Kun Miklós

Nyomtatóbarát változat

1942 nyarán Joszif Sztálin az Észak-Kaukázusba küldte Nyikolaj Bajbakovot. A politikusnak bármilyen áron meg kellett akadályoznia, hogy az előrenyomuló német hadvezetés kezébe jussanak a térség olajkútjai és finomítói. „Ha csak egyetlen tonna olaj a németek kezébe kerül, főbe lövetem magát. De ha felrobbantja az olajkutakat, és a németek mégsem jutnak el a térségbe, akkor is főbe lövetem magát” – búcsúztatta a diktátor a fiatal olajmérnököt, akit egyébként nemrég még a szovjet tervhivatal vezetőjeként ismert a világ.

Bajbakov munkáját angol szakemberek segítették, akik korábban részt vettek a Borneo-szigeti és szingapúri olajfinomítók megsemmisítésében. A külföldi tanácsadókat a politikai rendőrség egyik vezetője, maga Merkulov tábornok kísérte Groznijba, a Csecsen–Ingus Szovjet Szocialista Autonóm Köztársaság fővárosába. Az egész akcióért pedig Lavrentyij Berija, a belügyi népbiztosság hírhedt feje felelt. Néhány éve Bajbakov maga mesélte nekem, hogy Berija már 1942 nyarán úgy viselkedett Groznijban, a ma újra Vlagyikavkáznak nevezett Ordzsonikidzében és Mozdokban, mintha ő lenne Észak-Kaukázus teljhatalmú cári helytartója. A szovjet katonai vezetés tagjai, köztük a Déli Front parancsnoka, Bugyonnij marsall, a polgárháború híres veteránja vigyázzállásban álltak előtte. A csecseneket elvetemült kutyafajzatnak nevező Berija és munkatársai nagy valószínűséggel már akkor fontolgatták a soknemzetiségű Észak-Kaukázus egyes nemzeteinek kollektív büntetését. Az ok az volt, hogy a helyi lakosság számottevő része, kivált a csecsenek és ingusok, nem bizonyultak eléggé lojálisnak Moszkva iránt a nácizmus ellen viselt háborúban.

Tévedés lenne azonban csak a háborús kataklizmákkal, a hegyi nemzetek vagy a szintén deportált krími tatárok és kalmükök jó néhány fiának németbarátságára visszavezetni a megtorlássorozatot. Nem jelent kizárólagos magyarázatot Sztálin beteges gyűlölete sem egyes kaukázusi nemzetek, így a csecsenek iránt, amelyet jól illusztrált a Kaukázus térségét „forradalmi” népekre (a grúzokra, az oszétokra) és „ellenforradalmi” nemzetekre (csecsenekre, ingusokra) osztó, hírhedt koncepciója.

Mindennek, persze, megvolt a maga szerepe a csecsenek elleni népirtásban, akárcsak Berija ama régi törekvésének, hogy „kikerekítse” Grúzia határait a csecsenek és más kaukázusi nemzetek rovására. Mellettük azonban olyan tényeket is figyelembe kell venni, amilyen a kaukázusi nemzetek deportálásáért szintén felelős Georgij Malenkov váratlan lépése volt: ő 1944. március elején közbenjárt Sztálinnál a számára valamilyen oknál fogva rokonszenves kabardok érdekében. Igaz, Berija két hónappal később mégiscsak rábeszélte a diktátort, hogy néhány száz „németbarát” kabard családot marhavagonokba zsuppolva deportáljanak Szibériába és Közép-Ázsia ritkán lakott részeire. Ám e nép nagyobb része, szemben a kabard–balkár autonómiát alkotó másik nemzettel, mégiscsak elkerülte a kitelepítést.

Az orosz tradíció

Sztálin országában elevenen élt az orosz birodalmi hagyomány, amely nem tekintette bűnnek a nemzetiségek áttelepítését. Így kerültek a notórius lázadóknak nyilvánított sapszugok és abházok helyére a XIX. század utolsó harmadában oroszok, ukránok és grúzok, de már előbb kozák és orosz telepesek érkeztek a korábban csecsenek és ingusok lakta, feldúlt, kiürített völgyekbe, ahonnan az aulok elüldözött lakói a hegyekbe menekültek. Fegyveres konvojok védték századunk elején azokat a betelepülő orosz és német telepeseket is, akik a legjobb szántóföldeket és legelőket foglalták el az Altáj hegyvonulat bakasz és tuvai lakosságától. Hasonló folyamat áldozata lett ekkoriban a kazah és kirgiz lakosság is – az utóbbiak főként ezért lázadtak fel 1918-ban, és menekültek hatalmas tömegben Kínába. Az első világháború alatt, II. Vilmos császár hadseregének előrenyomulásakor pedig az orosz hatóságok a front mögötti területről Szibériába és a Volga menti kormányzóságokba telepítették a potenciális árulóknak kikiáltott németeket s zsidókat.

Mindenekelőtt erre a fundamentumra épültek a szovjetkorszak kitelepítései, amelyek egyes „bűnös nemzetek” mellett mindig meghatározott társadalmi rétegek ellen is irányultak. Ebben az időben százezres, sőt milliós embercsoportokkal bántak úgy, mint a kozlovi növénynemesítő Micsurin a kísérletezésre kiszemelt fákkal. Eredeti talajukból kiszakítva idegen éghajlati, társadalmi viszonyok közé telepítették őket, elsősorban abban a reményben, hogy nemzeti és részben családi közegük, őseiktől örökölt értékrendjük nélkül, a Gulág fenyegetettségében lényegesen könnyebben gyúrhatók majd át az egyetlen politikai akaratnak engedelmeskedő homo sovieticusszá.

1921-ben hetvenezer kubányi kozák volt kénytelen elhagyni Észak-Kaukázus vidékét; egy részük maga is viszonylag friss betelepülő, akinek falvait néhány évtizede még részben ingusok, részben csecsenek lakták. Ezt az 1920-as évek közepén azeriek és örmények erőszakos „lakosságcseréje” követte. 1928–1929-ben több száz észtet deportáltak az akkor független Észtországgal határos falvakból Szibériába. Az 1930-as években a Távol-Keletről és Szibéria déli tartományaiból sok ezer koreait szállítottak fegyveres őrség kíséretében Közép-Ázsiába, ahová Grúziából deportáltak görögöket és más kisebb népcsoportokat. 1939-ben a lengyelek következtek, a fennmaradt adatok fényében immár százezres nagyságrendben. 1941 augusztusában a volgai németeket, majd a Szovjetunió más területein élő németeket sújtotta a kitelepítő határozat – a kozákság 1921-es „megrendszabályozása” óta először a kollektív büntetés elvére hivatkozva.

A mezőgazdaság országszerte erőszakkal végrehajtott kollektivizálása mellett – amely a nemzetiségi vidékeken, különösen Ukrajnában és Kazahsztánban külön-külön is milliós nagyságrendű etnikai népirtással párosult – Sztálin élete végéig folytatódott a nevét viselő nemzetiségi és „osztálypolitika” végrehajtása. Halálakor, 1953 márciusában, éppen a mohamedán vallású grúziai lakosok deportálása zajlott. És már javában készültek a Sztálin utódai által végül leállított nagyszabású akcióra: a Szovjetunióban élő zsidó lakosság kitelepítésére a szovjet–kínai határon épülő barakkvárosokba.

Háború a frontvonal mögött

A Kremlnek tehát megvolt a forgatókönyve és a végrehajtásra alkalmas belügyi gépezete a nagyobb embercsoportok deportálására. A csecsenek és az ingusok kitelepítésére több hónapos előkészületek után, 1944. február végén került sor. A Dunántúl nagyságú hegyi autonómiát a szovjet belügyi népbiztosság különítményesei és a frontról vezényelt elitalakulatok csupán az utolsó pillanatban szállták meg, hogy minél kevesebb hegyilakó meneküljön előlük a hegyekbe, a régi partizánharcok színhelyére. Berija helyettese, Vlagyimir Csernisov viszont már 1943 novemberében végigjárta a deportálás célpontjait: Szibéria déli régióit és Kazahsztánt. December közepére a Közlekedési Népbiztosság Lazar Kaganovics irányításával 14 200 személyszállításra alkalmas vasúti kocsit és marhavagont különített el erre a célra – aminek, persze, a front látta a kárát.

Berija emberei – Ivan Szerov, Bogdan Kabulov és Mamulov (Mamuljan) – Sztálin utasítására hivatkozva még azt is elérték a honvédelmi népbiztosság hátországi szerveinél, hogy a Szovjetuniónak nyújtott segítség részeként az amerikai szövetségesek által Iránon keresztül küldött teherautókat ne a front közelébe, hanem Észak-Kaukázus nagyvárosaiba irányítsák.

A következő lépés a Csecsenfölddel szomszédos területek vezetőinek eligazítása volt. 1944 januárjában Grúzia és a Dagesztáni Szovjet Köztársaság vezetőit a Moszkvából jött instruktorok „képezték ki”, a deportálások eszerint nem annyira területi, mint inkább etnikai-faji alapon mennek majd végbe, tehát a vegyes házasságokban született csecseneket és ingusokat is érintik. A köztársaság területén élő többi nemzet képviselőire nem vonatkoznak, kivéve azokat, akik nyíltan kollaboráltak a németekkel. Ez az akció tehát különbözött a dagesztáni csecsenek egy részének 1937-es deportálásától, hiszen a soknemzetiségű kaukázusi köztársaságból akkor „csak” a kulákoknak nyilvánított csecseneket szállították a Távol-Keletre.

Berija a teljesen megzavarodott helyi vezetést – beleértve a köztársaság népes orosz nómenklatúráját is – bevonta a deportálás végső előkészületeibe.

A lakosság az utolsó percig úgy tudta, hogy azért terelik össze őket 1944. február 23-án a nagyobb épületekbe, terekre, mert tájékoztatást kapnak az autonómiában folyó hadgyakorlatról. Az Állami Honvédelmi Bizottság Sztálin javaslatára hivatalosan csak jóval az előkészületek megkezdése után, 1944. január 31-én döntött a csecsenek és ingusok deportálásáról. A belügyi népbiztosság körlevelének dátuma még ennél is későbbi keltezésű: 1944. február 21-i, a Szovjet Legfelső Tanács elnöksége pedig csupán március 7-i határozatával szentesítette a döntést, amikor a hegyekben bujkáló több ezer csecsent és ingust leszámítva már mindkét nemzet tagjai úton voltak Közép-Ázsiába (ahonnan egy részük később Szibériába került).

A csecsen tragédia végjátékáról szóló (kereteseinkben közölt) dokumentumok, Joszif Sztálin Lavrentyij Berijának: Deportálni kell őket! címmel 1992-ben láttak napvilágot Nyikolaj Bugaj profeszor szerkesztésében, a „Druzsba Narodov” (Népek Barátsága) könyvkiadó gondozásában: az ötszáz példányban megjelent könyv soha nem került bolti forgalomba.

Kiegészítésül csak annyit, hogy egybehangzó csecsen és ingus források szerint a deportálás során és az azt követő négy esztendőben az embertelen feltételek miatt több mint kétszázezer ember pusztult el. A belügyi hatóságok által összeállított korabeli hivatalos halálozási lista is több mint 143 ezer nevet tartalmaz.

• Befejezetlen múlt