Dokumentum

Hatvan éve született Krassó György

T. Kádár János úr,
a Magyar Szocialista Munkáspárt
első titkára

Budapest

Első Titkár Úr!

Egyéni panasszal fordulok Önhöz, kérve, hogy szíveskedjék megtenni a szükségesnek látott lépéseket annak orvoslására.

Három okmányt mellékelek – másolatban – ehhez a levélhez: egy elsőfokú bírósági határozatot, fellebbezésemet és a másodfokú határozatot. Ezekből az anyagokból kiviláglik, hogy mind a szocialista, mind a nem szocialista országok területére szóló útlevél iráni kérelmeimre következetesen elutasító választ kapok – érdemi indokolás nélkül –, s fellebbezésem esetén ugyanez ismétlődik meg újra. (1977. június 20-án nyújtottam be angliai útlevél iránti kérelmemet II. 23343 iktatószámmal; minden okom megvan azt feltételezni, hogy a szocialista útlevélkérelmemhez hasonlóan ezt is elutasítják.) A Magyar Népköztársaság törvényei biztosítják minden állampolgárnak az útlevélhez való jogát a jogszabályokban meghatározott követelmények teljesülése esetén. A törvényben megszabott feltételeknek – megítélésem szerint – mindenben megfelelek. Ezek a határozatok törvényes jogaimat sértik.

A helsinki értekezlet záróokmánya ugyancsak kimondja, hogy a határozatot aláíró országok elősegítik állampolgáraik külföldre utazását turisztikai és különösképpen rokonlátogatási célokból. Apósom és anyósom a Német Demokratikus Köztársaságban dolgozik, bátyám Angliában él. Egyiküket sem tudom meglátogatni. A kérelmeimet elutasító határozatok – az Ön által képviselt és többek között a helsinki ajánlások minél teljesebb megvalósítására irányuló politikával ellentétben – megsértik ezeknek az ajánlásoknak szellemét és betűjét, és sértik emberi jogaimat is.

Első Titkár Úr! Tudom, hogy a Magyar Népköztársaságnak megvannak az illetékes szervei panaszok bejelentéséhez és a – vélt vagy valóságos – sérelmek kivizsgálására. Ha mégis Önhöz fordulok ebben az első pillantásra csekély jelentőségűnek látszó ügyben, akkor ezt azért teszem, mert úgy gondolom, hogy panaszom súlyosabb politikai és társadalmi problémák megnyilvánulása. De teszem azért is, mert az emberi jogok oszthatatlanok, egy ember jogsérelme az egész emberi közösségre kihat. És meg kell mondanom, hogy nem állok egyedül panaszommal. Bár mások nevében nem kívánok beszélni, tudom, hogy hozzám hasonló helyzetben van az állampolgároknak egy többé-kevésbé pontosan körülhatárolható csoportja Magyarországon.

Az Ön neve, Első Titkár Úr, egy olyan politikát fémjelez, amely az elmúlt húsz évben javította a lakosság életkörülményeit, fokozta biztonságérzetüket, elősegítette látókörük bővülését, külföldön pedig megnövelte a Magyar Népköztársaság tekintélyét. Magyarországot a béke, biztonság és nyugalom hazájaként ismerik. A politikai forrongás korszaka elmúlt, és a húsz évvel ezelőtti válságos időkre ma már csak az idősebbek emlékeznek.

De az elmúlt tragikus fejezetet nem lehet kitörölni az ország történelméből. Mindannyian tudjuk, hogy a mai helyzet csak annak alapján érthető meg, ami akkor történt.

Az eseményeket nem lehet meg nem történtekké tenni, és a halottakat sem lehet feltámasztani. De a sebeket be lehet gyógyítani, és az idejétmúlt szemléleteken, magatartásokon és politikai irányvonalakon változtatni lehet.

Ha jól ítélem meg, az Ön igyekezete az elmúlt években többek között erre irányult.

De az emberek fölötti hatalommal járó, felelős beosztásokban dolgozók közül vajon mindenki ezt tette a múltban, és ezt akarja ma? És vajon mindenkire egyaránt kiterjednek-e a kiszélesedett emberi jogok és biztonságos viszonyok? S ha nem, akkor hallgatni kell róla, helyeselni kell-e, bele kell, bele lehet és bele szabad-e nyugodni?

Én „nem”-mel válaszolok ezekre a kérdésekre. Nem vagyok már olyan fiatal, olyan egészséges – és talán olyan megfontolt sem –, hogy ne valljam József Attilával:

„…De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibírnám,
ha nem vagyok szabad!”

Engedje meg, Első Titkár Úr, hogy röviden ismertessek Önnel néhány eseményt, ami az elmúlt években történt velem. Nem azért teszem, hogy elmúlt dolgok miatt panaszkodjam, hanem azért, hogy bemutassak egy következetes, a jelek szerint ma is ható és működő vonalat, ami meggyőződésem szerint ellentétes a megbékélésnek, a biztonságnak és az emberi jogok kiszélesítésének Ön által képviselt politikájával.

Elöljáróban csak annyit kívánok elmondani, hogy értelmiségi családból származom; apámat szocialista nézeteiért távolították el 1920-ban a Külügyminisztériumból, ahova rehabilitációval került vissza 1948-ban, majd nyugdíjazásáig a Nemzetközi Jogi Főosztályt vezette. Bátyám filozófia szakon végzett Budapesten, 1956 óta Angliában él, és szerkesztőbizottsági tagja a New Left Review című marxista folyóiratnak. Ami engem illet, 17 és 19 éves korom közt kitanultam Csepelen a horizontál-vasesztergályos szakmát, esti gimnáziumban érettségiztem, majd 1951-től 1955-ig a Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója voltam; ekkor – közvetlenül az államvizsgák előtt –politikai okokból kizártak az egyetem hallgatóinak sorából.

1956 novemberében letartóztattak, majd szervezkedésben való tevékeny részvétel vádjával 10 évi börtönbüntetésre ítélt a Legfelső Népbíróság.

1963-ban – a tavasszal kiadott amnesztiarendelet alapján – szabadlábra helyeztek. Néhány hónappal később azonban újra büntetőeljárást indítottak ellenem, és 1964. februárban izgatás vádjával előzetes letartóztatásba helyeztek. A tárgyalások során bebizonyosodott, hogy a rendőrségen a tanúkat hamis vallomásokra kényszerítették, a jegyzőkönyveket pedig eltorzították. A Legfelső Bíróság bűntett elkövetésének hiányában felmentett a vádak alól.

A féléves előzetes letartóztatás elszenvedéséért a hatályos törvények szerint kártalanítást kellett volna kapnom. Kérelmemet azonban az Igazságügyi Minisztérium a jogerős ítéletnek homlokegyenest ellentmondó indokolással elutasította, sőt figyelmeztetett, hogy újabb eljárás indulhat ellenem hatóság rágalmazásáért.

1969-ben hatóság megsértésének vádjával indítottak büntetőeljárást ellenem. A bíróság megállapította, hogy én szenvedtem el súlyos fizikai bántalmazást a rendőrség egy tagjától; a vádak alól felmentettek.

1970 tavaszán a kerületi rendőrkapitányságra kihallgatásra rendelték be velem együtt tíz ismerősömet, akiket megállapíthatatlan szisztéma szerint választottak ki. A kihallgatást magas rangú BM-tisztek végezték, teljesen törvénytelen módon. Végül el nem követett és a büntető törvénykönyvben nem is szereplő cselekményért rendőrhatósági figyelmeztetésben részesítettek. A nyomozók a bizonyítás legcsekélyebb kísérlete nélkül azt állították két ismerősömről, hogy azok disszidálni szándékoztak (eszük ágában sem volt), és hogy én tudtam erről, de nem jelentettem fel őket. Az eljárás ellen a Legfőbb Ügyészségen tett panaszommal érdemben foglalkozni nem voltak hajlandók.

Néhány héttel később két nyomozó jelent meg annak a gyárnak vezérigazgatójánál, ahol akkor dolgoztam. Megmutatták a „figyelmeztetést”, és beszélgetést folytattak rólam. Napokon belül fegyelmi úton elbocsátottak ezután állásomból. Egy évvel később a Fővárosi Munkaügyi Döntőbizottság megállapította határozatában, hogy az elbocsátás törvényellenes volt.

1971-ben súlyos betegségem miatt leszázalékoltak. Az SZTK illetékes ügyosztálya – bizonyára nem ok nélkül – furcsa eljárást követett: fellebbezett saját orvosi bizottságának döntése ellen, majd a másodfokú döntés után egyedülálló módon rendkívüli, „harmadfokú” orvosi bizottságot kellett összehívni újabb kivizsgálásra az SZTK megismételt fellebbezése alapján.

Az elmondottakat még sok mindennel egészíthetném ki, de talán elég ennyi is annak szemléltetésére, hogy miért érzem én az útlevélkérelmeim elutasítását egy olyan jéghegy csúcsának, amelynek legnagyobb része a víz alatt rejtőzik. Annyit mindenképpen meg kell még jegyeznem, hogy ez a politikai diszkriminációból eredő hátrányos megkülönböztetés családomra is kiterjedt: feleségemmel – aki 1956-ban 7 éves volt – tavaly (1976-ban) közölték, hogy nem maradhat meg tovább addigi munkahelyén (jogász volt egy külkereskedelmi vállalatnál), mert férje miatt nem kap feddhetetlenségi bizonyítványt. Ezt a döntést miniszteri szinten is jóváhagyták.

Itt kell elmondanom, hogy a Fővárosi Bíróság 1973-ban mentesített engem a büntetett előélethez fűződő hátrányok alól. Ha betegségem miatt állandó munkát nem is végezhettem, a tanulásban ez nem akadályozott. 1974-ben engedélyt kaptam a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen megszakadt tanulmányaim folytatására, és 1976-ban diplomát szereztem. A társadalmi közös fogyasztás elméleti közgazdaságtani kérdéseivel foglalkozva, 1976–77-ben doktori értekezést írtam e terület problémáiról, és nemrégiben avattak „summa cum laude” minősítéssel doktorrá. Szeretnék az említett tárgykörben a továbbiakban is kutatómunkát végezni – amennyire egészségi állapotom és a külső körülmények azt lehetővé teszik.

Első Titkár Úr! Amikor börtönbe kerültem, 24 éves voltam; most 45 vagyok. A személyemet érő politikai diszkrimináció a jelek szerint nem szűnik meg, és csak csekély vigaszt jelent, ha ugyanakkor érzem egy másfajta politika egyidejű érvényesülését is. Hiába kap valaki kenyeret, ha nem kap vizet. A Magyar Népköztársaság alkotmánya szerint nincsenek első-, másod- és harmadrendű állampolgárok. A jogsértések miatti panaszaimra küldött sommás, formális válaszokat nem tudom, de nem is akarom elfogadni. A joghoz – amint azt többek között Aczél György, a Minisztertanács elnökhelyettese kifejtette 1975-ben Jacques De Bonis-nak, a Francia Kommunista Párt hetilapja szerkesztőjének – „hozzátartozik a joggyakorlásának valóságos lehetősége”.

Az útlevélhez való jog törvényes és emberi jogaim egyike. Jogommal élni szeretnék. Most, és lehetőleg nem a túlvilágon. Kérelmem elutasításának reális indítéka nem lehet. A hazatérést nem tagadom meg; ha akartam volna, már sok alkalmam lett volna elhagyni az országot, így például 1956-ban, amikor hosszú börtönbüntetést kerülhettem volna el ezáltal. A szocializmussal szembeni nyilatkozatokat nem teszek, mert nem szokásom meggyőződésemmel ellentétes módon beszélni (de ha ezt akarnám tenni, megtehetném Magyarországon is, útlevél nélkül).

Ezt a levelet abban a reményben írtam Önnek, Első Titkár Úr, hogy személyes panaszomon túlmenően sikerül figyelmét ráirányítanom olyan negatív jelenségekre, amelyek nem állnak összhangban a Magyar Népköztársaság deklarált politikájával.

Budapest, 1977. július 13.

Tisztelettel

Dr. Krassó György

1011 Budapest I.
Fő utca 37/b.

Melléklet: 3 db (4 oldal) iratmásolat