Monori Áron

Nyomtatóbarát változat

Bibó István megállapítása szerint „[a] magyarországi zsidóüldözések számonkérése és jóvátétele első pillanattól kezdve nem tisztázott és nem őszinte feltételek mellett folyt”.[1] Bibó – amellett, hogy megállapítása teljesen igaz – finoman fogalmazott. 1945 után a társadalmi felelősséggel való őszinte szembenézés helyett a magyar zsidóság holokausztot túlélt részének az antiszemitizmus újjáéledésével kellett szembesülnie. A Horthy-korszak intézményes antiszemitizmusával szemben ekkor alulról jövő, „népi” zsidóellenességről volt szó. Ennek okai sokrétűek:[2] a háború befejeződésével természetesen nem múlt el nyomtalanul két évtized antiszemita propagandája. A koncentrációs táborokból, illetve a munkaszolgálatból visszatért zsidók felbukkanásával a deportálások során tulajdonhoz (elrabolt vagyontárgyakhoz, önálló lakáshoz) jutott, elsősorban kispolgári rétegek esetében felmerült az újonnan szerzett vagyon elvesztésének lehetősége. Ezeknél a csoportoknál ez önmagában is zsidóellenes hangulatot szült, s a háborús pusztításból következő lakáshiányos körülmények között könnyen terjedt a mondás, hogy „többen jöttek vissza, mint amennyit elvittek”.[3] A rossz lelkiismeret aztán felerősítette a „kollektív zsidó bosszú” toposzát.[4] A közhangulatban mindenesetre erőteljesen jelen volt a zsidóellenesség,[5] olyanynyira, hogy az esetenként nyílt antiszemita megmozdulásokba, sőt pogromba csapott át.[6]

A holokausztért viselt magyar társadalmi felelősség és a „zsidókérdés” kibeszéletlenségének negatív következményeit érzékelő polgári radikális Haladás szerkesztősége e kérdéskörről indított vitát, amelyet így indokolt: „[A zsidókérdésről] azt hittük: az értelem világában el fog tűnni. Miután azonban minden jel szerint az értelem világa még nem érkezett el, a »Haladás« hajlandó oldalait és nyilvánosságát átengedni mindazok számára, akik vitatkozni akarnak a zsidókérdésről, arról, hogy van-e vagy nincs és arról: miként kell beszélni vagy hallgatni róla.”[7] A meginduló párbeszéd nem az úgynevezett „zsidókérdésről”, hanem elsősorban a keresztény egyházaknak a magyar holokauszt alatti tevékenységéről, illetve a hozzájáruló antiszemita közhangulat megteremtésében viselt felelősségükről folyt.

A Haladás című újság a Magyar Radikális Párt hetilapjaként indult 1945 októberében. Főszerkesztője az indulásakor Csécsy Imre[8] volt, de már november végén Zsolt Béla[9] vette át a lap vezetését. A Haladás kiemelten foglalkozott a magyar zsidóság kirekesztésével, 1944-es tragédiájával, az üldöztetés és a felelősség kérdéseivel. Erőteljes fellépést szorgalmazott az újjáéledő antiszemitizmus ellen. Zsolt, aki a háború alatt először munkaszolgálatos volt, majd megjárta Bergen-Belsent, nagy gondot fordított a kérdéskör tárgyalására. A lap első száma részletesen (a korabeli magyar sajtóban a legrészletesebben) mutatta be a náci koncentrációs táborok borzalmait.[10]

A társadalmi felelősség kérdésének többszöri felvetése gyors reakciót szült, és A »Haladás« vitája a zsidókérdésről címmel 1945. december 29. és 1946. február 8. között éles vita zajlott le a lapban. Ennek közvetlen előzménye a Ravasz László református püspökkel készült Védőbeszéd és vádirat című interjú volt, amelyben a püspök az egyházaknak (így saját egyházának) a hazai antiszemitizmus térhódításával és a magyar holokauszttal kapcsolatos felelősségét is érintette.[11] A vita során Ravasz kijelentéseire több egyházi vezető is reflektált.

Ravasz László, a magyar reformátusok legtekintélyesebb vezetője (1921-től a dunamelléki református egyházkerület püspöke, felsőházi képviselő, az MTA másodelnöke) a két világháború között a zsidóságot fajként határozta meg,[12] s hasonlóan a katolikus és evangélikus egyház vezetőihez (Serédi Jusztiniánhoz és Raffay Sándorhoz) támogatta és megszavazta az első és a második zsidótörvényt.[13] Az első zsidótörvény (A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról) felsőházi vitájában felszólalva kifejtette, hogy a törvény „biztosítani fogja a nemzet békéjét, nyugalmát és biztonságát”.[14] A világháború után aztán szükségesnek érezte, hogy tisztázza korábbi elveit, valamint saját, illetve egyháza tevékenységét.

Ravasz a Haladásnak adott interjúban[15] a hazai antiszemitizmus és a zsidóüldözések kérdéskörében, illetve a magyar társadalmi és egyházi felelősséggel kapcsolatban apologetikus álláspontra helyezkedett, azaz egyrészt magyarázkodott, másrészt egyháza zsidómentő tevékenységét hangsúlyozta: „[A magyar keresztyén társadalom] a rendkívül ügyes propaganda következtében nem vette észre, hogy gonosz eszmeáramlatról van szó. (…) [V]alami világördöngösség szállotta meg a lelkeket. (…) Az egyházak Isten előtt állva elismerik és megvallják, hogy nem fejtettek ki elég bátor ellenállást a lassan kibontakozó démonizmussal szemben. (…) [D]e ugyanakkor (…) minden emberi intézmény közül az egyház volt az, amely szavát felemelte és a gonoszságok ellen tiltakozott. (…) [É]veken át birkózott, könyörgött, feddőzött és ihletett, hogy a nemzet lelkiismeretét ébrentartsa, nyomorultakon üldözötteken segítsen, (…) nem tehetett róla, ha a feladatok nagyobbak voltak, mint az emberei.” A püspök ugyanakkor nem tért ki saját korábbi antiszemita nézeteire és megnyilvánulásaira,[16] egyházának a két világháború közötti antiszemita közhangulat kialakulásában játszott szerepére,[17] és „kívülről reánkerőszakolt fajgyűlölet”-ként határozta meg a hazai antiszemitizmus tombolását.[18] Ugyanakkor ennek ellentmondva a zsidótörvények megszavazását a magyar társadalom antiszemitizmusának kielégítésével, azaz taktikai okokkal magyarázta, és a hazai zsidóság számára kevésbé rossz megoldásként mutatta be: „Nem lett volna nehéz megbuktatni az második zsidótörvényt közvetlenül a választások előtt (még így is 50 nyilas képviselő jött be), akkor nyilas többségű lett volna a parlament, s az Endre–Baky-féle uralom már 1939-ben elkezdődött volna.”[19]

A lap következő számában a katolikus egyház vészkorszakban tanúsított magatartását értékelte Péterffy Gedeon, a budapesti Központi Papnevelő Intézet elöljárója. Péterffy értékelése szerint „a római katolikus egyház egy pillanatra sem ingott meg és nem tért el a tiszta és nemes emberi eszményeket tartalmazó krisztusi tanítástól”.[20] Azt, hogy az egyház a politikában miért nem érvényesíthette a keresztény elveket, a szekularizált rendszerrel, az állam és egyház liberális szétválasztásával magyarázta. Mint mondta: „tisztán erkölcsi súllyal fellépő lelki hatalomtól pedig csodákat várni nem lehet.”[21] Az első két zsidótörvénynek a magyar katolikus egyházfő általi megszavazására nem tért ki, ugyanakkor kifejtette, hogy a hercegprímás mindent megtett a diszkriminatív törvények eltörléséért.[22] Felhívta a figyelmet arra, hogy a keresztény megjelölést használó pártoknak semmi közük nem volt az egyházhoz és a kereszténységhez, a keresztény szó ezeknél a „nem-zsidó” vagy az „árja” kifejezések szinonimájaként szolgált, így ezek bűneiért az egyház nem felelhet.[23]

Péterffy kitért a második világháború utáni „zsidókérdés” problematikájára is. Az újraéledő antiszemitizmus okait keresve a zsidóemancipációt illető, de főleg az 1880-as évek óta ismert antiszemita vádrendszerbe illő vádakat[24] fogalmazott meg „a zsidók” magyarországi pozíciószerzéséről (közvetlenül a holokauszt után!). Ennek kapcsán felszólította a zsidóság vezetőit: „mielőtt erről mi nyilatkoznánk, végezzenek ők lelkiismeretvizsgálatot, a letagadhatatlan antiszemitizmus jelentkezésének láttára. (…) [A] kezdődő kapitalizmus honfoglalási mohóságára emlékeztető lendülettel szereznek vagyont és gazdasági pozíciókat. Csak egy szikra, nem is a faji gyűlölet, hanem a szociális igazság túlfűtött vágyának kipattanása elegendő lehet a lappangó antiszemitizmus tüzének felélesztésére.”[25] Eszerint a „zsidókérdés” olyan akut szociális kérdés, amely a holokauszt után is létezik (újratermelődött), és amelyet sürgősen meg kell oldani, mert robbanással fenyeget.

Elsősorban Ravasz László szavai találtak élénk visszhangra a lap hasábjain. Vámos Jenő[26] a „Visszhang” rovatban közölt írásában kifejtette, hogy hívő reformátusként a püspök mentségeit nem tartja megalapozottnak. Kiemelte az egyházi vezetők, lelkészek felelősségét: „A magyar keresztyén társadalomnak lehet mentsége az, hogy hitét nem tartotta meg szilárdan, vallásának tanítását hagyta szívében elhalványulni, mert megcsalatkozott és évtizedes aknamunkával elhitették vele, hogy keresztyéni az az út, melynek ösvényén a nyáj jár. Mi mentsége lehet azonban a pásztoroknak, a keresztyén egyház vezetőinek, akik nemhogy »életüket nem adták a juhokért«, de még csak meg sem kísérelték kockára tenni.”[27] Vámos a „zsidókérdés” felvetését és az annak megoldására teendő kísérletet veszélyesnek látta, hiszen szerinte az ilyen próbálkozások korábban mindig diszkriminatív formában jelentkeztek: „Azt mondja főpásztorunk: A zsidókérdés nyílt seb, elintézetlen, öldöklő baj volt a magyarság sorsában, ami ma sincs elintézve. Ennek az elintézhetősége, a reménység, hogy végre megoldatik a százados baj, hajtotta a magyar keresztyén társadalmat és annak egyházi vezetőit arra az ösvényre, mely az első zsidótörvénnyel kezdődött, és Auschwitzcal végződött.”[28]

Ordass Lajos evangélikus püspök (Raffay Sándor utódja) szintén felvetette az egyházi vezetők felelősségét: „Az egyház igehirdetői az emberi szabadságjogokat tipró, diktatórikus törekvésekkel szemben nem voltak elég óvatosak, nem helyezkedtek azokkal szembe és a lelkekre gyakorolt befolyásukat nem érvényesítették kellően. (…) [N]em voltak elég bátrak ahhoz, hogy félreérthetetlenül prédikálják Isten ítéletét, megelégedtek a passzív magatartással, óvószót hallattak ugyan néha, de, ami annál hathatósabb lett volna, a vértanúságtól visszarettentek.” „Ordass püspök ugyanakkor helyesnek tartja a kérdés fölvetését és kívánatosnak tartja, hogy a magyar keresztény társadalom eltévelyedésének okait tárgyilagosan megvizsgáljuk és a vizsgálat eredményét a jobb jövő érdekében hasznosítsuk.”[29]

Az egyházak képviselői általában eufemisztikusan fogalmaztak, nem mondták ki azokat a szavakat, amelyek a magyarországi antiszemitizmus fokát és kiterjedtségét, egyházaik ezzel kapcsolatos felelősségét tisztán kifejezték volna. A magyar zsidók kiirtását szintén nem tudták néven nevezni, mintha féltek volna a szavak erejétől.

Ravasz László nyilatkozatára a legrészletesebben Fenyő Miksa[30] válaszolt, aki sokkal nyíltabban és egyenesebben fogalmazott, mint vitapartnerei. Amikor beterjesztették az első zsidótörvényt, Fenyő – saját bevallása szerint – többek között Ravasz püspöktől várta annak felsőházi megbuktatását: „Ravasz László kiállásától csodákat vártam, amiből persze legfeljebb ellenem lehet vádat kovácsolni – az emberismeret hiányának vádját – de semmi esetre Ravasz László ellen. Mert Ravasz László püspök úr abban a beszédben, mellyel 1938 májusában az aljas jogfosztó törvényt elfogadta – mint azóta meggyőződtem és ezt mentségére mondom: híven önmagához – nemcsak egész mellel állt ki a javaslat mellett, hanem (…) olyan ragyogó metaforákba öltöztette megvetését a zsidóság iránt, olyan inkvizítori gőggel szolgáltatta ki őket további jogfosztásoknak, (…) hogy a kétkedőknek a gerince megkeményedett s a kormány joggal érezhette – főpapi giro figyelmeztette rá, hogy elgondolásában túl méltányos volt s a tiprás útján tovább kell haladnia. Aminthogy nemsokára haladt is.”[31]

Fenyő nem vitatta, hogy az egyházaknak, így a református egyháznak is voltak olyan tagjaik, akik felemelték szavukat a zsidóüldözések ellen. Erre egyes német és francia papok példáját említette. Ugyanakkor Fenyő szerint ezek voltak a ritka kivételek, a többség nem az evangéliumi tanítás szerint cselekedett: „Mert voltak az egyháznak kitűnő fiai, akiknek minden mozdulatuk tiltakozás volt a náciszellemű emberüldözés ellen (…) de voltak nem kis számban, kik könnyű szívvel hidalták át a szakadékot, mely az evangéliumot Julius Streichertől[32] elválasztotta. A püspök úr azzal próbálja magyarázni viselkedését (…), hogy ez a jogfosztó a nácizmus ideológiájából eredt és ennek gyilkos gyakorlatába illő törvény elfogadása »az ország békéjét, nyugalmát és biztonságát« szolgálta, s jaj az országnak – mondotta beszédében – ha elnyomni készül az antiszemitizmus problémáját.”[33]

Fenyő Miksa felsorolta a Ravasz által korábban (az 1930-as, 1940-es években) hangoztatott antiszemita sztereotípiákat, a faji alapú destruktív hajlam, a parazitaság és a nemzetietlenség vádját, s nehezményezte, hogy utólag a püspök azokat elhallgatja, illetve nem néz szembe korábbi – sokakat tragikus irányban befolyásoló – kijelentéseivel.[34] Döbbenten konstatálta, hogy Ravasz keményen elítéli a nagyrészt elpusztított zsidóság megmaradt részét, mivel az kevés bűnbánatot és önismeretet tanúsít saját „destruktív törekvéseivel” kapcsolatban.[35]

Fenyő rámutatott, hogy Ravasz feloldhatatlan ellentmondásban van korábbi önmagával: „Azt mondja a püspök úr: »Az egyház látta is a nemzeti szocializmus tanításainak démoni elemeit, de a baj éppen az volt, hogy megelégedett elméleti cáfolással és nem ismerte fel a benne jelentkező gyakorlat veszedelmét.« (…) [H]a Ravasz püspök úr is látta, akkor azt kell mondanunk, hogy a látottakat sokáig és sikerrel titkolta. Mert abban a prédikációban, amit 1939. január 1-jén a Calvin-téri templomban a zsidókérdésről tartott, egy árva szót sem mondott a veszedelemről, amit a tetszetős gondolatok mögé rejtett »démoni gonoszság« felidézhet, ellenben megmagyarázta nagyon szépen a zsidó származású reformátusoknak, hogy: »aki Krisztus egyházában él, kereszthordásra vállalkozott, s hogy a szenvedéseken, melyeket most átélnek az első keresztények is keresztülmentek. Meddig és miért, nem kérdés most, tény az, hogy most rátok került a sor.« De nincs szó a démoni gonoszság veszedelmének felismeréséről abban a beszédben sem, amit a püspök úr a második zsidótörvény tárgyalásakor a felsőházban mondott. Mostani védőbeszédében magyarázza – [nem látta] a nacionálszocializmusban (…) a Herrenvolk világuralmi törekvéseit és vérmítosz-vallását, mely emberáldozatra rendezkedett be. Nem látta a püspök úr, nem tehet róla. Nem látta egészen 1944. március 19-ig, amikor a deportációk, rablások és gyilkosságok rémségei »a pokol pálmái« már az egekig nőttek. Az egyház most felemelte szavát. Hiszem, hogy ott volt a püspök úr is (…) s buzgón adogatta a vízzel telt sajtárokat a tűzvész eloltására, melynek felszításában – látjuk – némi része volt.”[36]

Fenyő szerint Ravasz problémafelvetése, a „zsidókérdés” rendezésére tett javaslata az 1930-as éveket idézi, veszélyes, és fel kell lépni ellene: „Most már buzgón oltották a tüzet; köszönet és hála, hogy megtették s ezzel talán be is lehetne fejezni ezt az ügyet. De a püspök úr nyilatkozatából, nagy sajnálatomra azt látom, hogy nem lehet befejezni. (…) [A] püspök úr fölveti a gondolatot, hogy a magyar kereszténység és a magyar zsidóság vezetői üljenek össze és beszéljék meg »miképpen szabadulhatnának egy régi átoktól, gonosz megszállottságtól, a kívülről reánk erőszakolt fajgyűlölettől«. (…) [D]e kérdezzük tisztelettel a püspök úrtól, mi az, amit ma azok a kiküldöttek megtárgyalhatnak? Az a kétszázezernyi zsidóság, aki a nyolcszázezerből még megmaradt, egyik részébe – úgy látom – kivándorolni készül: a múltak tapasztalata után tisztelnünk kell szándékukat. Aki marad, az magyarnak marad, egyenjogú polgárnak, senkinél sem alábbvalónak. (…) Ne szédüljünk vissza 1938-hoz! Higgyék el, hogy a három zsidótörvény és a tragikus magyar sors között szoros okozati összefüggés van. Ha ezt tudomásul vesszük, ha gyermekeinket ennek az igazságnak ismeretére megtanítjuk, akkor ez a faji veszettség magától, kerekasztal nélkül gyógyul meg.”[37] Fenyő szerint tehát nem a „zsidókérdést” kell megoldani, hanem a magyar történelemmel kell szembenézni.

A lap következő számában Szent-Iványi Sándor unitárius püspökhelyettes reagált az addig megjelent véleményekre. A „zsidókérdés” felvetését ő is veszélyesnek tartotta és elvetette: „[E]lőttem gyűlöletes ez a fogalom. Zsidókérdés, (…) addig-addig próbálták megoldani, míg végül álmodozásunkból a deportálások borzalmai között ébredtünk fel. (…) [A zsidókérdés felvetése] azt a benyomást kelti, hogy még mindig kétféle ember él Magyarországon, zsidó és nem-zsidó. Hát nem jön el az az idő, hogy emberi kérdésekről indítsunk ankétot zsidókérdés helyett?”[38]

Szent-Iványi szerint a „zsidókérdés” felvetése a demokráciában megengedhetetlen módon származási alapon különbséget tesz ember és ember között. Másrészt fontosnak tartja a keresztény egyházak felelősségének kérdését, amely szerinte létezik. Ugyanakkor rendkívül keveset mond róla: „[V]alójában nem a zsidókérdés mint olyan a tárgya ennek az eszmecserének, hanem inkább a kereszténység magatartása a zsidószármazásúak üldöztetésével kapcsolatban. (…) Azt tartom túl sokat manövriroztunk e kérdés körül, beszéljünk egyszer végre nyíltan. És mondjuk meg azt is, hogy a félrevezetettség szépen hangzó kimagyarázása nem mentség, mert nincs, nem lehet egyetlen keresztény sem, aki ne hallott volna az irgalmas szamaritánus példájáról, márpedig a kereszténység 1944 borzalmas hónapjaiban nagy általánosságban nem követte az irgalmas szamaritánus példáját.”[39]

A felelősség általános elismerése mellett Szent-Iványi felvetette, hogy nemcsak a keresztény társadalom és a keresztények, hanem általában a magyar társadalom és a nem keresztények felelősségéről is kellene beszélni: „[A] kérdést rendesen így teszik fel: hogy viselkedett a keresztény társadalom, hogyan viselkedtek a keresztény egyházak. Miért teszik fel így a kérdést? Miért nem kérdezik: hogyan viselkedett a társadalom, vagy a magyar társadalom, keresztények és nem keresztények egyaránt.”[40] A kérdés ilyen felvetése nehezen értelmezhető, hiszen a nem keresztények (azaz a zsidók) voltak az üldözöttek, így nehezen tehetők felelőssé az üldözésért.[41] Másrészt a társadalom, magyar társadalom, keresztény társadalom kifejezések esetünkben szinonimaként használhatók. Szent-Iványi ezen felvetése egyértelműen a felelősség megosztására irányul. Ugyanakkor elismeri, hogy a keresztény egyházaknak fel kellett volna szólalniuk az üldöztetések ellen.[42]

Dr. Rátkai Károly volt református presbiter (aki megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort is) csalódását fejezte ki Ravasz László interjújával kapcsolatban. Rátkai kevésnek és őszintétlennek tartotta Ravasz „védőbeszédét” és „vádiratát”, amellyel a püspök felmentést keres magának és egyházának: „Ez a nyilatkozat vádol és védekezik egyszerre. A vád, amit önmaga és azok ellen emel, akik nem oltották elég nagy hévvel és elég nagy bátorsággal a hitlerista démonizmus tüzét – valljuk meg – ügyészi megnyilatkozásnak túlságosan kíméletes önmarcangolás, a védekezés pedig annyira átlátszó kísérletezés, hogy csak azokat téveszti meg, akik nem voltak szem- és fültanúi a nyilasszemlélet szétterpeszkedésének az egyházi életben.”[43]

Rátkai – mint szem- és fültanú – beszámolt a Kálvin téri Egyházközségben presbiterként szerzett tapasztalatairól: a Református Élet című lapban történő szélsőjobboldali eszmék preferálásáról, a baloldali református hívők megbélyegzéséről: „[O]tt ültünk Serényi Gusztáv barátommal a Református Férfikör szerény vacsoráin az asztal végén, mint a leprások, akik attól tartanak, hogy bármikor kiközösíthetik őket. A főhelyen Muraközy Gyula és Tasnády Nagy András között Kodolányi János ült Patkós György társaságában.[44] Ma is magam előtt látom őket. Kodolányi az irodalom és a sajtó megtisztításáról, a modern színdarabírás feladatairól beszélt, modernség alatt természetesen azt az irányzatot értette, amely a hitleri birodalomból szívja életerőit. Sürgette a zsidók megkeresztelkedésének szigorítását, mert szerinte a zsidók csak opportunitásból akarnak megkeresztelkedni és sohasem lesz belőlük jó keresztyén.”[45] Miután Ravasz László megszavazta és szónoklatában támogatta az első zsidótörvényt, „indult a hajsza a még ott [a kálvin téri gyülekezetben – M. Á.] található demokratikus elemek ellen (…) mindenkit lekommunistáztak, aki a nyilasvilág terjedése ellen gátat próbált emelni. (…) Rövidesen ki is tették a szűrömet.”[46] Rátkai szerint egyházközségében nemhogy nem léptek fel az antiszemita és nyilas eszmék terjesztőivel szemben, hanem kizárták azokat, akik ezt megtették.

A szerző végül egyértelműen felelőssé teszi a magyar papságot azért, mert nem állt ki a keresztény elvekért, amikor ezt kellett volna tennie. Nem vállalta a krisztusi tanítást és szolidaritást az üldözöttekkel: „Volt időm ezekről a dolgokról gondolkodni a mauthauseni koncentrációs táborban. (…) [M]ikor a lágerbarakkok között a szörnyű köveken botladoztunk, gyakran találkoztunk mezítlábas, rongyos és éhező foglyokkal, akik valaha papok voltak. Sajnálom, de egyetlen magyar ember sem volt közöttük. (…) [S]úlyosan hibáztak egyházunk mai vezetői, akik a palást alatt csak megbújni tudtak, nem pedig harcolni. Ezért nem hallatszik ebben az ügyben a védőbeszéd olyan messzire, mint a vádnak hangja.”[47]

---

Randolph L. Braham szerint: „a három magyarországi keresztény felekezet alapvető szerepet játszott abban, hogy a közvélemény elfogadta a zsidók elleni egyre keményebb rendszabályokat, beleértve azokat is, amelyek a végső megoldáshoz vezettek.”[48] A Haladás vitájában (amely valójában süketek párbeszéde volt) megszólaló egyházi vezetők ezt nem tudták egyértelműen kimondani. Mindez sokatmondó adaléka a magyar Vergangenheitsbewältigung kudarcos történetének. A múlttal (1946-ban a nagyon közeli múlttal) nem sikerült szembenézni. Egyházi részről nem sikerült kimondani, hogy milyen felelősség terheli a magyar keresztény felekezetek vezetőit és papságát a tragédiába torkolló antiszemita hisztériakeltésben, a faji alapon diszkrimináló törvények elfogadásában (s ezzel azok keresztény hívők tömegei előtti erkölcsi legitimálásában), majd a deportálások és gyilkosságok idején tapasztalt passzivitásban. Erre a vita egyházi résztevői közül egyedül Szent-Iványi Sándor unitárius püspökhelyettes tett kísérletet. A többiek eufemizmusokba, a szavak ki nem mondásába, egyházuk korabeli tevékenységének apologetikus értékelésébe és a „kívülről reánkerőszakolt fajgyűlölet” hamis teóriájába menekültek, a velük vitatkozók (Fenyő Miksa, Rátkai Károly stb.) felvetéseire pedig nem válaszoltak. Ugyanakkor előbukkantak korábban beidegződött antiszemita attitűdök: a magyar antiszemita irodalomból jól ismert vád, „a zsidók” gátlástalan vagyon- és pozíciószerzésnek és „destruktív törekvéseinek” toposza a vitában is megjelent[49], sőt Ravasz László a „zsidókérdés” rendezésének szükségességét is felvetette. Ilyen körülmények között a párbeszéd eleve halálra volt ítélve, és a vita mintegy másfél hónap után eredmény nélkül zárult.

Jegyzetek

[1] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. In uő: Válogatott tanulmányok. Második kötet. Budapest, Magvető Kiadó, 1986. 762.

[2] A magyarországi antiszemitizmus kontinuitásának, illetve 1945 utáni újratermelődésének okairól lásd például Karády Viktor: Túlélők és újrakezdők. Budapest, Múlt és Jövő, 2002. 27–46., vagy Szabó A. Ferenc: Pusztulás és újjászületés. Valóság, 1988/11. 65–8.

[3] Az elsők között hívta fel a figyelmet a jelenségre a hozzá írt levelek alapján Parragi György újságíró: „[A]z elvakult gyűlölet a levekben is le meri írni, amit az alvilág suttogó propagandája terjeszt: (…) Egész biztos, most több zsidó van az országban, mint volt, mielőtt elvitték őket üdülni.” Parragi György: A nyilas alvilág üzenete. Magyar Nemzet, 1945. szeptember 6. 5.

[4] Kollektív vagy általános zsidó bosszú feltételezése teljesen megalapozatlan általánosítások eredménye. Ezzel kapcsolatban Karády Viktor kutatásai alapján így fogalmaz: „Saját olvasmányaimban egyetlen súlyos, retorziónak ható eset fordult elő. A viszonylag jól dokumentált gyömrői csoportos gyilkosság ügye, 1945 első felében. A többségükben újdonsült, munkaszolgálatból visszatért zsidó rendőröknek tulajdonított atrocitás áldozatai között a helyi deportálások azonosítható közreműködői és az úri elit más tagjai szerepeltek.” (Karády, 2002. 35.)

[5] Lásd például: Ungváry Krisztián: Két röpirat – politikai hangulat Magyarországon 1945–1946-ban. 2000, 2002. július. 59–67.

[6] Ezeket részletesen tárgyalja: Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások Magyarországon a koalíciós időszakban. Századok, 1992/2. 284–308.

[7] Haladás, 1945. december 29. 3.

[8] Csécsy Imre polgári radikális újságíró, író, majd politikus volt. A századelőn és a két világháború között a magyar sajtó legszínvonalasabb lapjainak dolgozott (mint például a Nyugat, a Huszadik Század, a Szabad Gondolat, a Világ vagy a Népszava). 1945 után az általa alapított Radikális Párt elnöke lett.

[9] Zsolt Béla író, költő, publicista, 1929-től a Toll című radikális hetilap főszerkesztője. 1944 tavaszán munkatáborba, majd a bergen-belseni koncentrációs táborba került, ahonnan az úgynevezett Kasztner-vonaton jutott el Svájcba. 1945 után a Magyar Radikális Párt országgyűlési képviselője.

[10] In memoriam… Hiteles részletek a „treblinkai pokol” történetéből. Haladás, 1945. október 1. 8.

[11] Haladás, 1945. december 22. 5.

[12] Részletesen lásd Ungváry Krisztián: Értelmiség és antiszemita közbeszéd. Beszélő, 2001/6. 74–92. Lásd még Randolph L. Braham: Magyarország keresztény egyházai és a holokauszt. In uő (szerk.): Tanulmányok a holokausztról. I. Budapest, 2001. 10–13.

[13] A keresztény egyházaknak az első és második zsidótörvénnyel kapcsolatos álláspontjáról és lépéseiről lásd Braham: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. I–II. Budapest, 1997. 1122–5.

[14] Lásd Braham, 1997. 122.

[15] Ravasz László: Védőbeszéd és vádirat. Haladás, 1945. december 22. 5.

[16] Lásd Ungváry, 2001. 76.

[17] Lásd Braham, 2001. 10–3.

[18] Az antiszemitizmus ezzel szemben jóval a nácik németországi hatalomra jutása előtt komoly politikai tényező volt Magyarországon. Elég, ha a XX. századi Európa első zsidóellenes jogszabályára (a numerus clausus törvényre) vagy az 1919–20-ban tomboló fehérterrorra utalunk.

[19] Ravasz László: Védőbeszéd és vádirat. Haladás, 1945. december 22. 5.

[20] Kondor László: Imrédy Bélát a katolikus társadalommal szemben súlyos felelősség terheli. Haladás, 1945. december 29. 3.

[21] Uo.

[22] Uo.

[23] Uo.

[24] Magyarországon a modern antiszemita vádrendszer első részletes megfogalmazása/adaptációja Istóczy Győző nevéhez fűződik. Istóczy alapította a 12 röpirat című antiszemita folyóiratot 1880-ban, amely a zsidóellenesség politikai és „tudományos” fóruma lett. Nevéhez fűződik az Országos Antiszemita Párt megalapítása is (1883-ban).

[25] Kondor László: Imrédy Bélát a katolikus társadalommal szemben súlyos felelősség terheli. Haladás, 1945. december 29. 3.

[26] Vámos Jenő szociológus, állatorvos, az Állatorvosi Közlöny alapító szerkesztője, a Huszadik Század állandó szerzője. A Jászi Oszkár által alapított Országos Radikális Párt tagja és annak 1918-as földreform-tervezete elkészítője.

[27] Vámos Jenő: Mea culpa. Haladás, 1946. január 6. 2.

[28] Uo.

[29] Kondor László: „Az egyház papjai nem voltak elég bátrak és visszarettentek a vértanúságtól.” Haladás, 1946. január 6. 3.

[30] Fenyő Miksa közgazdasági író, esszéista, kritikus, a Nyugat egyik alapítója, szerkesztője és – Hatvany Lajos mellett – legfőbb mecénása, a GYOSZ titkára.

[31] Fenyő Miksa: Levél Ravasz László védőbeszédéről. Haladás, 1946. január 6. 3–4.

[32] Julius Streicher német antiszemita újságíró, a Der Stürmer című náci propagandaújság alapítója és szerkesztője. A náci háborús főbűnösök nürnbergi perében halálra ítélték és kivégezték.

[33] Fenyő Miksa: Levél Ravasz László védőbeszédéről. Haladás, 1946. január 6. 3–4.

[34] Uo.

[35] Uo.

[36] Uo.

[37] Uo.

[38] Szent-Iványi Sándor: Az egyházak bűneiről. Haladás, 1946. január 12. 2.

[39] Uo.

[40] Uo.

[41] Természetesen felvethető a náci Németország által megszállt Európában, így Magyarországon is az egyes zsidó vezetők (például a Zsidó Tanácsok vezetői) felelőssége is. Ez azonban nem vethető össze a többségi társadalom felelősségével.

[42] Szent-Iványi Sándor: Az egyházak bűneiről. Haladás, 1946. január 12. 2.

[43] Dr. Rátkai Károly: A kálvinizmus örök. Haladás, 1946. január 12. 2.

[44] Muraközy Gyula református lelkész, szerkesztő, író, műfordító; Tasnády Nagy András szélsőjobboldali politikus, a Nemzeti Egység Pártja elnöke, igazságügyi miniszter (1938–39), a képviselőház elnöke (1939–45), a nyilas Törvényhozók Nemzeti Szövetségének elnökségi tagja; Kodolányi János író, kritikus, publicista, a tárgyalt korszakban a Turul Bajtársi Szövetség hetilapja, a Nemzetőr állandó szerzője, 1939–40-ben főszerkesztője; Patkós György színházi rendező, forgatókönyvíró, 1942-től Antal István nemzetvédelmi propagandaminiszter közvetlen munkatársa.

[45] Dr. Rátkai Károly: A kálvinizmus örök. Haladás, 1946. január 12. 2.

[46] Uo.

[47] Uo.

[48] Randolph L. Braham: Előszó. In uő (szerk.): Tanulmányok a holokausztról. I. Budapest, 2001. 7.

[49] Mindez egybecseng a magyar antiszemitizmus klasszikusainak (például Istóczy Győző, Prohászka Ottokár, Kolosváry-Borcsa Mihály) nézeteivel.

• Befejezetlen múlt