A kávéházban ülő úriember diszkréten és villámgyorsan jobb keze középső ujját a mellénye gombjai közé helyezte, majd a másik kezével belülről megsimogatta gallérját. A tájékozatlan asztalszomszéd, ha egyáltalán felfigyelt a furcsa mozdulatokra, legfeljebb némi nyugtalanságot érezhetett ki belőlük.

Mikor a császári csapatok 1849. január 5-én kezükre kerítik a magyar forradalom szülővárosát, a sereg élén álló Alfred Windisch-Grätz herceg tábornagy belelovallja magát abba a hitbe, hogy már végzett is a magyar rebellióval, s Buda és Pest kulcsait egy olyan jelentés kíséretében küldi meg uralkodójának, a decemberben trónra lépett ifjú Ferenc Józsefnek, amely nem kevesebbet állít, mint hogy a testvérvárosokból harc nélkül elvonult „honvédzászlóaljak… a visszavonulás alatt minden valószínűség szerint lassankint végleg feloszolnak” majd.

A levél

1860. november 26-án Teleki László gróf, a magyar emigráció csúcsszerve, a háromfős Magyar Nemzeti Igazgatóság tagja levelet ír Kossuthnak. Van miről értekezniük. Az 1859-ben kiéleződött francia–olasz kontra Habsburg ellentét nagy lehetőségekkel kecsegteti az 1848/49 folytatásában érdekelt emigránsokat. Az olasz egységfolyamat – ami összeütközést jelent az itáliai tartományokat is birtokló Habsburg-főhatalommal – élvezi a franciák nem teljesen önzetlen támogatását.

Az első világháború befejeztével a győztesek mihamarabb hozzáláttak Európa átrendezéséhez és az új, tartósnak remélt békerendszer megalapozásához.

A Békekonferenciát 1918 végén Párizsba hívták össze. Az első munkaüléseket 1919. január 12-én tartották, az ünnepélyes megnyitást Versailles-ban, január 18-án.

Woodrow Wilson amerikai elnök eredetileg úgy gondolta, hogy a konferenciára valamennyi hadviselő fél, azaz a legyőzött államok képviselőit is meghívják, s ő maga tölti majd be a döntőbíró szerepét győztesek és vesztesek között.

Illik legelőször is tudatnom olvasóimmal, hogy egyházamat, a katolikus (a. m. egyetemes) egyházat kettős természetűnek: eviláginak és transzcendensnek, emberinek és isteninek tekintem, s így végső soron titoknak tartom. Rendszerváltásról természetesen csupán evilági oldalát tekintve beszélhetek. Nem egyházam rendszerváltás utáni alakulásának szociológiai elemzésére vállalkozom – ebben Tomka Miklós írásai mérvadóak –, továbbá nem akarom ismételni azt, amit e tárgyban már egyszer leírtam: Adj nekünk, Uram, ellenzéket! (Magyar Hírlap, 1990. okt.

Május 31. (folytatás)

LLOYD GEORGE: Nem lehetne elválasztani a semleges zóna kérdését a ma meghozandó döntésektől? Pichon úr azt mondta, hogy megpróbáltunk igazságosak lenni, és ez így is van. Egy semleges zóna meghatározása azonban mindig okot adhat félreértésekre. Azt mondtuk, a magyarokat tájékoztatjuk arról, hogy a meghozott döntés nem prejudikálja a végleges határvonalat. Nem tudom, vajon ezt elég világosan megmondták-e nekik.

BALFOUR: Hiba, ha ezt elmulasztották megtenni. Egyébként nem tudom, valóban ebben kell-e keresni a budapesti események okát.

Faggatózásom tárgya egy a nyolcvanas évek elején vetített tévéfilm: a Vizsgálat Martinovics Ignác, szászvári apát és társai ügyében – mely a cenzoroknak annak idején botrányt, a magamfajta nézőnek revelatív élményt jelentett. Kinek az ötlete volt, hogy pár évvel Martinovicsék szolid, csaknem konspiratív hivatalos újratemetése után, egy film erejéig ismét feltámasszák a jakobinusokat?

A kezdet közel sem volt ilyen fennkölt – inkább vicces és esetleges.

„Embereim égő járművek között vittek le a Fő utcán. A Batthyány utcára érve hallottuk, ahogy a pincében hagyott német sebesültek halálfélelemben üvöltöttek: »Hilft uns, lasst uns nicht hier.«”[1]

A Várban több okból is visszamaradtak emberek. Voltak alakulatok, amelyekhez nem ért el a kitörési parancs, ezért nem is tudtak a készülő hadműveletről. Sokan szándékosan maradtak vissza, mert értelmetlennek tartották a vállalkozást.

A haditerv szerint a parancsnokságok, Dörner ezredes 500 fős rohamcsoportja, valamint a Luftwaffe légvédelmi és hajózó katonái (a Budapesten rekedt vitorlázórepülősök) és még néhány egység az Ördögárok közműcsatornáján keresztül jutott volna a szovjet csapatok hátába.

„Délután 5 órakor megyünk fel az Obergruppenführerhez [Pfeffer-Wildenbruchhoz], aki Lindenauval [a IX.

Önigazolások és számonkérések szobra

1882 – „Én azt hiszem, hogy ő maga is jelen van itten!