Skip to main content

Lánctörők! – Mese habbal?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Fehér Ferenc-interjúhoz (Beszélő, aug. 31.)


Mindenekelőtt a tiszteletkör; nem formálisan és nem pukedlikkel. Őszintén becsülöm Fehér Ferenc tehetségét, munkásságát és magatartását, néhány gondolatával azonban nem értek egyet, s egy rosszízű tévhit káros hatású továbbélésének gondolom, amelyet – sajnos! – Illyés Gyula nagyszerű verse is táplált: „…mindenki szem a láncban”.

Ezt állítja Fehér Ferenc is: „Manapság igen sokan a totalitárius rendszerben levő mozgási lehetőségeiket visszamenőlegesen nagy előszeretettel valahogy úgy tüntetik föl, mintha itt léteztek volna búvóhelyek, amelyekben illegális hősök egy csapata folytatott a világtól – értsd: a rendszertől – elszakadva harcot, nem érintkezett a hivatalossággal, amit gyűlölt és megvetett. Hát ez bizony, az ellenzék nyílt megjelenéséig – a nyolcvanas évek közepéig-elejéig – mese habbal. Amíg a Kádár-rendszer elég erős volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenőleg, hogy ezt másként is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.”

Nem tartozom azok közé, akik „maguknak vagy másnak” visszamenőleg bármilyen ellenállási érdemet tulajdonítanak. Legfeljebb „útitárs” vagy szimpatizáns lehetnék, de hát nem rólam szól a nóta. Ezért csupán néhány olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amelynek közvetlen tanúja voltam.

Mit nevezünk ellenállásnak egy totális diktatúrában? A fegyveres harcot? A propagandát? A rendszer falait repesztgető gondolatok tudatos, aktív terjesztését? Egy társadalom közérzetét, magatartását nem csupán a tisztán politikai elvek befolyásolják, hiszen a totálissal a totális vagy a partikuláris egyformán szembeszegülhet.

Tekintsünk vissza az ötvenes évekre, a kőkemény diktatúra örökzord telére. A hajdani – például – kommunista „oppozíció” már szétszóródott vagy halott; a magja azonban itt él, és a maga eszközeivel folytatja az 1927-ben kezdett opponálást a bolsevik diktatúrával szemben. Kassákkal  akinek ellenzékisége ugyancsak kétségbevonhatatlan, 1952-ben kizárták az írószövetségből – szoros kapcsolatban maradnak. Kik ők, s merre van szembenállásuk? Bálint Endre, Mérei Ferenc, Fekete Béla, Lossonczy Tamás, Lux L., Mándy Stefánia, Vajda Júlia, Gedő Ilka, Ország Lili, Bíró Gábor, Tábor Béla, Jaki-Jakovits és nem sorolhatom; Bálint Endre 60. születésnapján csak a szoros baráti kör, körülbelül száz „ellenálló” szorongott a műteremben, 1974-ben! Ez a csoport a maga módján, a maga a sajátos eszközeivel szintén bomlasztotta a rendszert. Mert a kultúra, a művészet is a rendszer része! Nem véletlen, hogy milyen jelentőséget tulajdonított Révai és szolgaszemélyzete a kultúrának. Lukács György és Horváth Márton hírhedt cikkei nyomán tiltották be az Újhold megjelenését. De betiltása után az Újhold sugárzó köre egyetlen kollaboráns szótag nélkül folytatta, kitaszítottként, a Mándy Iván elbeszéléseiből ismert tengődő életét. Megfélemlítetten, de nem gyáván és megalkuvón. Ők is „szemek lettek volna a láncban”? És mikor vezetett útjuk a pártközponton keresztül – hacsak nem a tilalmi végzések átvételére?

Nem tudom, nem is feladatom felsorolni a Rákosi–Kádár-érák, valamennyi „lánctörő” csoportját. De érdemes felidézni Bálint Endre 1951–52-ben festett Ördögök-koboldok monotípiasorozatát, amely az egyedi Bálintnyelven a terror szorongató szatírája. Nem is állíthat ki 1972-ig, s családjával meg Vajda Júliával, Jakovitscsal szolgamunkákból nélkülöznek. A végül „megtűrt” 1972-es kiállításban nincs köszönet – noha 1948 óta a legsikeresebb tárlat az országban –, mivel a pártlap „A Bálint-ügyről” és erről az összeesküvés-illatú ellenzéki tömörülésről ír kritikát, nem a művekről. Az ő neveltjeikből áll össze Halász Péter színtársulata. És a Galántai György szervezte hírhedt balatonboglári kápolnában rendezett avantgárd kiállítások, előadások, Halász Péterékkel, amelyek ugyan a pártközponton keresztül vezettek, ámde… a Népszabadság Szabó László fémjelezte denunciáló, fogdaszagú cikkével, zaklatásokkal, majd betiltással tetézve. Komoly bibliográfiát lehetne összeállítani a megjelölt ellenállási határvonal előtt megjelent illegális kiadványokról, zenei-színházi-képzőművészeti stb. alkotásokról. A demokratikus ellenzék 1980-ban ilyen előzményekkel is maga mögött, már teljes fegyverzetben állhatott a rajthoz. Csekély hatással? Nem igaz! Sok százezren hallgatták a Szabad Európában és más nyugati adókon fontosabb közleményeit, tudósítottak eseményeiről. Igen, ez volt a fontos: az eszmék láthatatlan szivárgása. Ennek is köszönhető, hogy 1989-et honfitársaink már olyan lelki készenlétben várták, mintha nem lett volna mögöttük negyven év. Igaz persze, hogy ez nem csupán a látható és láthatatlan ellenzék bátor működésének volt köszönhető: a kommunista rendszer maga is jócskán ásta-csákányozta a saját sírját.

Összegezve: a „mindenki szem a láncban” felfogás – szándéka ellenére – olyan látszatot kelthet, hogy Vida Ferenc ’56-os bíró és Szilágyi József ’56-os áldozat – hogy a szélsőségeket se kerüljük – egyazon bilincs láncszemei.

Együtt a vérpadon: hóhér és áldozat?
















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon