hailé Szelasszié császári paternalizmusa és Mengisztu despota paternalizmusa között. Akárcsak Hitler vagy Sztálin, Mengisztu is élvezte a személyi kultuszt maga körül. Talpnyalói hadának segítségével teleaggatta az országot saját fényképével: a falvakban, az állami gazdaságokban, a kormányhivatalokban, magánvállalatoknál, szállodákban és éttermekben egyaránt Mengisztu tekintett le az emberekre.

Mengisztu szeretett, sőt a legjobban szeretett vezetőként akart megmaradni az emberek emlékezetében, mint minden bölcs politikai döntés forrása. A kormánypropaganda eszerint rajzolta meg portréját, a nagy tudású, isteni tulajdonságok sorával megáldott államférfi képét. Uralkodásának utolsó éveiben már úgy szólították, mint észak-koreai „kollégáját”, Kim Ir Szent – szeretett vezetőnek. De a legkedvesebb az volt a számára, mikor a pb egyik tagja Nagy Testvérnek szólította.

Miután az amerikaiakat gyűlölte, a hidegháború korában érthető volt, hogy Kelet-Európában keresett támogatókat. Már hatalomra lépésekor elkötelezte magát a marxizmus-leninizmus és szovjet blokk mellett, noha az előbbi lényegéről aligha tudott volna előadást tartani. Ennél sokkal fontosabb volt az a rengeteg fegyver és hadfelszerelés, amit Moszkvától kapott. Moszkva segített megvédeni az országot a szomáliai támadásoktól és a belső ellenségtől. Mengisztu igyekezett is ezt meghálálni: az ország leghatalmasabb emlékművét, egy Lenin-bronzszobrot a főváros egyik központi terén, az ENSZ Afrikai Gazdasági Bizottsága, valamint az Afrikai Egységszervezet (ma Afrikai Unió) székháza előtt állították fel.

A mindenkori etiópiai szovjet nagykövetnek szabad bejárása volt – a szokásos protokoll nélkül is – Mengisztu elnöki irodájába. Nem meglepő, hogy Etiópia hivatalosan Moszkva mellé állt a szovjet–kínai vitában, s Mao Ce-tungot revizionistának és reakciósnak bélyegezték. Az 1980-as években több mint ötezer szovjet tanácsadó, diplomata és hírszerző dolgozott Etiópiában, s majdnem mindegyikük valamilyen szinten kapcsolatban állt a KGB-vel. Hogy szovjet barátai kedvében járjon, Mengisztu pártértekezleteken gyakran hajtogatta a jelmondatot: „Porrá zúzzuk az amerikai imperializmust!”

Mengisztu időnként belekeveredett a nagyhatalmak huzakodásába, és majdnem megégette magát. Egy agyonhallgatott esetben például a szovjet nagykövetség unszolására házi őrizetbe vett egy amerikai diplomatát azzal a váddal, hogy kormányellenes elemeket segített abban, hogy a Mengisztu-rezsim ellen uszító pamfleteket terjesszenek. A reagani adminisztrációt felháborította az eljárás, amely mélyen sértette a diplomáciai mentesség hagyományos gyakorlatát. Mivel azonban az Egyesült Államokban éppen kampányidőszak volt (Reagan második ciklusára készült), nem hozták nyilvánosságra az ügyet, nehogy a média felfújja, s ezzel ártson a kampánynak. De az amerikaiak nem maradtak tétlenek: egy csapat tengerészgyalogos titokban Rómába repült, és elkapták az etióp biztonsági szolgálat ott tartózkodó vezetőjét és a WPE PB egyik póttagját. Utóbbinak valahogy sikerült megszöknie, ám a biztonsági főnököt csak az amerikai diplomata szabadon bocsátása fejében engedték el.

Mengisztu még uralma utolsó napjaiban is leszerepelt bátorságból. Miközben hangoztatta, hogy bármi is történjen, nem hagyja cserben népét, titokban már családja és saját menekülését szervezte. Mire az ellenzéki erők 1991 elején behatoltak a fővárosba, az etióp diktátor – aki nem követte példaképe, II. Teodor példáját, aki az angol hódítók elleni vereség után öngyilkos lett – már repülőgépen ült, és várta, hogy a zimbabwei Hararében leszálljanak. Mengisztu és családja azóta is visszavonultan és háborítatlanul él Robert Mugabe elnök vendégeként, tudva, hogy amíg az öreg harcos hatalmon van, őt nem adják ki Etiópiának, ahol távollétében halálra ítélték az uralma alatt elkövetett bűnökért…

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges