Vissza a főcikkhez →

„Kolka még néhány bizonytalan lépést tett, és megállt, nem vette le ikertestvéréről, Szaskáról tágra nyitott szemét.

Szaska hóna aljánál felakasztva lógott a karókerítés hegyein, hasából egy csomó sárga kukoricacső meredt ki, a csövek haját lengette a szél. Egy cső, fele a szájába volt tömve, vastagabbik vége állt ki, szörnyen torzzá, sőt bárgyúvá tette Szaska arcát. Kolka tovább ült. Különös idegenség lett úrrá rajta. Mintha ő nem is ő lett volna, ugyanakkor mindent megjegyzett, mindent látott. Látta például, ahogy egy csapat kormosvarjú lesi a mozdulatait a fára telepedve; ahogy mellette fürge, szürke verebek fürödtek a porban, a kerítés mögül pedig hirtelen előugrott egy eszeveszett tyúk, amelyet egy éhségtől megvadult macska riasztott meg. Kolka megpróbált felállni. Sikerült. Csak most, amikor szemközt állt Szaskával, látta meg, hogy nincs szeme, már kivájták a kormosvarjak. Megcsipkedték a jobb arcát is, meg a fülét, de nem olyan nagyon.

A hasa alatt és a kukoricacsövek alatt, amelyeket fűvel együtt tömtek a hasába, Szaska alvadt vértől fekete zsigerei lógtak, azokat is megcsipkedték a varjak. Az egyik varjú, a legtürelmetlenebb vagy talán legvérszomjasabb, leugrott az útra, és lassan közeledni kezdett Szaska teste felé.

Kolka fölkapott egy marék homokot, és feléje hajította.

– Te mocsok! Te mocsok! – kiáltott rá. – Dög! Takarodj!

Ha csak egyetlen élőlény van a közelében, rémülten rohant volna el ennek a nem emberi üvöltésnek hallatán.

De nem volt a közelében senki. Csak a prédaleső varjak rebbentek fel ijedten a fáról, és elrepültek.”

(Rab Zsuzsa fordítása)

• Befejezetlen múlt