Pál Attila

Nyomtatóbarát változat

Négy évtizedes politikai és gazdasági stagnálás után Afrika a kilencvenes években végre fejlődésnek indult. A gazdasági növekedés üteme a legtöbb államban elérte az öt százalékot, sőt helyenként a nyolcat is meghaladta. A gyarapodás jelentős mértékben volt köszönhető a nyersanyagárak világpiaci emelkedésének és a nyugati befektetők erősödő aktivitásának, különösen a bányászatban és az olaj­iparban. A világsajtó a fekete kontinens óriási lehetőségeiről cikkezett. Különösen reményteljesnek vélték, hogy a Szaharától délre fekvő 48 fekete-afrikai állam több mint nyolcszázmillió lakója, ha nem is azonnal, de néhány év múltán kitörhet a mélyszegénységből. Felcsillant a remény, hogy elfeledhetjük a csontsovány, éhező gyermekekről készült sokkoló felvételeket, kialakulhat egy viszonylag széles afrikai középosztály, amitől a demokrácia megerősödését várták. A gazdasági fellendülés 1995–2005 között nyolc százalékkal csökkentette a szegénységi küszöb alatt élők arányát Afrikában, így a fekete földrész lakóinak már „csak” fele élt nyomorban. Ennek eredményeként 18-ról 11 százalékosra csökkent a pénzromlás átlagos üteme, és javult az élelmiszer-ellátás is. Ez volt a jutalma a strukturális és kormányzati reformoknak, amelyeket egyes afrikai országok a kilencvenes évek óta véghezvittek olykor nem kis nehézségek árán. A világra tavaly pörölyként lecsapott pénzügyi-gazdasági krízis az éppen csak megindult felzárkózás esélyeitől foszthatja meg a fekete földrészt.

Még a jelzálogválság kitörése után, tavaly ősszel is úgy vélekedett sok közgazdász, hogy Fekete-Afrika éppen viszonylagos gazdasági elszigeteltsége miatt „megúszhatja” a hitelpiac látványos összeomlása és az abból következő recesszió következményeit, sőt akár nyerhet is rajta. Véleményüket a gazdasági izoláción – hiszen a fekete-afrikai országok többsége éppen fejletlensége miatt nem tud igazán részt venni a világgazdaság folyamataiban – kívül arra alapozták, hogy az afrikai bankok éppen tőkeszegénységüknél fogva nem vásároltak be a sok nyugati bankóriás „bedőlését” okozó másodlagos értékpapírokból, így ebből származó veszteségük nincs, miközben egyre inkább kezdték átforgatni a bányászatból (arany, gyémánt, réz, kobalt stb.) eredő bevételeket a feldolgozóipari beruházásokba. Részben a gazdasági növekedésnek – amely számos államban már meghaladta a népszaporulat ütemét – köszönhetően mind több ország indulhatott meg a demokratikus fejlődés útján: gyarapodott a többpártrendszert bevezető országok száma, s immár az afrikai államok kétharmadának alkotmánya limitálja az elnöki mandátum hosszúságát, az újraválaszthatóság számát. Úgy tűnt, a fekete földrész lassan kiheveri az úgynevezett afrikai szocializmus összeomlásának következményeit is. Angolát például – nem utolsósorban jelentős olajkincse miatt – az egyik legreményteljesebb államként tartották számon, ahová a politikai stabilitás miatt is szívesen vitték pénzüket a külföldi befektetők. Az utóbbi néhány évben a volt gyarmattartóktól és az Egyesült Államoktól az Arab-öböl országain át Kínáig a világ valósággal körüludvarolta az afrikai kormányokat új nyersanyagforrások reményében, hiszen ezek ára folyamatosan emelkedett a világpiacon.

Csak a pesszimisták figyelmeztettek a pozitív gazdasági-politikai fejlemények törékenységére. Arra, hogy a földrész két legnagyobb területű államában, Szudánban és az ásványkincsekben különösen gazdag Kongói Demokratikus Köztársaságban évtizedek óta szinte folyamatosan ropognak a fegyverek, és hasonlóan állandó a nyugtalanság Szomáliában, Csádban, Mauritániában, Madagaszkáron és Nigériában is. A valaha a kontinens éléskamrájaként, sőt Afrika Svájcaként emlegetett Zimbabwe gazdaságát a még csurranó-cseppenő külföldi segélyek és az országból elmenekültek hazautalásai tartják – életnek alig nevezhető – kómában. Ráadásul a legerősebb gazdasággal rendelkező fekete-afrikai országok sem mentesek az igencsak „robbanásveszélyes” politikai konfliktusoktól. Az olajvagyonára alapozó Nigériában a „hagyományos” észak–­déli (mohamedán–keresztény) ellentéteket tetézik az egyes déli törzseknek a külföldi olajtársaságok telepei, olajkútjai és vezetékei ellen intézett fegyveres támadásai. A sokáig a politikai stabilitás mintaképének tekintett Kenyában az utóbbi néhány évben kiújultak a már-már elfeledett, történelmi gyökerű etnikai ellentétek, elsősorban a két legnagyobb népcsoport, a kikujuk és a luók között, de a mindig harcos maszájok sem maradnak tétlenek, ha fegyvert kell, lehet ragadni. A Dél-afrikai Köztársaságban pedig egyrészt az újonnan választott, viharos magánéletű s homályos ügyletei miatt sokat támadott elnök, Jacob Zuma személye önmagában is politikai kockázat, nem beszélve a többnyire Zimbabwéból és Madagaszkárról menekült külföldiek elleni atrocitásokról.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a legtöbb állam működését meghatározó, az üzleti és politikai életet teljesen átszövő korrupció mindenféle haladásnak szinte leküzdhetetlen akadálya. A Transparency International rangsoraiban rendre az utolsó helyeket foglalják el a fekete-afrikai államok, s eddig nemhogy felszámolni, még visszaszorítani sem nagyon sikerült a vesztegetések gyakorlatát, hiszen az a legtöbb esetben a kormányzati szférából ered. Az afrikai fejlődés fő gátjaként szokás emlegetni a rossz kormányzást is, amely nem egy esetben abból fakad, hogy hozzá nem értő – többnyire katonai – kezekbe kerül a kormányrúd. Sokat ront a fejlődés esélyein az oktatás elmaradottsága is. Még mindig csak kevés állam dicsekedhet azzal, hogy minden hatévesnél idősebb gyermek iskolába jár. Márpedig a fejlett technológiákat meghonosító külföldi tőke csak olyan államokban telepedik meg, ahol megfelelő infrastruktúra mellett képzett munkaerőt is talál. Nem véletlen, hogy az ilyen iparágak csak elvétve lelhetők fel a Szaharától délre. A néhány kivételtől eltekintve ugyancsak fejletlen infrastruktúra mellett súlyos gond az egészségügy katasztrofális helyzete, amelyet semmi sem érzékeltet jobban, mint hogy Fekete-Afrikában a XXI. század első évtizedében csökkenő tendenciát mutat a születéskor várható átlagélettartam, amely több országban az ötven esztendőt sem éri el. Ennek legfőbb oka, hogy még mindig nem sikerült lelassítani a HIV-vírus terjedését. A világ AIDS-áldozatainak hatvan százaléka afrikai. Tovább rontják a helyzetet az időről időre felbukkanó, lappangó járványok (malária, kolera, ebola) s még inkább az éhínségek, a polgárháborúk, az etnikai villongások és a diktatúrák vérengzései.

Paradox módon az elmúlt évek lendületes fejlődése, a világ gazdasági és pénzügyi körforgásába való bekapcsolódása nemhogy felkészültebbé tette volna a kontinenst a válság ellen, a nyitottság inkább védtelenné, kiszolgáltatottá tette a korábban csak vegetáló, posztkoloniális gazdaságokat. A hatvanas–hetvenes években felszabadult államok a gyarmati gazdaságpolitikán alig túllépve, vagy éppen csak felocsúdva az afrikai szocializmus utópiájának összeomlásából, még nem halmoztak fel elegendő tartalékot, s működésükben sem erősödtek meg annyira, hogy legalább tompítani tudják egy a mostanihoz hasonló krízis hatásait.

Tavaly nyár végén már gyülekeztek a komor fellegek előbb az amerikai, majd az európai, végül az egész világ pénzpiacai felett. Az amerikai jelzálog-hitelezés kora őszi összeomlását eleinte tétlenül figyelték az óceánon túl, mondván, helyi krízisről van szó. A válság azonban, mint a járvány terjedt át egyik földrészről a másikra, mivel a bajba került nagy amerikai bankok befektetéseik, leánybankjaik révén a világ minden táján jelen vannak. A pénzpiacokon a likvi­ditás szűkülése mellett jelentősen megemelkedett a hitelek kockázati felára is, ami még tovább nehezítette újabb kölcsönök felvételét. Ez viszont pestiesen szólva csúnyán hazavágta a gazdaság majd’ minden szektorát. Az ipari termelés zuhanásával meredek lejtőre kerültek a nyersanyagárak, a fejlett ipari országok legtöbbjében jelentősen megugrott a munkanélküliségi ráta. A világ kereskedelmi forgalma emiatt az idén várhatóan 9 százalékkal kisebb lesz, mint tavaly volt. Az iparban elsősorban a legnagyobb munkáltatók közé tartozó autógyártás került padlóra, amelyet egyben a fizetőképes kereslet jelentős zuhanása is sújtott. Washingtonban az újonnan megválasztott elnök, Barack Obama mindjárt egy óriási dilemmával nézett farkasszemet: miként ráncigálhatja ki a recesszióból az amerikai gazdaságot, mielőtt az súlyos társadalmi következményekkel is járna. Miután a gazdaság alapja a pénz és a termelés, azt az utat választotta, hogy szinte számolatlanul ontotta az állami pénzt a még menthető bankok talpra állítására, és ugyancsak dollármilliókat ölt az autóiparba. Idén májusban már lassulni kezdett a lefelé tartó spirál, a korábbi hónapokhoz képest kisebb iramban romlottak az amerikai foglalkoztatási adatok, májusban már javulni kezdtek a konjunktúravárakozások, s a világ tőzsdéin is újra felütötte fejét a bika (azaz, ha lassan és bizonytalanul is, de emelkedni kezdtek az indexek), felcsillant a remény a kedvezőtlen gazdasági folyamatok megfordíthatóságára.

A válság az előrejelzések ellenére elérte, sőt keményen sújtotta a fekete kontinenst. Hamar lelohadt az Afrika-szerte tapasztalt 5-8 százalékos gazdasági növekedés, a még merészebb várakozások keltette lelkesedés, hiszen a fejlett világban bekövetkezett recesszió hatására ezek a prognózisok nagyjából megfeleződtek, 2009-re általában 2 és 5 százalék közötti GDP-gyarapodást jósolnak, a korábbi 5,7 százalékos átlagos növekedésről szóló prognózisokkal szemben. Noha ez is jóval kedvezőbb, mint az európai, japán és amerikai nulla közeli vagy éppen negatív adatok, ne feledjük, az afrikai gazdaságoknak volt honnan felemelkedniük. A növekedés ütemének lassulása korántsem egyenletes. A kilátások a hét közép-afrikai országban (Kamerun, Gabon, a két Kongó, Csád, Szudán és a Közép-afrikai Köztársaság) a legkedvezőtlenebbek. A térségben amúgy is a legkisebb volt a GDP-emelkedés üteme (5 százalék), s most várhatóan ez is alig több mint a felére (2,8 százalék) csökken az OECD 2009-re kiadott Afrikai gazdasági kitekintés című jelentése szerint. Különösen a Kongói DK-ban romlott a helyzet, hiszen az exportjövedelmek döntő hányadát adó ásványkincsek ára és kereslete is alaposan megcsappant, aminek következtében sorra zártak be a katangai réz-, gyémánt- és kobaltbányák, s mintegy 300 ezer ember maradt hirtelen állás nélkül csak ebben az egy tartományban. A munkahely elvesztése pedig errefelé majdnem egyet jelent az éhhalállal, hiszen semmiféle állami támogatásra nem számíthatnak az állástalanok. Afrika déli államai „dicsekedhetnek” a legnagyobb visszaeséssel, ahol a 2008-as hét százalékról mindössze 0,2 százalékra zuhant a gazdasági növekedés üteme, bár jövőre már újra 4,6 százalékot remélnek. Az arany iránti kereslet stabilitása miatt a többi országnál kissé kedvezőbb helyzetben lévő Dél-afrikai Köztársaság – Kongóhoz hasonlóan – az egyéb bányatermékek iránti kereslet drasztikus csökkenését sínyli meg. Itt elsőként a szomszédos Lesothóból, Szváziföldről és Zimbabwéból érkezett vendégmunkásoknak adták ki az obsitot: csak idén februárban ötezer embernek mondtak fel. A politikai zűrzavarokból alighogy kikecmergett Libéria számára súlyos csapást jelentett az autógyárak krízise, hiszen a korábbi 135 ezer tonna gumi helyett tavaly már csupán 88 ezer tonnára kapott megrendelést, s idén, lehet, még ezt is visszasírják. Angolában az olajbevételek zuhanása mellett az OPEC által elrendelt kvótacsökkentés okoz gondokat. Hasonló problémákkal küzdenek az észak-afrikai államok is, amelyek számára anyagi csapást jelent a turisták egy részének elmaradása is. Mindazonáltal e régióban tapasztalható a legkisebb arányú recesszió, alig egy-két százalékos a visszaesés. Javítja a térség – és az adott országok – teljesítményét, hogy Marokkó és Tunézia is diverzifikált iparral rendelkezik, amelyben más ágazatok képesek a kiesést részben kompenzálni.

A gazdasági-pénzügyi válságot – legalábbis Fekete-Afrika számára – megelőzte egy másik krízis, az élelmiszerhiány. Két évvel ezelőtt világszerte rekordtermésről számoltak be az agrárszakemberek. A gabona ára a gazdag aratás ellenére meredeken emelkedett, mégpedig azért, mert óriási készletekre tartottak igényt a bioüzemanyagokat előállítók, különösen az Egyesült Államokban. Egyetlen év alatt megkettőződött a búza és a kukorica világpiaci ára, a rizsé pedig a háromszorosára szökött. A bő termés azért sem segített Afrikán, mert a világgazdaság lassulása, a primer nyersanyagok keresletének, így az afrikai államok kivitelének visszaesése miatt a helyi valuták árfolyama is lejtőre került. A két válság időbeni összeérése valóságos éhségspirált indított el, amely az évtizedek óta legsúlyosabb, kontinentális méretű humanitárius katasztrófával fenyeget. „Az élelmiszerárak hirtelen emelkedése – amely csak tavaly decemberben 963 millió embert (ez több, mint az EU, az USA és Kanada népessége együttvéve) taszított éhínségbe világszerte – azért sokkal súlyosabb gond Afrikában, mint másutt a világban, mert amíg a fejlett államokban a fogyasztási kiadások 10-20 százalékát költik élelmiszerre, a fejlődő országokban ez az arány 60-80 százalék, és legtöbbjük nettó élelmiszer-importőr. Ráadásul az agrárárak későbbi csökkenése Afrikában nem jelentkezett oly markánsan, mint a fejlett országokban, mert a helyi valuták gyengülése tompította az áresést” – szerepel az ENSZ mezőgazdasági és élelmezési szervezete, a FAO legutóbbi jelentésében.

De miért is szorul Afrika mind nagyobb volumenű élelmiszerimportra, illetve segélyre? Először is azért, mert a helyi mezőgazdasági termelés nem képes lépést tartani a népességszaporulattal. Másodszor: a legtöbb országban még mindig uralkodó a gyarmati kor örökségeként a monokultúrás földművelés. A gyarmattartók számára kézenfekvő volt, hogy csak olyan növényeket termesszenek Afrikában, amelyek otthon nem teremnek meg, ezért alakítottak ki hatalmas banán-, kávé-, kakaó- stb. ültetvényeket. A hatvanas–hetvenes években felszabadult államok viszont azzal szembesültek, hogy az elmaradott módszerekkel és eszközökkel, kínkeservesen előállított terményeik (gyümölcsök, kávé, tea, kakaó) a világpiacon vajmi keveset érnek, ugyanakkor az alapvető élelmiszerekből (gabona, hús, tojás, tej és tejtermékek stb.) hiányuk van, nem is szólva a korszerű termelőeszközökről. Modern mezőgazdasági gépeket az afrikaiak sokáig csak a fehér telepesek farmjain láttak. De hiányzott, és számos országban ma is hiányzik, egy jól képzett afrikai agrármérnökgárda. Erre Zimbabwe a leg­­­fényesebb bizonyíték. Nemcsak a gyarmati korban, de az 1980-as függetlenné válás után bő tíz évvel is Afrika éléskamrájának nevezték az egykori Dél-Rodéziát. A kedvező természeti adottságok, a hozzáértő brit telepesek a megfelelő gépekkel valóságos paradicsomot teremtettek az országban, amely nemcsak önmagát és a ködös Albiont látta el változatos terményeivel, de a fekete kontinens számos államát is. A szabadságharcos tanárból lett államfő, Robert Mugabe sokáig még támogatta is a fehérek jelenlétét, s megbékélést hirdetett az afrikaiak és a britek között, ám a koncra vágyó egykori bajtársak nyomására (tele volt velük a hadsereg vezérkara) az ezredfordulón meghirdette afrikanizálási programját, ami nem jelentett mást, mint a fehér telepesek erőszakos elűzését farmjaikról, és azok szétosztását a veteránok között. Tőke, eszközök és hozzáértés nélkül azonban ezek a mintagazdaságok hamar „ugarrá” váltak, s a káposzta is elfogyott, meg a kecske is éhen pusztult, azaz nemhogy az újdonsült fölbirtokosok nem gazdagodtak meg, az ország is elszegényedett. Olyannyira, hogy hosszú évek óta élelmiszersegélyek tartják életben Zimbabwe lakóit, akik az éhínség, a mind elviselhetetlenebbé váló diktatúra és a totális gazdasági és szociális összeomlás elől tömegesen menekülnek a szomszédos államokba.

A korszerűtlen termelés mellett az afrikai mezőgazdaságot vissza-visszatérően sújtja a többnyire éveken át tartó aszály, a főleg a kontinens északi felére le-lecsapó sáskajárás, valamint a polgárháborúk, etnikai villongások és egyéb fegyveres harcok. Mindezek együttes hatásaként gyakran üti fel fejét a kontinensen – főként Etiópiában, Eritreában és a Száhel-övezetben, sőt újabban Ghánában – az éhínség. A krízist csak fokozza egy részben a gyarmati idők maradványaként értékelhető, részben új gazdasági jelenség, az úgynevezett food-colonization (élelmiszer-gyarmatosítás). Erre a jelenségre George Monbiot brit környezetvédelmi szakember, a Global 500-díj kitüntetettje hívta fel a figyelmet nemrégiben éppen egy élelmezésiválság-konferencián. Szerinte Afrika élelmiszerforrásainak kifosz­tását, újfajta gyarmatosítását jelenti, hogy az Európai Unió némely tagállama valamilyen módon ráveszi a nyugat-afrikai országok vezetőit, hogy engedjék lehalászni part menti vizeiket. A hatvanas években már volt hasonló próbálkozás, és súlyos következményekkel járt Nyugat-Afrika számára. Amikor az érintett államok ezt megtiltották, az európaiak új trükkhöz folyamodtak: például hajókat béreltek helyi alvállalkozóktól, majd nemzeti státuszért folyamodtak. Az EU lényegében most újra ezt a gyakorlatot szorgalmazza. Ráadásul Afrikában e halászcégeket már nem köti az EU szigorú mennyiségi és más halászati előírása, azaz szabad a rablás. Van egy másik, a fentinél semmivel sem tisztességesebb formája is az élelmiszer-gyarmatosításnak. Egyes gazdag közel-keleti olajállamok hatalmas mezőgazdasági területeket (legalább 40 ezer hektár) vásároltak titkon az etióp és a szudáni kormánytól, s termeltetik az élelmiszert saját országuk lakói számára, miközben a helyiek éheznek.

„A világon nagyjából ugyanannyian szenvednek az elhízástól, mint az alultápláltságtól” – állítja Monbiot. „Az élelmiszer-fogyasztás jelenlegi szintje, különösen Észak-Amerikában (ahol egy ember átlagosan több mint két kg húst eszik hetente), fenntarthatatlan. A gazdaság, a technológia, a politika és az életmód elsöprő, radikális reformja lenne szükséges, hogy megmentsük azokat az embereket, akik az éhségtől és az azzal kapcsolatos betegségektől halnak meg. Az ENSZ szerint naponta 25 ezren vannak” – fakad ki a szakember. Hasonlóképpen vélekedik a francia Lappe Moore, a Food First nevű, az élelmiszeripar fejlesztési politikájával foglalkozó intézet társalapítója: „Az elmúlt néhány évben az élelmiszeripar globálisan lépést tartott a népességnövekedéssel. A hiány nem abból fakad, hogy nem tudunk eleget termelni a Földön, hanem a piac misztifikált szerepéből, s hogy nem vagyunk képesek egy demokratikus és a Föld minden lakójáért felelős gazdasági rendszert felállítani. Az éhezés a fejlődő országokban még súlyosabbá vált” – folytatja Lappe –, „amikor az amerikai befektetők tavaly hirtelen kivonták a pénzt a másodlagos jelzálogpiacról, hogy árukba fektessék, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy az élelmiszerárak 2007 és ’8 között megduplázódjanak. A Világbank becslése szerint a válság a különböző okok miatt közvetve vagy közvetlenül akár évi 700 ezer afrikai gyermek halálát okozhatja. Részben az éhínség, az alultápláltság, a tiszta ivóvíz hiánya és az ezekből fakadó betegségek, részben a szegényes, korszerűtlen egészségügyi ellátás miatt.”

A két eltérő gyökerű, ám egymástól korántsem független krízis hatásában szinte egyszerre, ráadásul talán a lehető legrosszabb időben érte el a fekete kontinenst. A világméretű recesszió egyszerre több csapást is mért a fejlődés útjára éppen csak rálépett Fekete-Afrikára. Egyrészt jelentősen megcsappant a kereslet a földrész legfőbb és legjövedelmezőbb exportcikkei: a réz, a kobalt, a gyémánt, a gumi és nem utolsósorban a kőolaj iránt, ami egyben e nyersanyagok árzuhanását is okozta (a kőolaj például a 2008. tavaszi 140 dollár/barrelről néhány hónapon belül 50 dollár alá csökkent). Másrészt a szűkülő pénz­ügyi források miatt megtorpantak a külföldiek befektetései is. A dráguló kölcsönök, az emelkedő hitelkamatok és az afrikai valuták árfolyamveszteségei miatt jelentősen megnövekedett költségek erősen gátolják a hazai beruházásokat, továbbá a korábbinál is kevesebb jut így oktatásra, egészségügyre, a közművek fejlesztésére is. Nem is beszélve mind a nemzetközi szervezetektől (Világbank, IMF, OECD, valamint a segélyszervezetek) és a donorországokból érkező segélyekről, amelyek nélkül némely afrikai állam szinte lélegzethez sem jut. Félő, hogy ezek elmaradása vagy akár csökkentése is humanitárius katasztrófákhoz vezet Dárfúrban és Csádban, valamint a kongói Kivu tartományban, Zimbabwéban, Szomáliában, hogy csak a legsúlyosabb válsággócokat említsük. Nem csupán a világmé­retű recesszió miatt fogyatkoznak meg a segélyösszegek, hanem azért is, mert például az Európai Uniónak, a Világbanknak és az IMF-nek láthatóan fontosabb volt, hogy a bajba jutott kelet-­európai országokat (köztük hazánkat is) újabb hitelekkel támogassa. Méltán morognak Afrikában, hiszen ez a térség húsz éven belül másodszor von el jelentős forrásokat a segítségre jobban rászorult fekete kontinenstől. A szovjet blokk összeomlása után (1990 körül) a pénzügyi szervezetek tőkeinjekciókkal igyekeztek segíteni a születő demokráciákat. Mégis: „ha bedől egy afrikai ország, az senkit sem érdekel” – érvelt a Népszabadságnak adott interjú­jában (2009. március 5.) Búr Gábor Af­rika-szakértő –, de „ha bedől Magyar­ország vagy Ukrajna, az magával ránthatja az egész térséget”. Ugyancsak a globális gazdasági válság miatt el-elmaradoznak vagy összegükben megfogyatkoznak a külföldön élő afrikaiak hazauta­lásai is, ami nemcsak az otthoni csa­ládtagok megélhetését nehezíti meg, de csökkenti a célország devizabevételeit is. Az idegenforgalom visszaesése leginkább a vendéglátást az egyik legjövedelmezőbb ágazatként számon tartó észak-, illetve kelet-afrikai országokat (Tunézia, Marokkó, Kenya, Mauritius stb.) sújtja.

A korábbi évek fellendülésének még éppen csak kezdtek megmutatkozni az eredményei: azokban az országokban, ahol a politikai viszonyok nem tették lehetetlenné (mint Zimbabwéban, Szomáliában, Szudánban, a Kongói DK-ban vagy éppen Csádban) a gazdaság fejlődését. Egy viszonylag vékony társadalmi rétegnek már éppen sikerült kikapaszkodnia a mélyszegénységből, és elindulnia (anyagi értelemben) az alsó középosztály felé. Politológusok szerint a középosztály számbeli és anyagi megerősödése jótékony hatással lehetett volna a demokrácia kiterjesztésére, illetve megszilárdulására is. A válság egyik legsúlyosabb fenyegetése, hogy ezt a társadalmi csoportot „visszalöki” a nincstelenek közé, s aki már megtapasztalta a viszonylagos jólétet, hamarabb kezd lázongani, mint aki csak a nyomort ismeri. Bár Afrika sohasem volt az éhséglázadások földje, számos országban fenyegethet a nincstelenek „forradalma”, amely fegyverek híján leginkább utcai tüntetések, csetepaték, fosztogatások vagy etnikai háborúk, tisztogatások formájában jelentkezhet. És igencsak valószínű, hogy lesz olyan politikai erő, amely a szociális elégedetlenséget ki- és felhasználva támadást indít az éppen fennálló hatalom, rend ellen.

„De nem szabad kétségbeesnünk” – biztat Louis Kasekende, az Afrikai Fejlesztési Bank (AfDB) vezető közgazdásza. „A reformok évtizede (a kilencvenes évek) sok afrikai országban új, hatékony gazdasági vezetést nevelt ki, amely egyrészt képes kezelni a gazdasági gondokat, másrészt javítja az illető állam versenyképességét. Az OECD 2009-es jelentése az afrikai gazdasági kilátásokról megállapítja: Afrika ma sokkal jobban képes elviselni, átvészelni a válságot, mint tíz évvel ezelőtt lett volna. Sok országban hajtottak végre mélyreható makrogazdasági reformokat az elmúlt néhány esztendőben, amelyek erősítették fiskális egyensúlyukat, s egy számjegyűre mérsékelték az átlagos inflációt. (Ebben aligha van benne Zimbabwe – a legfrissebb adatok szerint – 335 millió százalékos, azaz 9 számjegyű hiperinflációja.) Ezen kívül ugyancsak jó néhány ország érezheti az adósságkönnyítés áldásait, amely alaposan javította a külföldi adósságszolgálatnak az exporthoz mért ará­nyát. A világméretű recesszió azonban most mindezeket az eredményeket veszélyezteti.

A válságból való kilábaláshoz is három dolog szükséges, akárcsak a háborúhoz: pénz, pénz és megint csak pénz. A dollármilliók útja alapvetően meg is határozhatja az egyes országok esélyeit. Ahol a fegyverek dörgése vagy egy diktátor, egy szűk vezető réteg paranoiás hatalomféltése elnyom minden józan hangot, derűlátásra semmi ok, a segélyekkel úgy jár a külvilág, mint az egyszeri gazda: a káposzta is eltűnik, és a kecske is éhen pusztul. Ahol viszont rendezettek a politikai viszonyok, és a szegénység enyhítése mellett fejlesztésre, beruházásra fordítják a támogatásokat, megmaradhat a felzárkózás esélye, hiszen a gazdasági növekedés átlagos üteme még a recesszió gödrének mélyén is nagyobb, mint a nyugati világban. Az AfDB igyekszik is megteremteni ennek forrásait: az IMF, a Világbank és más nemzetközi szervezetek, tehetősebb államok befizetéseiből megháromszorozta alaptőkéjét, hogy bővíthesse a hitelkeretet az afrikai országok számára. Ezen kívül a gazdasági növekedési ütem fenntartására létrehozott egy 1,5 milliárd dolláros, úgynevezett „sürgősségi likviditási” alapot a rövid távú pénzhiányok finanszírozására.

A financiális gondok leküzdésének másik módját szorgalmazza az Afrikai Unió. A szervezet szerint a földrész államai a gazdasági integrációs folyamat felgyorsítása révén könnyebben megbirkóznának a gazdasági válság okozta nehézségekkel, sőt védettebbekké is válnának egy jövőbeni hasonló krízissel szemben. Jelenleg Afrikában több gazdasági szövetség is létezik, ám az áruk, szolgáltatások szabad áramlását gyakran hátráltatják egyes nemzeti érdekek. Az AU különösen fontosnak tartja az infrastruktúra bővítését, korszerűsítését – a közlekedését, áruszállításét éppúgy, mint az oktatásét és az egészségügyét –, mert, mint azt Maxwell Mkwezalamba, az AU gazdasági tanácsosa egy kameruni konferencián kifejtette: a reformok mellett ez is feltétele a fenntartható fejlődésnek, annak, hogy „Afrika végre gazdaságilag is a saját lábára tudjon állni”.

Ehhez azonban szükség lenne arra is, hogy a fejlett világ, valamint a rohamléptekkel élre törő Kína partnerként és nem pedig gazdasági gyarmatként tekintsen Afrikára. Ne csupán azt vegye figyelembe, hogy saját iparát a legolcsóbban még mindig a fekete kontinens bányáiból, ültetvényeiről láthatja el nyersanyaggal, hanem vállaljon részt a fekete-afrikai országok gazdasági felemelésében (feldolgozóipari beruházások, fejlett technológiák telepítése, szakemberek tömeges képzése formájában). S ismerje fel, hogy a szubszaharai térség társadalmi-gazdasági felemelése sokkal inkább Európa, Amerika, sőt az egész világ érdeke, mintsem új konkurensek megjelenésének veszélye. Ráadásul, ha az egymással összefüggő (hagyományos) lebecsülés és gazdasági kizsákmányolás, a terjedő és súlyosbodó éhezés, a fehérek és arabok (és hamarosan a kínaiak) iránt növekvő ellenszenv fordított apartheidbe csap át, az tálcán kínálja fel a kontinens országait az Afrikában már így is komolyan terjeszkedő Al-Kaida és más iszlám terrorszervezetek számára befolyási övezetként, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.

• Játéktér

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges