Magyarországon – főleg a rendszerváltás óta – szinte általánosan elfogadott vélemény, s ebben a szellemben írnak róla az újabban megjelent lexikonok, kézikönyvek és a kutatók is, hogy az új kenyér ünnepét 1949-ben, az alkotmány elfogadásakor szovjet minta alapján, mesterségesen „kreálták”.

A történeti adatok viszont azt bizonyítják, hogy ez a vélekedés nem állja meg a helyét.

A magyarországi zsidó közösség talpra állításának különböző útjai

Magyarországon, Európa többi országához hasonlóan, a holokauszt túlélőinek számbavétele és legelemibb szükségleteik azonnali kielégítése nemzetközi zsidó szervezetek aktív részvételét tette szükségessé.

A kommunista Lengyelországban mindig kockázatos dolognak számított az áremelés. Legfőképp talán azért, mert a mindenkori politikai vezetés az egyre szorító gazdasági kényszer hatására utolsó eszközként, hosszú halogatás után, kapkodva, előkészítetlenül folyamodott ehhez. Emiatt az emelések mértéke meglehetősen drasztikus volt, ráadásul nem kísérte azt semmiféle kidolgozott, igazi perspektívát nyújtó új gazdaságpolitikai koncepció bejelentése. Arról nem is szólva, hogy esetenként az időpont megválasztása sem volt szerencsés.

Egy ember élete

Sok olyan ember élt közöttünk, akinek életművét főként az emlékezet őrzi. Ez az emlékezet most egy olyan ember alakját tárja elénk, akiben egyedi és megismételhetetlen módon voltak jelen a század nagy és összeegyeztethetetlennek tűnő paradoxonjai, a tragédiák árnyékában elmélyülten gondolkodott, ugyanakkor aktívan politizált.

I. Kimutatás a kivándorolni akarókról



XXXIII–5–b/1 doboz, 35. sz. iratcsomó


A magyar zsidóság a felszabaduláskor az üldöztetés következményeként szinte kivétel nélkül kivándorolni szándékozott. Azok, akik minden hozzátartozójuk elvesztése után nem találták helyüket, már az elmúlt évek folyamán kivándoroltak. A zsidóság lelki állapotára építve folyt az elmúlt évek alatt erős propaganda Palesztina érdekében.

A csoport megalakulása

1956. október 23-án a késő esti órákban a Rádió előtt kirobbant fegyveres felkelés reggelre átterjedt a budai oldalra. A legjelentősebb civil erő a Széna téren és környékén gyűlt össze, ám a csoport megalakulásának részleteiről igen kevés adatunk van.

2004-ben lesz hatvan éve, hogy bekövetkezett a holokauszt magyarországi fejezetének szörnyű tragédiája. Nem véletlen, hogy a történeti kutatások is elsősorban arra próbálnak választ találni, hogyan történhetett meg mindez. Tény, hogy a népirtás története háttérbe szorítja a század többi eseményét. Pedig számos olyan megválaszolatlan kérdés van még napirenden, amelyek szintén döntő jelentőségűek a zsidóság múlt századi történetében. Ezek közé sorolhatjuk a háború utáni kivándorlási hullámot.

A Szabad Európa Rádió és a magyar szamizdat kapcsolatáról, együttműködéséről fogunk beszélgetni. A beszélgetés mindhárom résztvevője szorosan kötődött ehhez az ügyhöz. Hodosán Róza a demokratikus ellenzék és a hazai szamizdatirodalom egyik fontos szereplője volt – erről szóló könyve Szamizdat történetek címmel, nemrégiben jelent meg a Noran Kiadónál, és ezenfelül, ha jól tudom, részben őrá hárult a feladat, hogy a rádió müncheni szerkesztőségével tartsa a kapcsolatot.

Az árnyalt Teleki és a konszolidáció

„Diákja voltam a tudós professzor Teleki Pálnak, a burzsoá Magyarország egykori miniszterelnökének, aki nem tudván a politikai kátyúból kivezetni hazáját, szilárd következetességgel önkezével vetett véget életének. Engem egy világ választott el az öreg csáklyásnak nevezett tanár úrtól, a feudális, konzervatív világnézet eme konok hívétől.

1964. december 5-én a Népszabadság hírül adta, hogy a Budapesti Rendőr-főkapitányság nyomozást folytatott Onódy Lajos, az Éttermi és Büfé Vállalat igazgatója és tizenegy társa ellen a társadalmi tulajdont károsító bűncselekmények miatt. A nyomozás megállapításai szerint Onódy és társai éveken keresztül „csaltak, sikkasztottak, károsították a kezelésükre bízott társadalmi tulajdont, s bűnszövetségben elkövetett cselekményeikkel mintegy 400 ezer forint kárt okoztak a népgazdaságnak”.