Mindenekelőtt a tiszteletkör; nem formálisan és nem pukedlikkel. Őszintén becsülöm Fehér Ferenc tehetségét, munkásságát és magatartását, néhány gondolatával azonban nem értek egyet, s egy rosszízű tévhit káros hatású továbbélésének gondolom, amelyet – sajnos! – Illyés Gyula nagyszerű verse is táplált: „…mindenki szem a láncban”.
Ezt állítja Fehér Ferenc is: „Manapság igen sokan a totalitárius rendszerben levő mozgási lehetőségeiket visszamenőlegesen nagy előszeretettel valahogy úgy tüntetik föl, mintha itt léteztek volna búvóhelyek, amelyekben illegális hősök egy csapata folytatott a világtól – értsd: a rendszertől – elszakadva harcot, nem érintkezett a hivatalossággal, amit gyűlölt és megvetett. Hát ez bizony, az ellenzék nyílt megjelenéséig – a nyolcvanas évek közepéig-elejéig – mese habbal. Amíg a Kádár-rendszer elég erős volt, addig két választás volt: valaki vagy nem csinált semmit, vagy megpróbált cselekedni, tényként véve tudomásul, hogy a cselekvés legminimálisabb és mégoly autonóm útjai is a pártközponthoz és a pártközponton keresztül vezettek. Aki azt állítja ma saját magáról visszamenőleg, hogy ezt másként is lehetett csinálni, az hazudik. A jobbik esetben csak magának.”
Nem tartozom azok közé, akik „maguknak vagy másnak” visszamenőleg bármilyen ellenállási érdemet tulajdonítanak. Legfeljebb „útitárs” vagy szimpatizáns lehetnék, de hát nem rólam szól a nóta. Ezért csupán néhány olyan jelenségre hívnám fel a figyelmet, amelynek közvetlen tanúja voltam.
Mit nevezünk ellenállásnak egy totális diktatúrában? A fegyveres harcot? A propagandát? A rendszer falait repesztgető gondolatok tudatos, aktív terjesztését? Egy társadalom közérzetét, magatartását nem csupán a tisztán politikai elvek befolyásolják, hiszen a totálissal a totális vagy a partikuláris egyformán szembeszegülhet.
Tekintsünk vissza az ötvenes évekre, a kőkemény diktatúra örökzord telére. A hajdani – például – kommunista „oppozíció” már szétszóródott vagy halott; a magja azonban itt él, és a maga eszközeivel folytatja az 1927-ben kezdett opponálást a bolsevik diktatúrával szemben. Kassákkal – akinek ellenzékisége ugyancsak kétségbevonhatatlan, 1952-ben kizárták az írószövetségből – szoros kapcsolatban maradnak. Kik ők, s merre van szembenállásuk? Bálint Endre, Mérei Ferenc, Fekete Béla, Lossonczy Tamás, Lux L., Mándy Stefánia, Vajda Júlia, Gedő Ilka, Ország Lili, Bíró Gábor, Tábor Béla, Jaki-Jakovits – és nem sorolhatom; Bálint Endre 60. születésnapján csak a szoros baráti kör, körülbelül száz „ellenálló” szorongott a műteremben, 1974-ben! Ez a csoport a maga módján, a maga a sajátos eszközeivel szintén bomlasztotta a rendszert. Mert a kultúra, a művészet is a rendszer része! Nem véletlen, hogy milyen jelentőséget tulajdonított Révai és szolgaszemélyzete a kultúrának. Lukács György és Horváth Márton hírhedt cikkei nyomán tiltották be az Újhold megjelenését. De betiltása után az Újhold sugárzó köre egyetlen kollaboráns szótag nélkül folytatta, kitaszítottként, a Mándy Iván elbeszéléseiből ismert tengődő életét. Megfélemlítetten, de nem gyáván és megalkuvón. Ők is „szemek lettek volna a láncban”? És mikor vezetett útjuk a pártközponton keresztül – hacsak nem a tilalmi végzések átvételére?
Nem tudom, nem is feladatom felsorolni a Rákosi–Kádár-érák, valamennyi „lánctörő” csoportját. De érdemes felidézni Bálint Endre 1951–52-ben festett Ördögök-koboldok monotípiasorozatát, amely az egyedi Bálintnyelven a terror szorongató szatírája. Nem is állíthat ki 1972-ig, s családjával meg Vajda Júliával, Jakovitscsal szolgamunkákból nélkülöznek. A végül „megtűrt” 1972-es kiállításban nincs köszönet – noha 1948 óta a legsikeresebb tárlat az országban –, mivel a pártlap „A Bálint-ügyről” és erről az összeesküvés-illatú ellenzéki tömörülésről ír kritikát, nem a művekről. Az ő neveltjeikből áll össze Halász Péter színtársulata. És a Galántai György szervezte hírhedt balatonboglári kápolnában rendezett avantgárd kiállítások, előadások, Halász Péterékkel, amelyek ugyan a pártközponton keresztül vezettek, ámde… a Népszabadság Szabó László fémjelezte denunciáló, fogdaszagú cikkével, zaklatásokkal, majd betiltással tetézve. Komoly bibliográfiát lehetne összeállítani a megjelölt ellenállási határvonal előtt megjelent illegális kiadványokról, zenei-színházi-képzőművészeti stb. alkotásokról. A demokratikus ellenzék 1980-ban ilyen előzményekkel is maga mögött, már teljes fegyverzetben állhatott a rajthoz. Csekély hatással? Nem igaz! Sok százezren hallgatták a Szabad Európában és más nyugati adókon fontosabb közleményeit, tudósítottak eseményeiről. Igen, ez volt a fontos: az eszmék láthatatlan szivárgása. Ennek is köszönhető, hogy 1989-et honfitársaink már olyan lelki készenlétben várták, mintha nem lett volna mögöttük negyven év. Igaz persze, hogy ez nem csupán a látható és láthatatlan ellenzék bátor működésének volt köszönhető: a kommunista rendszer maga is jócskán ásta-csákányozta a saját sírját.
Összegezve: a „mindenki szem a láncban” felfogás – szándéka ellenére – olyan látszatot kelthet, hogy Vida Ferenc ’56-os bíró és Szilágyi József ’56-os áldozat – hogy a szélsőségeket se kerüljük – egyazon bilincs láncszemei.
Együtt a vérpadon: hóhér és áldozat?