A kitörési kísérlet első félórájának eseményei teljes pánikot idéztek elő a német és a magyar katonák között. Minden központi vezetés, irányítás megszűnt, az emberek a csordaösztönnek engedelmeskedve hol lefeküdtek, hol nekirohantak a géppuskák tüzének, minden terv és előkészítés nélkül.

A kitörők azonban a szovjet katonákat is sokkolták, különösen, amikor tapasztalniuk kellett, hogy a rohamozók veszteségeikkel nem törődve, mindent egy lapra téve, sokkos állapotban vetik magukat a kézifegyverek tüzébe.

A budapesti ostrom idején történtekről alig maradt magyar és német levéltári dokumentum. A korabeli hivatalos iratok nagy része elégett vagy eltűnt; a hadosztályok hadinaplói közül például egyetlenegy maradt csak fenn, melyet valaki a Gellért Szálló pincéjében ásott el, és 1946-ban újra előbányászott. E napló létét is több mint 4 évtizeden át titokban tartották megőrzői: csak 1986-ban került a Hadtörténeti Intézet levéltárába, ahol ma már mindenki hozzáférhet.

Az ostrom eseményeiről azonban sokan készítettek feljegyzéseket.

Tíz évvel ezelőtt Jalta uralta a világsajtót a New York Times-tól a Foreign Affairsen és a Spiegelen át a Magyar Füzetekig. A konferenciáról konferenciára zarándokló boldog szaktörténészek mellett megszólaltak jóformán minden humán tudomány képviselői, volt és leendő politikusok, illetve Közép-Európa kultikus gondolkodói: Kundera, Michnik, Kis János.

Hírlik, hogy szenzációs, tízmilliárdos ügy van kilátásban: Ferihegy II. átalakítása, egy igazi komoly magyar repülőtér felépítése, hihetetlenül előnyös buli, egy fillérünkbe se kerül – hurrá!

Meg hírlik az is, hogy veszélyben a bombaüzlet. Merthogy vannak, akik nem annyira akarják. Így hát lehet: a szerződés aláírása ugrik.

Dèja vu, mintha egyszer már hallottam volna egy ilyesféle történetet! Repülőtér, szerződés – honnan a csudából huhog nekem ez a kísértet?

 
Az igazságszolgáltatás igazságtalan. A törvényhozó s még inkább a törvénykező tudja, a bíró nem igazságot szolgáltat, hanem jogszabályt alkalmaz.

1942 nyarán Joszif Sztálin az Észak-Kaukázusba küldte Nyikolaj Bajbakovot. A politikusnak bármilyen áron meg kellett akadályoznia, hogy az előrenyomuló német hadvezetés kezébe jussanak a térség olajkútjai és finomítói. „Ha csak egyetlen tonna olaj a németek kezébe kerül, főbe lövetem magát.

51 éve történt, amit A félelem völgye című könyvemben leírtam, de a nyolcvanas évek elején, amikor elhatároztam, hogy papírra vetem mindazt, amit megőriztem emlékezetemben, még nem sejtettem, mekkora tragédiát élt át valójában a Sztálin akaratából a jéghideg szibériai és kazahsztáni tajgára száműzött csecsen nép. Mind a mai napig nem tudni pontosan az áldozatok számát, de azt állítják, hogy a közel 640 szerelvényen elszállított félmillió embernek alig fele tért vissza a Kaukázusba.

1944. február 23-án, a Szovjet Fegyveres Erők ma is ünnepelt napján indították meg Sztálin utasítására „a németekkel való kollaborálással” vádolt csecsen nép deportálását. Sokan vélnek felfedezni bizonyos párhuzamokat a „bűnös népre” kirótt akkori büntetés, illetve a most folyó, „megtorlással” felérő katonai akció mögött. Az 1944-es csecsen tragédiát egy szemtanú, Anatolij Prisztavkin orosz író A félelem völgye című megdöbbentő regény szerzője idézi fel a Beszélő felkérésére írott esszéjében.

A színhely a Veszprém megyei KISZ-bizottság felségterülete, továbbképző tanfolyamoknak helyt adó sajátos épületegyüttes Bakonyoszlop falutól két kilométerre északnyugati irányban: a pompás faépület, a Dreher család vadászkastélya már egy évtizede nem volt látható a cseszneki várból az eléje épített szocreál betonépület miatt.

Jugoszlávia elleni, mindössze tíz napig tartó háború után a szerbek, elsősorban a dobrovoljácok és a telepesek súlyos helyzetbe kerültek. A katonai közigazgatás bevezetésével hamarosan elkezdődött az üldözés, mindenekelőtt az ideiglenes táborok létrehozása: „Mindazon szerb, boszniai, montenegrói és cigány nemzetiségű személyek, továbbá a zsidók, akik 1918. október 31. előtt nem rendelkeztek községi illetőséggel Nagy-Magyarország területén (Horvátország nélkül)… kötelesek három napon belül elhagyni az állam területét, az 1941.