Holtzer Loránt

Nyomtatóbarát változat

„1944-ben Mindszenty folyamatosan igyekezett menteni
a zsidókat a nácik elől. Sokukat a saját házában rejtett el.”
(John W. Mc Cormack szenátor beszéde az amerikai Kongresszusban.

The Hungarian Observer 1954. február–március)

„Mindszenty József bátran ellenállt a náciknak és a magyar
fasisztáknak. Mentette a meggyőződésük vagy származásuk
miatt üldözötteket, szót emelt a Dunántúl hadszíntérré
változtatása ellen, ezért 1944 őszén a nyilasok elhurcolták.”





(Sulinet a történelemoktatásban, internet)

A fenti két idézet csak töredéke annak a jelentős mennyiségű cikknek és könyvrészletnek, amely Mindszentyt mint 1944-ben a nyilas rendszerrel szembeszegülőt, az üldözöttek védelmezőjét ábrázolja.

Levéltári, könyvtári böngészéseim során eredeti célkitűzésem szerint csak Mindszenty József püspök, a későbbi hercegprímás ilyenfajta tevékenységének nyomait próbáltam felkutatni, és nem kívántam foglalkozni általánosságban a keresztény egyházak 1944-es, üldözötteket mentő munkájával, annak mértékével. Arra a következtetésre kellett azonban jutnom, hogy a későbbiek megértéséhez írásom elején röviden mégis ki kell térnem a katolikus egyház ebbéli tevékenységére. Mindszenty Emlékirataiban leírt és az avval némileg ellentétes források szembesítése is elkerülhetetlen. Ugyanis számos olyan dokumentumra akadtam, melyek e tárgykörben némi ellentmondást sejtetnek. Alábbi dolgozatomban alapvetően a Mindszenty veszprémi püspöksége alatti eseményekre koncentrálok. A többi egyházi vezető ténykedését csak akkor és csak annyiban érintem, amikor és amennyiben az Mindszenty tevékenységének megértéséhez feltétlenül szükséges.

Mindszenty Józsefet 1944. március 15-én szentelték fel veszprémi püspöknek, és a nyilasok 1944. november 27-én tartóztatták le, mert nem engedélyezte, hogy a püspöki palotába katonaságot, illetve prominens menekülteket elszállásoljanak. A két időpont között több olyan esemény is történt, melyet némi eltéréssel vagy kifejezetten ellentmondóan idéznek fel a történetre visszaemlékezők.

Mindszenty szembeszegülését a nyilas rendszerrel hívei leginkább ezzel a novemberi letartóztatásával demonstrálják. Van azonban néhány olyan dokumentum, amely azt sugallja, hogy a püspök nyilasokkal szembeni ellenállását inkább az egyházi hatalom, az egyház szuverenitásának megsértése váltotta ki, és kevésbé játszottak közre általánosabb politikai-elvi megfontolások. A Veszprémi Népújság 1946. február 24-ei száma tudósítást közölt a Szálasi-per azon részéről, amikor Vajna Gábort, a Szálasi-kormány belügyminiszterét hallgatták ki: Vajna „az egyik népbíró kérdésére azt válaszolta, hogy Mindszentyt azért tartóztatták le, mert nem akarta engedni a püspöki épületbe beszállásolni a katonaságot. Arra a kérdésre, hogy nem azért tartóztatták-e le, mert valamilyen tekintetben a nyilas rendszer ellen fordult, Vajna határozott nemmel válaszolt.”[1]

Mindszenty életleírásában[2] letartóztatásának alapvető okát abban jelölte meg, hogy ő kezdeményezte és szorgalmazta a dunántúli püspökök memorandumának elkészítését, melyben a püspökök felszólították a Szálasi-kormányt, hogy az emberi és vagyoni értékek védelme érdekében a Dunántúlt harc nélkül adják fel, ne áldozzanak fel újabb emberi életeket, és ne hagyják, hogy az országnak ez a területe is a harcok végén romokban heverjen. Ezenkívül letartóztatásának és bebörtönzésének hátterében még az egyik veszprémi nyilas vezető személyes bosszúját is feltételezte. Mindszenty maga egyetlen általam ismert visszaemlékezésében sem hivatkozott arra, hogy letartóztatásának bármilyen mértékében is köze lett volna az üldözötteket mentő állítólagos tevékenységéhez.

Mindszenty József veszprémi püspöknek az üldözöttekkel kapcsolatos tevékenységét bemutatandó kép igen sok részletből, mozaikszerűen állítható össze. A mozaik összerakását nehezíti, hogy a különböző források ugyanarról az eseményről gyakran eltérően nyilatkoznak.

Annak érdekében, hogy az egyes történetvariációk közötti ellentmondások érzékelhetővé váljanak, az egyes verziókat tükröző dokumentumokat egymáshoz kapcsolódóan ismertetem. Először mindig a Mindszenty által leírt vagy elmondott változatot mutatom be – ezt tekintem kiindulási alapnak, és dőlt betűkkel jelölöm – lehetőség szerint szó szerint, betűhíven. A különböző dokumentumokban a helyesírási hibákat nem javítottam, a magyartalan fogalmazásokhoz nem nyúltam, csak ott, ahol az már-már értelemzavaró lenne.

A hercegprímás körlevele

„A Sztójay kormány 1944. júniusában gettóba záratta a zsidókat. A könyörtelen intézkedésre az Egyház azzal válaszolt, hogy védelmébe vette az üldözötteket. A Püspöki Kar igen erélyesen tiltakozott az új hatalomnál és körlevélben is tudomására hozta az egész ország közvéleményének felfogását. (…) Közbenjárásunknak köszönheti a budapesti zsidóság, hogy nagy részben megmenekült a gázkamrától. A püspöki kar állásfoglalása után az egyházi intézmények minden rendelkezésükre álló eszközzel, a papok és apácák, pedig életük és szabadságuk veszélyeztetésével is védelmére siettek az üldözötteknek, és pedig mind a megkeresztelt, mind a meg nem keresztelt zsidóknak.”[3]

Nem kívánok a fenti passzusok minden ellentmondásos részletével foglalkozni. Sokaknak az a véleménye, hogy a fenti állítással ellentétben az Egyház – így általánosságban – egyáltalán nem vette védelmébe az üldözötteket, legfeljebb egyes egyházi személyek tették ezt, de ők is csak igen kevesen. Mindenesetre az üldözöttek mentésének ilyenfajta általános említése kissé elnagyoltnak tűnik. Most azonban csak arra a részre reflektálok, ahol a körlevélben megfogalmazódó tiltakozásról ír a püspök.

Ma már közismert, hogy a Püspöki Kar körlevele igen nehezen született meg, és igen furcsa véget ért. Elsősorban Apor Vilmos püspök szorgalmazta Serédi Jusztinián hercegprímásnál, hogy a katolikus egyház tegyen határozott lépéseket a zsidók deportálása és minden egyéb jogfosztása ellen. Apor püspök ajánlólevelében többek között ezt írta: „Hogy fogunk megállni a történelem előtt, ha látszólagos egyetértésben és udvariassági viszonyban maradunk egy olyan kormánnyal, amely országszerte a legnagyobb kegyetlenséggel kínoz 100 és 100 ezer embert, és asszisztál ahhoz, hogy őket rabszolga munkára és a halálba deportálják.”[4]

Apor püspök ajánlólevelével együtt adták át június 16-án Serédinek Ravasz László református püspök levelét is. Ebben a levélben Ravasz László közös katolikus–református–evangélikus pásztorlevél kiadását kérte Seréditől. Ravasz László a pásztorlevél tartalmával kapcsolatban annak megfogalmazását javasolta, hogy amennyiben a kormány nem állítja le a még az országban lévő 150 000 vidéki zsidó elhurcolását, akkor az ökumenikus pásztorlevél helyezze kilátásba egyházi szankciók alkalmazását is: zárják be az ország összes templomát, szüntessék be a harangozást, és az elhurcolásban közreműködőket sújtsák egyházi átokkal.

Dr. Zakar András, Serédi Jusztinián püspök titkára egy 1983-ban vele készített interjúban (Az el nem küldött pásztorlevél – Budapesti lap, 2004. április) azt mondta, hogy Serédi azért utasította el a közös pásztorlevél megírásának a megtárgyalását, mert félt a mindenütt, így az érseki palotában is jelen lévő német megfigyelőktől. Tartott a keresztény egyházakat esetleg emiatt együtt sújtó retorziótól, és úgy gondolta, hogy egy, a keresztény egyházak által közösen kiadott memorandum megakadályozhatja a katolikus egyház önálló pásztorlevelének elkészítését is.

Az apostoli nuncius, Angelo Rotta szintén többször megpróbálta Serédit rábírni valamilyen hatékony lépés megtételére. Ez ügyben utolsó alkalommal június 27-én kereste föl Serédit, amikor tolmácsolta neki a pápa óhaját: „A magyar püspöki kar nyilvánosan szálljon síkra a keresztény elvek, valamint a faji rendeletekkel sújtott honfitársaik, különösen a keresztények védelmében.”[5]

Június végén a hercegprímás végre elszánta magát, és hozzákezdett az ország összes katolikus templomában egyszerre, a vasárnapi misén felolvasandó pásztorlevelének megírásához. Helyettese, Drahos János segített a fogalmazásban. Végül Apor püspökkel és Czapik Gyula egri érsekkel tanácskozva előállt a végső szöveg.

Talán nem mellékes, hogy a már javában zajló deportálások közepette a deportálások elleni tiltakozást célzó szöveg enyhén szólva disszonáns megállapításokat is tartalmaz: „Mi sem vonjuk kétségbe, hogy a magyar gazdasági, társadalmi és erkölcsi életre a zsidóság egy része bűnösen bomlasztó befolyást gyakorolt. Az is tény, hogy a többiek e tekintetben hitsorsosaik ellen nem léptek fel. Nem vonjuk kétségbe, hogy a zsidókérdést törvényes és igazságos módon rendezni kell. Tehát azt, hogy az ország gazdasági rendszerében a szükséges intézkedések megtörténjenek és a jogosan kifogásolható tünetek orvoslást nyerjenek, nemcsak nem kifogásoljuk, hanem kívánatosnak tartjuk.”[6]

A pásztorlevelet azonban a legtöbb templomban nem olvasták föl. Az elkészült, kinyomtatott körleveleket ugyan postázták, de az esztergomi postamester bejelentése alapján a Sztójay-kormány tudomást szerzett a körlevélről. A kormány megbízásából előbb július hatodikán Antal István kultuszminiszter, majd két nappal később, nyolcadikán Sztójay Döme miniszterelnök Antal Istvánnal és Kunder Antal belügyminiszterrel együtt kereste fel Serédit és három főpap-társát a hercegprímás nyaralójában. A hosszas alkudozás során a miniszterek azzal riogatták a főpapokat, hogy a pásztorlevél felolvasása esetén a kormány lemond, és a nyilasok előtt megnyílik az út a hatalomba. Végül Serédi – saját meggyőződése szerint – a kisebbik rosszat választotta, és a kormány minden garancia nélküli ígérgetése fejében úgy döntött, hogy letiltja a pásztorlevél felolvasását. A Magyar Rádió 1944. július 9-én közölte: „Serédi bíbornok, Magyarország hercegprímása kéri közöltetni a hazai összes katolikus plébániai hivatallal, hogy a püspökkari körlevelet a hívek előtt nem kell felolvasni.”[7] Ezek után csak néhány olyan templomban olvasták fel a körlevelet, ahová valamilyen okból nem jutott el a letiltás híre.

Mindez nincs igazán összhangban Mindszenty azon állításával, miszerint „[a] Püspöki Kar igen erélyesen tiltakozott az új hatalomnál és körlevélben is tudomására hozta az egész ország közvéleményének felfogását”.

A körlevél felolvasásának letiltása előtt két nappal, 1944. július hetedikén viszont Horthy már leállította a deportálást, mivel kissé megkésve, de a Pápa közvetlenül is, valamint a budapesti pápai nunciuson keresztül is interveniált Horthynál. Ugyanezt tette a svéd király. Roosevelt amerikai elnök és más szövetséges vezetők is bejelentették, hogy ha Horthy nem tesz valamit a deportálások megszüntetésére, akkor ezért a háború után őt is felelősségre vonják. Addigra azonban a vidéki zsidóság deportálása már befejeződött, mintegy 430 ezer ember sorsa megpecsételődött. Így erősen megkérdőjelezhető Mindszenty emlékiratainak azon idézett mondata is, miszerint „közbenjárásunknak köszönheti a budapesti zsidóság, hogy nagy részben megmenekült a gázkamrától”.


A megkeresztelt zsidókról

Mindszenty szerint a katolikus egyház intézményei, mint ahogy az előbbi idézetben szerepelt, „védelmére siettek az üldözötteknek, és pedig mind a megkeresztelt, mind a meg nem keresztelt zsidóknak”. A különböző levéltárakban rendelkezésre álló iratokból viszont inkább az állapítható meg, hogy azon ritka esetekben, amikor az Egyház felemelte szavát az üldöztetések ellen, azt kifejezetten és hangsúlyozottan elsősorban a keresztény hitre áttért vagy már eleve keresztényként született, de az aktuális törvények szerint mégis zsidónak számító üldözöttek érdekében történt.

Ennek bizonyítására csak néhány példát idézek:

Hamvas Endre csanádi püspök volt az az egyházi méltóság, aki a főpapok közül ezekben az években Apor Vilmos és Márton Áron püspök mellett leginkább kiállt az üldözöttekért. De még ő is különbséget tesz a gettóba zártak között, amikor 1944. június 16-án a szegedi főispánnak a szegedi gettóban lévők deportálása ellen írva, így fejezi be levelét: „Nagyon kérem Méltóságodat, hogy átérezve a mindnyájunkat kötelező örök erkölcsi törvények erejét, azt, ami Méltóságodtól és a szegedi hatóságoktól telik, a szerencsétlenek megmentésére megtenni kegyeskedjék. Ami pedig a megkeresztelkedetteket illeti, azok számára mint főpásztoruk határozottan kérem és kívánom, hogy itt maradhassanak és minden további sanyargatástól mentesüljenek.”[8]

A veszprémi Érseki Levéltárban számos olyan hivatalos püspöki levél található, amelyekben Mindszenty kérésre engedélyezi, hogy a gettóba zárt keresztény hitre áttért zsidók részére papjai lelki vigaszt nyújtsanak.

A Levéltár 2455/1944 számon iktatta azt a névtelen levelet, melyben valaki a megkeresztelt zsidók védelmére biztatja a főpásztort, ily módon: „Miért hallgat a Római Katholikus Egyház? Midőn az Isten igéjét hirdető papjaink térítő munkájának eredményeként a zsidóság soraiból megtérteket a katolikus közösség soraiba felvették… Ám jött a szadizmus törtető vihara s az Isten szolgái kényelembe visszavonulnak. A zsidókból katolikusokká lettek ügyével ma nem törődik az Egyház! Nem az ilyenek vagyonának megmentésére kellene szónak lenni.”

Ugyanebben a levéltárban lelhető fel az 1944. június 31-én kelt, 3620. sz. püspöki körlevél.

Ebben Mindszenty többek között ezt írja: Ismételten kérdezték, hogy a zsidókat érintő mostanában közismert rendeletek, főképp a megkereszteltek ügyében tett-e valamit az Egyház? Erre a kérdésre a következő hivatalos válasz érkezett: „Serédi Jusztinián bíbornok, Magyarország hercegprímása a maga és a Nagyméltóságú Püspöki Kar nevében közli a katolikus hívekkel, hogy a zsidókra, különösen a megkereszteltekre [kiemelés tőlem – H. L.] vonatkozó rendelkezések tárgyában ismételten fordult a magyar királyi kormányhoz és ily irányú tárgyalásait tovább is folytatja.”[9]

Mindszenty maga is lépett a megkeresztelt gyerekek érdekében. 1944. június 19-én kelt és 2895/1944 számon iktatott levelében a következőket írta Horthynak:

„Főméltóságú Kormányzó úr!

Mélységes alattvalói tisztelettel kérem Főméltóságodat, hogy a megkeresztelt zsidó-származású gyermekek érdekében bölcs intézkedésével közbenlépni kegyeskedjék.

A zsidók egy részének elszállítása folyamatban van. Mint főpásztor, legelső sorban híveim érdekében kell eljárnom és a zsidószármazású híveim között ott állnak első sorban az ártatlan gyermekek, akik az elszállítással kapcsolatban nagyon is bizonytalan sorsnak néznek elébe…”

Az 1930-as évek végétől kezdve egyre több zsidó próbált meg kikeresztelkedni. Ez a törekvés 1944 elején rendkívüli mértékben felerősödött, mert sokan azt remélték, hogy ez megmenti őket az egyre durvább, kegyetlenebb szankcióktól. 1944 áprilisában és májusában már javában folytak a gettóba zárások, az ország egyes körzeteiből már elindultak az auschwitzi vonatok, amikor, a veszprémi Érseki Levéltárban őrzött dokumentumok tanúsága szerint, Mindszenty az általa írt levelekben még mindig mereven ragaszkodik az egyházi szabályok szigorú betartásához, mindenekelőtt az áttérés előtt előírt felkészülési időhöz. Pedig még az egyházi szabályok is adtak a rugalmasabb bánásmódra lehetőséget. A katolikus egyház törvénykönyve, a kódex 752. kánonjának 2. §.-a ezt mondja: „Ha a felnőtt egyén halálveszélyben forog, és nincs rá lehetőség, hogy a katolikus hit főigazságáról behatóbb oktatásban részesüljön, a keresztség azonnal kiszolgáltatásához elegendő, hogy valamiképpen kifejezze, hogy a hitigazságokkal egyetért, és megígérje, hogy a hit követelményeit meg fogja tartani” [18]. Márpedig kevés kétség lehetett afelől, hogy az érintettek halálveszélyben voltak. Az érseki levéltárban igen sok kikeresztelkedési ügyre vonatkozó levél található. Mindszenty álláspontját ebben a kérdésben így határozta meg: „A zsidók megkeresztelkedésére vonatkozólag 1844/1944 alatt kelt körlevéli rendelkezésemben intézkedtem. Ez alól kivételt senkivel szemben sem óhajtok tenni. Tehát a szó alatti zsidó házaspárnak is hat hónapon keresztül a megadott utasítás szerint kell a keresztség szentségére készülni.” Maga a hercegprímási hivatal is olyan közleményt adott ki, melyben felhívta a papság figyelmét, hogy álljanak ellen minden, a megkeresztelési folyamatot felgyorsítani kívánó törekvésnek (Veszprémi Hírlap, 1944. augusztus 2.).

Persze fölvethető, hogy a zsidótörvények faji alapú „definícióját” a friss áttérés elvileg egyáltalán nem befolyásolta. Mégis szembeállítható a fenti gyakorlattal Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társasága főnöknőjének embermentő tevékenysége, aki társaival együtt mintegy ezer üldözöttet mentett meg. Érdemeit elismerve a Yad Vashem „Igaz Ember Bizottsága” a legmagasabb elismerésben részesítette, saját egyháza viszont 1945 májusában megfedte, mert embermentő tevékenysége alatt saját keresztlevelét is rendelkezésre bocsátotta hamis papírok készítéséhez.

Miután megtörtént a vidéki zsidóság deportálása és a budapestiek csillagos házakba kényszerítése, a legkülönbözőbb rendelkezések vették el a zsidóság kisebb-nagyobb értékű vagyontárgyait.[10] Igen sokan próbáltak a hátrahagyott ingóságokhoz és ingatlanokhoz igénylés vagy egyszerű foglalás útján hozzájutni. Mindszenty 1944. szeptember 25-ei keltezésű, 4598. számú, latin nyelvű körlevelében viszont megtiltotta, hogy a katolikus egyház intézményei is beálljanak ebbe a sorba. A körlevél magyar nyelvű fordítása: „Most viszonylag könnyen lehet a zsidóktól elkobzott ingóságokhoz és ingatlanokhoz hozzájutni. Felhívom az egyházközségeket, katolikus iskolákat és katolikus egyesületeket, hogy tartózkodjanak az igénylésektől.”


Ám mintegy négy hónappal ezt megelőzően Longauer Imre püspöki tanácsos, nagykanizsai hittanár, akit 1944 áprilisában Mindszenty bízott meg a darányi lelkészség vezetésével, levelet írt Mindszentynek. Ebben leírja, hogy az egyházközségéhez tartozó területen sok ingatlan üresen maradt a zsidók eltávolítása után. Felsorolva ezeket, kéri Mindszentyt, hogy járjon közben Endre László belügyi államtitkárnál annak érdekében, hogy a kérdéses ingatlanok közül négyet az Egyház kiigényelhessen különböző vallási jellegű célokra. Mindszenty 2130/1944 számú, 1944. május 15-én kelt levelében az alábbiakat válaszolta: „Én magam nem léphetek fel igénylőként ennyi helyen. A nagykanizsai házat illetőleg jó volna, ha az egyházközség mozogna. A darányi ház megszerzése ügyében én tennék lépéseket.”


1944. november negyedikén Szálasi esküt tett a Szent Koronára. Ezután a nyilas hatóságok minden közalkalmazottól megkövetelték, hogy esküt tegyen a nyilas rezsimre. Ekkor készítette Mindszenty azt a tanulmányvázlatot, amelyben összefoglalta, hogy – noha őrá természetesen nem vonatkozik ez a rendelkezés, mivel nem közalkalmazott – miért nem tesz esküt a Szálasi-kormányra. Mindszenty írásának címe: Juramentum non – nincs eskü. Alcíme: A forradalmat és az egyházat egyszerre szolgálni nem lehet [11]. Ebben, az okok között szemrehányóan leírja, hogy a nyilas mozgalom, a nemzeti szocialista ideológia szemben áll a katolikus hittel, szétdúlja a keresztény erkölcsi elveket, semmibe veszi az egyház jogait.

A katolikus egyházon belüli álláspont (és persze az „üléspont”) zavarosságát jelzi, hogy Szálasi a „nemzetvezetői esküt” az országgyűlés egyesített két házának ülésén 1944. november negyedikén Serédi Jusztinián kezébe tette le. (Magyar Életrajzi Lexikon Serédire vonatkozó szócikke.)

Mindszenty letartóztatása

A Mindszenty emlékirataiban foglaltak szerint, amikor a püspöki palotába a veszprémi nyilasok vezetője, dr. Schiberna Ferenc katonákat és menekülőket akart beszállásoltatni, ez ellen papjai tiltakoztak, mire a nyilas főispán letartóztatta őket. Dr. Schiberna Ferenc a Nyilaskeresztes Párt Veszprém megyei nagyvezető-helyettese, a pártszervezés vezetője, a jogügyek megyei vezetője volt. A veszprémi ügyvéd 1944. október 15. után veszprémi főispán lett.[11] Amikor Mindszenty tiltakozott a beszállásolás és a papok zaklatása ellen, akkor őt is letartóztatták. A helyszínre hívott rendőrség autóval akarta őt elvinni, de ezt kispapjai megakadályozták. Mindszenty ezután teljes főpapi díszruhába öltözött, és a rendőröktől kísérve a városon gyalogosan vonult át a vele együtt letartóztatott 26 kispapjával együtt, nem kis megrökönyödést keltve a város lakossága körében.[12] Schiberna a Veszprémi Hírlap 1944. november 29-ei számában az alábbi közleményt jelentette meg: „Tájékoztatás. Dr. Mindszenty József veszprémi megyéspüspök és társai ellen a katonai beszállásolás érdekében folytatott helyszíni megállapítás alkalmával a hatósági rendelkezéssel való szembehelyezkedés, hatósági közegek elleni erőszak, tüntető felvonulás és lázítás, továbbá hűtlenség miatt van bűnügyi eljárás folyamatban. Dr. Schiberna Ferenc főispán.”

Amikor 1948-ban már javában folytak a Mindszenty-per előkészületei, egy ÁVH-jelentés készítője is nagyjából azonos módon írta le ezt az eseményt:

„Dr. Schiberna Ferenc 1944. november 27-én azzal az indoklással, hogy a menekülő nyilas kormány részére szállást biztosít, lefoglalta a veszprémi püspöki palota épületét. A püspöki palotában tartott házkutatás során lefoglalt 1800 ott felhalmozott inget és alsónadrágot. A házkutatás és lefoglalás ellen tiltakozó Mindszenty József püspököt a tiltakozó kispapokkal együtt őrizetbe vette, majd internálta. A fenti eseményt megelőzően Mindszenty kezdeményezésére, a dunántúli püspökök memorandumot intéztek a nyilas kormányhoz, amelyben kérték, hogy a Dunántúlt harc nélkül ürítsék ki.”[13]

Ezután a jelentésben egy igencsak furcsa mondat következik: „Az iratokból megállapítottam, hogy 1945-ben Mindszenty feljelentést tett dr. Schiberna Ferenc ellen az ingek és alsónadrágok ellopása miatt. Nem tett azonban feljelentést az internálása révén őt ért sérelemért.”

A püspöki palotába való beszállásolás ügyében nem ez volt a világi hatóságok első próbálkozása.

A Veszprémi Érseki Levéltárban 2894/1944 sz. alatt őriznek egy olyan levelet, melyet a püspök kancellárja írt Veszprém polgármester-helyettesének 1944 júniusában. Ebben ez olvasható: „A mellékelt 11/40-1944. számú beszállásolási határozatot van szerencsém tisztelettel visszaszármaztatni. A legnagyobb sajnálattal értesítem, hogy nem áll módunkban a 4 honvéd ezredest befogadni, mert őexcellenciája már előzőleg más 4 ezredest hívott meg vendéglátó házába. Legyen szabad ez alkalommal kérni, hogy maradjunk a régi szokásnál. Ide sohasem szállásoltak be senkit hatósági úton…”

Általánosnak tekinthető a főpapság azon álláspontja, hogy az Egyház ügyeibe nem akarták engedni beleszólni a világi hatalmat. Erre egy másik példa: Vajna Gábor nyilas belügyminiszter még októberben rendeletet adott ki a főispánok számára, érjék el, hogy „a családi élet tisztaságáról, a valláserkölcsi életről, az istentelenségekről és a bolsevizmus elleni elgondolásaikról beszéljenek a vasárnapi szentbeszédben”. 1945 elején, amikor a németek visszafoglalták Székesfehérvárt, a nyilasok ennek a rendelkezésnek érvényt akartak szerezni. Shvoy Lajos püspök erre azt válaszolta, hogy a laikusok ne avatkozzanak bele az ő ügyeikbe. Ezért a nyilasok internálták a püspököt.[14] Így igazán nem meglepő, hogy – mint Balogh Sándor is írja – „Mindszenty is határozottan védelmébe vette az Egyház kiváltságait bármilyen közhatalmi beavatkozással szemben”.[15]

Mindszenty József emlékirataiban, valamint levelezésében is azt írja, hogy a letartóztatását 1944. november 27-én elrendelő nyilas főispánnak erre három személyes és politikai oka volt.

A főispán öccse, Schiberna Károly a püspökség gazdatisztje volt, és ellene fegyelmi eljárás indult, aminek következtében Mindszenty el akarta bocsátani állásából. Erre vonatkozóan semmilyen dokumentumra nem bukkantam, de úgy vélem, ez a másik két körülmény mellett amúgy is elhanyagolható.

Ugyancsak bízvást eltekinthetünk attól az ÁVH-n felvett vallomásrészlettől, melyet ugyan Mindszenty aláírt, de nyilván kényszer hatására. Ebben a következő olvasható:

„1944. november 21-i letartóztatásom nem politikai okból történt, hanem mert Schiberna Ferenc Veszprém megyei nyilas főispánnal lakásrekvirálás miatt összetűztem és a püspöki palotában 1800 pár ing és alsónadrág, 100 000 pengő értékű összevásárolt új fehérneműt talált felhalmozva. Ezért internáltak. Ezen a címen neveztem magam a felszabadulás után ellenállónak és igényeltem a veszprémi püspökség 300 hold földjének mentesítését.”[16]

Memorandum Szálasinak

A politikai okot Mindszenty abban jelöli meg, hogy „magam írtam meg a németek által hatalomba ültetett nyilas »kormány«-hoz az emlékirat-tervezetet. Először elvittem azt Győrbe Apor Vilmos megyéspüspök jóbarátomhoz. Hazafelé felkerestem Shvoy Lajos székesfehérvári püspököt, aki aláírta. Pannonhalmán Kelemen Krizoszton szintén aláírta.”[17]

Hetényi Varga idézett könyve és a Magyar Katolikus Lexikon[18] is ismerteti jó néhány jelentős egyházi személy életét. Mindkét mű gyakorlatilag azonosan ír dr. Kögl Lénárd püspöki uradalmi számvevőről: „1944 novemberében megyéspüspökétől, Mindszenty Józseftől azt az utasítást kapta, hogy egy Szálasinak címzett memorandumot aláírás céljából vigyen körül a dunántúli egyházmegyék még elérhető székvárosaiba. A memorandum a dunántúli főpapok nevében íródott. A szovjet csapatok ekkor már átlépték Mohács körül a Dunát, a németek nyugat felé menekültek. Dr. Kögl ezzel az áradattal szemben – tankvonulás és légitámadás miatt sokszor órákig vesztegelve az országút árkában – motorkerékpáron járta végig ezt az utat.”

A memorandum lényege az alábbiakban van:

„Miniszterelnök Úr!


Alulírottak, mint a Dunántúl főpásztorai, magyar főpapi felelősségünk tudatában arra kérjük Miniszterelnök úron keresztül Magyarország sorsának mostani intézőit, hogy a még ép Dunántúlt ne vessék oda visszavonulási harcok martalékának.”


Az emlékiratot Mindszenty Szöllősi Jenőnek, a Szálasi-kormány miniszterelnök-helyettesének adta át Budapesten, 1944. november 13-án.

„Az emlékirat átnyújtásakor vártam az azonnali letartóztatásomat. A letartóztatás azonban csak két hétig maradt el. Ennyi időre volt szükségük a vád megszerkesztésére. Természetesen az emlékirat szövegét nem merték a nyilvánosság elé tárni, sem a négy aláíró főpásztort egyszerre letartóztatni. Közülük egyedül engem vettek őrizetbe.”

Ennek a memorandumnak az aláírói között ott volt Apor Vilmos püspök is. Ő valóban többször és nyíltan szót emelt az üldözöttek védelmében. Komoly erőfeszítéseket tett, hogy rábírja Serédi Jusztinián hercegprímást a püspöki körlevél elkészítésére. Más alkalommal is érvényre juttatta igazi keresztény érzéseit, nézeteit. Például 1944. húsvétkor ezt mondta szentbeszédében: „Akik gyűlölik, kínozzák az emberek bármely csoportját, a zsidókat és ezt helyeslik és ebben részt vesznek, azok bármennyire is kérkednek kereszténységükkel, nyilvánvalóan bűnösök és addig feloldozást nem kaphatnak, amíg nagy bűnüket jóvá nem teszik.”[19] A nyilasok a memorandumért tehát elsősorban őt vonhatták volna felelősségre, noha annak szövegét maga Mindszenty készítette. Ezért valóban nem zárható ki, hogy Mindszenty letartóztatása mégis inkább Schiberna magánakciója volt, és nem a nyilas kormány vezető köreiből érkezett az utasítás.

Hálaadó istentisztelet

Mindszenty szerint a harmadik ok egy időben jóval korábban lezajlott incidensre vezethető vissza, mely Veszprémben történt. Az esetről lényegesen több, de egymásnak ellentmondó forrás áll rendelkezésre.

Mindszenty ezt írja emlékirataiban:

„A nyilasok Hitler parancsára Veszprémből is elhurcolták a püspöki kar tiltakozása ellenére a megkeresztelt és meg nem keresztelt zsidókat. Schiberna Ferenc a nyilas ügyvéd volt ennek a műveletnek a mozgatója és végrehajtója, aki még arra is gondolt, hogy az eredményes nagy munka után hálaadó szent misét mondat a ferences templomban. El is ment a házfőnökhöz és az igazi szándék elhallgatásával a következő vasárnapra ünnepélyes szent misét rendelt Te Deummal. Aztán falragaszokon hívta meg a hívőket a zsidóktól való sikeres megszabadulásért végzendő hálaadó istentiszteletre. Hivattam a tájékozatlan, jámbor házfőnököt és a szentmisét és a Te Deumot a meghirdetett szándékkal megtiltottam. Természetesen el is maradt, de Schiberna pártvezér – 1944. október 15. után kormánybiztos – nem mulasztotta el, hogy visszafizessen a kudarcért.”[20]

Talán fölösleges már arra emlékeztetni, hogy a Veszprémből történt deportálás idején nem a nyilasok voltak hatalmon. Ekkor még a Horthy által kinevezett Sztójay Döme volt a miniszterelnök és a magyar közigazgatás, valamint a magyar csendőrség volt a cselekmény közreműködője, illetve végrehajtója.

Ennél viszont sokkal érdekesebb, hogy az állítólag letiltott, elmaradt istentisztelet sok fellelhető dokumentum szerint mégis lezajlott.

A Te Deumos istentisztelet körülményeit az ÁVH is vizsgálta. Erre vonatkozik az alábbi dokumentum:

„A Mindszenty által állítólag megtartott hálaadó istentiszteletre bizonyítékot találni nem sikerült. Ezzel szemben az iratoknál elfekvő plakát szerint dr. Schiberna Ferenc, mint a Veszprém megyei nyilaspárt vezetője a plakátokon hálaadó istentisztelet hirdetett 1944. VI. 25-re a veszprémi ferencrendi templomba, abból az alkalomból, hogy „az isteni gondviselés kegyelméből ősi várunk és vármegyénk megszabadult a nemzetrontó zsidóktól”. Arra vonatkozóan, hogy Mindszenty a misén jelen lett volna, adat nem merült fel.

A népbírósági tárgyalást dr. Schiberna ügyében a vádlott távollétében tartották meg és múltbeli nyilas tevékenységéért, valamint kegyetlenkedéseiért távollétében kötél általi halálra ítélték. Dr. Schiberna jelenleg – az iratokból megállapíthatóan – Németországban tartózkodik. A tárgyalási jegyzőkönyvek között olyan vallomást felfedeznem nem sikerült, mely szerint ezt az istentiszteletet Mindszenty rendelte volna el. Aláírás: Toldy Ferenc rendőr százados.”[21]

Toldy Ferenc – jelentése szerint – tehát csak arra nem talált bizonyítékot, hogy Mindszenty jelen lett volna az istentiszteleten vagy azt ő maga rendelte volna el, de magát a mise megtartását nem cáfolta.[22]

Az említett plakát szövege így szólt:

„Testvérek és Nemzettestvérek!

Az isteni gondviselés kegyelméből ősi várunk és vármegyénk megszabadult a nemzetrontó zsidóktól. Nemzetünk évezredes történelmében sokszor volt már felszabadulás, de egyik sem volt ilyen nagyjelentőségű a nemzet életére, mert semmilyen fegyveres vagy politikai hatalom nem tudott anynyi erőt venni rajtunk, mint amennyire a zsidóság mérgező gyökerei elburjánzottak nemzetünk testében-lelkükben. – Őseink példájára a felszabadulásért köszönettel ahhoz járulunk, aki nemzetünket a mélységből sokszor kiszabadította: Istenünkhöz. Jöjjetek el június 25-én féltizenegy órakor a Ferencrendiek templomában tartandó szentmisére.”[23]

A Veszprémi Hírlap 1944. június 28-ai tudósítása szerint „[a] megyéspüspök meglátogatta az ajkai ipartelepet”. Az egész oldalas cikk kizárja, hogy Mindszenty maga is részt vett volna ezen a misén. A cikk ugyanis részletesen beszámol arról, hogy a püspök június 25-én egész napos látogatást tett az ajkai és az ajkacsingervölgyi ipartelepen. Reggel fél tízkor indult Veszprémből, egész napját az ipartelepen töltötte, és este még elment Balatonfüredre meglátogatni az ott pihenő Mikes János szombathelyi püspököt.

Ez alapján biztos, hogy Mindszenty maga nem volt jelen ezen a misén.

De vajon megtartották-e egyáltalán a misét?

Amikor a háborús főbűnösök nürnbergi perében kihallgatták Edmund Veesenmayert, aki 1944-ben a náci Németország fő embere, birodalmi biztosa volt Magyarországon, a becsatolt anyagok között NG-5613 szám alatt szerepelt egy távirat, melyet Veesenmayer küldött Berlinbe 1944. július 20-án. Ezt a táviratot idézi a legtöbb, általam ismert szerző, akik szerint Mindszenty állításával ellentétben a misét mégis megtartották. Ezért ennek a táviratnak a teljes idevágó részét közlöm fordításban:

„Július 19-i SS Riport, Távirat Veesenmayertól Ritternek.

Budapest, 1944. július 20. 10 óra 50 perc
Beérkezés: 1944. július 20. 17 óra 20 perc
2019. sz. Titkos!

Ritter nagykövet úr részére

Magas rangú SS-, és rendőr-vezető jelenti nekem 1944. július 19-én:

A veszprémi nyilaskeresztes vezető, dr. Schiberna azzal a kéréssel fordult a helyi Ferencesekhez, hogy a zsidók eltávolítása okán rendezzenek hálaadó istentiszteletet. Mivel a ferences rendiek nem tartoznak a római katolikus püspök fennhatósága alá, ezért az ő megkérdezése nélkül kitűzték a mise időpontját 1944. június 25-ére. A mise meghirdetése a két veszprémi újság feladata lett volna, de ezek ettől tartózkodtak. Erre dr. Schiberna az első államügyész [ez nyilván a ma érvényes megnevezés szerint a megyei főügyész lehetett – H. L.] távollétében a helyettes ügyész által – aki szintén nyilaskeresztes volt – engedélyeztette a meghívók röpirat formájában történő kinyomtatását. Amikor a püspök erről értesült, megfenyegette a gvárdiánt, hogy feljelenti a nunciusnál és elmagyarázta ezzel kapcsolatban, hogy a zsidók között sok megkeresztelt is van. A fenyegetés következtében a gvárdián elment a nyilasokhoz hogy közölje, így nem tudja a misét megtartani. Erre dr. Schiberna tudatta a püspökkel, hogy ha az megtiltja a misét, akkor ő újabb röplapokon tudatja a néppel, hogy a misét a püspök beavatkozása miatt nem lehet megtartani. Így a püspök már engedélyezte a misét azzal a feltétellel, hogy a Te Deum maradjon el és a nyilasok ne egyenruhában jelenjenek meg. Ez utóbbi feltételt a nyilasok visszautasították. A hálaadó istentisztelet idején a templom túlzsúfolt volt. A nyilasok egyenruhában jelentek meg, és a pap a misét zöld miseruhában tartotta meg.”

A távirat szövege – dr. Albert Bruce Belton (eredeti neve: dr. Berend Béla) szerint – először 1963-ban került nyilvánosságra egy Braham által összeállított dokumentumgyűjteményben.[24] Belton (Berend) – aki az egyéb irományaiból kitűnően nem nagyon kedvelte Mindszentyt – minden, erre vonatkozó bizonyíték nélkül még hozzáteszi magyarázatként a távirat szövegéhez, hogy „a püspök, aki kifejezte örömét a zsidók deportálása fölött, nem volt más, mint maga Mindszenty”.

Braham gyakorlatilag ugyanígy írta le az eseményt, hozzátéve: „A püspök tiltakozott a terv ellen arra hivatkozva, hogy a deportáltak között áttértek is voltak, de aztán engedett, mert a nyilas vezető megfenyegette, hogy elhíreszteli, hogy a püspök ellenszegül. Mindszenty végül is engedélyt adott egy külön misére, azzal a megszorítással, hogy a mise nem végződhet Te Deummal, és a nyilasok nem húzhatnak egyenruhát. Július [ez nyilvánvalóan hibás, valójában június – H. L.] 25-én megtartották a misét; a templom dugig volt hívekkel, és a misét egy ünnepélyes, zöld ornátusba öltözött szerzetes celebrálta.”[25]

Mivel mind Veesenmayer, mind Braham hangsúlyozza a miseruha zöld színét, feltételezhető, hogy mindketten a nyilasok közismerten zöld színű inge miatt emelték ezt ki. A magamfajta, vallási ügyekben laikus ilyenkor előveszi a vallási lexikonokat, melyekből kiderül, hogy a miseruha zöld színe téves asszociációkat indított be. Ugyanis Verbényi István és Arató Miklós Orbán Liturgikus Lexikona szerint „zöld színt kell használni az évközi vasárnapokon és hétköznapokon”. Ugyanezt írja Mihályfi Ákos Az igehirdetés című munkájában: „a zöld szín van előírva minden vasárnapon és hétköznapon.”[26]

Azonos módon írta le az eseményt Veress D. Csaba veszprémi történész is, akinek több mint 30 műve foglalkozik – többek között – Veszprém vármegye történetével.[27]

Veress a távirat szövegének ismertetése előtt még az alábbiakat írta: „1944. július 20-ra befejeződtek a deportálások Veszprém megyében. A június elején gettókban összpontosított zsidó vallású lakosságot a magyar királyi csendőrség brutális közreműködésével bevagonírozták és a vonatszerelvényeket megindították a Német Birodalom koncentrációs táborai felé.

A zsidók elleni kampányt Veszprémben példátlanul cinikus eseménnyel tetőzték be. Az eset annyira kirívó volt, hogy Weesenmayer [sic!], Hitler magyarországi teljhatalmú megbízottja is érdemesnek találta ezt jelenteni a Wilhelmstrassera.”

Dr. Kis György ma már nyugdíjas kilencvenéves római katolikus plébános, akit 1937-ben szenteltek pappá. Könyvében,[28] mely megjelenésekor nagy port kavart, miközben nyíltan szóvá teszi a katolikus egyház felemás viselkedését a zsidókérdésben, Mindszentyt szinte „szentként” kezeli. Így az eddig idézett szerzőkhöz képest jóval több mentséget talál a kérdéses veszprémi misével kapcsolatban, ám mégis ezt írja:

„Hogy a [Veesenmayer által – H. L.] megírtak mennyiben felelnek meg a valóságnak, hitelesen ma alig lehet már megállapítani. Tény azonban – veszprémi szemtanúk kezeskednek róla –, hogy 1944. június 25-én fél 11-kor, tehát a nyilasok röpcéduláján meghirdetett időpontban a veszprémi ferencesek templomában ünnepi mise volt. A templom zsúfolásig megtelt és a misén a Nyilas párt tagjai testületileg – éspedig egyenruhában – vettek részt.

Lehet, hogy fél 11-kor rendszeresen volt mise a ferencesek templomában. Azt sem lehet ma már megállapítani, hogy az ekkor miséző pap milyen szándékkal végezte a misét. Adott körülmények között az egyenruhás nyilasok felvonulása miatt a miséző papnak nagyon odiozus dolog lett volna e misét egyszerűen elhagyni, és ennek okát a hívekkel közölni. Ez mind igaz!

Csupán egy gondolat nem hagy nyugodni. A veszprémi püspöknek tudomást kellett szerezni az eseményekről. A nyilasok misére hívó falragaszát is ismerte. Hogy lehet, hogy ez a kiváló és kemény jellemű főpap most nem lépett – a veszprémi ferences templomban történt, mindenesetre félreérthető esemény után – a következő vasárnap székesegyháza szószékére, hogy felvilágosítsa veszprémi híveit a valóságról és az esemény erkölcstani vonatkozásáról?”

---

A Veszprémi Érseki Levéltár, hasonlóan más magyar levéltárakhoz, rengeteg feldolgozatlan dokumentumot őriz ömlesztve, dobozokban. Az 1944-es iktatókönyvekben szereplő dokumentumok viszont rendezettek. Az általam keresettek közül egyetlenegy volt, amit végül nem találtak. A dokumentum az 1944-es év iktatókönyvben 3075. szám alatt, június 29-ei dátummal szerepel. Az iktatókönyvi bejegyzés szerint tárgya: „Nyilas istentisztelettel kapcsolatban ferences tartományfőnök megkérdeztetik.” A levél maga sajnos hiányzik. Az iktatókönyvi bejegyzés a magyar nyelv szabályai szerint azonban nemigen értelmezhető másképp, mint hogy az istentiszteletet június 25-én megtartották, és a püspök utólag (június 29-én) érdeklődik felőle.

Mint az már az előbb a Veszprémi Hírlapból látható volt, aznap a püspök nem volt Veszprémben, így még inkább megerősödni látszik az a vélekedés, hogy csak utólag értesült a mise lefolyásának körülményeiről, és ezért utólag kérdezte meg a tartományfőnököt. A kérdéses időben Pulyai Lambert volt a ferencesek veszprémi gvardiánja.[29] Azonban az ő nevéhez kapcsolt iratokban sem volt fellelhető az ominózus levél a levéltárban. Róla csak annyit tudunk, hogy 1945-ben külföldre távozott és végül Amerikában kötött ki.

Legegyszerűbben a veszprémi Ferences templom ún. Historia Domusa alapján, a misekönyvből lehetne hitelt érdemlően, egyértelműen a mise megtörténtét és annak körülményeit, vagy meg nem történtét megállapítani. Ez a forrás azonban a Ferences Rend 1950-ben történt megszüntetése után az ÁVH-hoz került, és onnan nem került vissza a Rendhez újjáéledésük után. Ezt ma már elveszettnek tekintik az egyházi emberek.

A veszprémi ferences templomhoz igen kis mennyiségben visszajutottak a rendszerváltás után valamiféle dokumentumok, ezek tartalma azonban ismeretlen. Néhány évvel ezelőtt ugyanis ezek a kicsomagolatlan kötegek Budapestre kerültek, majd végül Szombathelyen kötöttek ki. Feldolgozásukra eddig nem került sor, és a szombathelyi érseki levéltári vezetőtől kapott szóbeli tájékoztatás alapján ez belátható időn belül nem is remélhető, így ebbe kutató egyelőre nem tekinthet be. A veszprémi, budapesti és szombathelyi egyházi emberek személyes véleménye alapján azonban ez a csomag semmi fontos dokumentumot, így a Historia Domust sem tartalmazhatja. Egyesek feltételezik, hogy a veszprémi dokumentumok egy része személyes kapcsolatokon keresztül talán Eisenstadtba került, de ennek nem sikerült ott nyomára bukkannom.

Az eddig fellelt és a fentiekben ismertetett dokumentumok tehát csak azt a feltételezést cáfolták meg, hogy Mindszenty maga jelen lett volna ezen a misén.

Mindszenty idézett közlését – miszerint ő megakadályozta a hálaadó istentisztelet megtartását, és így azt nem is tartották meg –, noha ennek ellenkezőjéről mindezidáig kézzel fogható bizonyítékot (fénykép- vagy filmfelvétel) nem sikerült fellelni, sok mai kutató kétségesnek tartja. Annál inkább, mivel a Veesenmayer-táviraton kívül igen sok veszprémi lakos határozottan kijelentette korábban, hogy a misét az egyenruhás nyilasok jelenlétében megtartották.[30]

A letartóztatás után

Mindszenty letartóztatása után többször írt levelet különböző nyilas vezetőknek, amelyekben szabadon bocsátását kérte. Ezekben – még ha figyelembe is vesszük, hogy célja elérése érdekében kérését nyilvánvalóan igyekezett érvekkel alátámasztani – jó néhány furcsa mondat is előfordul. (A levelek a Veszprémi Érseki Levéltárban, valamint a NBSzTL különböző Mindszenty-dossziéiban is megtalálhatók.) Az alábbiakban ezekből idézek néhány példát:

Vajna Gábor belügyminiszternek (1944. XII. 29): Mindszenty szerint XI. 27-én szemlét tartottak a püspöki palotában, mert menekülteket és katonákat akartak ott elszállásolni. „A házszemlével kapcsolatban semmiféle ellenállás nem volt.” Amikor a szemle végén a beszállásolást megtagadó két papjának őrizetbe vétele ellen Mindszenty tiltakozott, Schiberna őt is letartóztatta. „Ott állt a főispán által elszállításomra küldött magánautója. Jogos és szükséges önérzetem tiltotta, hogy igénybe vegyem a történtek után felajánlott főispáni autót. Más lett volna, ha saját autómat küldik értem.”

Szöllősi Jenő miniszterelnök-helyettesnek (1945. I. 12): Az őt letartóztató Schiberna Ferenc „vallási magatartásával nem illik bele abba a kormányzatba, amelynek élén áll az az államfő [Szálasi – H. L.], aki lelkigyakorlatokon vett részt és buzgó katolikus életet él és a kormány tagjai is egyre jobban hangsúlyozzák, hogy nemcsak nem üldözik a vallást, de egyenesen a vallástalan elemek ellen vannak”.

Vajna Gábor belügyminiszternek (1945. I. 16): Most, hogy felmentették tisztségéből, és le is tartóztatták Schibernát, már nem okozna presztízsveszteséget a nyilas kormánynak ő és kispapjai szabadon engedése.

Rajniss Ferenc vallás- és közoktatásügyi miniszternek (1945. I. 22): A német ellentámadás sikere miatt „…most felszabadulóban van egyházmegyém somogyi része, 120 plébániája, 180 papja, 303 000 híve. Mi mindenen mentek keresztül másfél hónapon át ezek a szerencsétlenek! A férfiak bizonyára elhajtva, a nők meggyalázva.”

Dr. Megyesi Schwartz Róbert az egyházmegyei hivatal vezetője, veszprémi kanonok, kancellár levele „Kedves Felügyelő Úrnak” címezve (1945. II. 11): „Főpásztorunk letartóztatása mögött privát bosszú és anyagi érdekek húzódnak meg. (…) Épp tegnap hallottam, hogy a Kormány az orosz megszállás alól felszabadult falvakban az ott történt szörnyűségekről jegyzőkönyveket akar felvetetni és azokat az illetékes papokkal akarja hitelesítetni. (...) E téren püspökünk igen nagy szolgálatot tehetne.”

Mindszenty József hercegprímásként kétségtelenül a XX. századi magyar történelem jelentős alakja volt. Ám amikor száműzetése éveiben nekiállt megírni élettörténetét, valószínűleg nem állt rendelkezésére minden szükséges dokumentum, és már bizonyára gyöngülő memóriája miatt sem tudta pontosan felidézni életének néhány epizódját, és talán a katolikus egyház 1944-es magyarországi tevékenységéről sem tudott teljesen objektív képet kialakítani.

Jegyzetek

[1] L. még: Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi-per. Budapest, Reform kiadó, 1988.

[2] Mindszenty József: Emlékirataim. Toronto, Vörösmarty István kiadása, 1974., illetve uő: Memoirs. New York, Macmillan Publishing Co, 1974. (Az alább hivatkozott oldalszámok a magyar kiadásra vonatkoznak.)

[3] Mindszenty, i. m., 37.

[4] Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye: A magyar katolikusok szenvedései 1944–1989. A szerző kiadása, 1990.

[5] L. Meszlényi Antal: A magyar katolikus egyház és az emberi jogok védelme. Budapest, Szent István Társulat kiadása, 1947.

[6] Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.

[7] Gömbös Gyula hatalomra kerülése és kormányzása 1932–1936. Antal István sajtófőnök emlékiratai. Budapest, Palatinus kiadó, 2004.

[8] Emlékezz! Válogatott levéltári források a magyarországi zsidóság üldöztetésének történetéhez, 1938–1945. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 2004.

[9] Mindszenty József veszprémi püspök 1944–1945. Felolvasóülések Veszprém történetéből. Veszprém, 1996. Mindszenty veszprémi püspöksége alatt egyébként összesen nyolc nyomtatott körlevelet adott ki. L. erről Hudi József „Mindszenty József püspöki körleveleinek történeti forrásértéke” című tanulmányát a fenti kötetben.

[10] Kádár Gábor – Vági Zoltán: Aranyvonat. Budapest, Osiris kiadó, 2001.

[11] Schibernáról adatokat tartalmaz A Veszprém megyei nyilasok névsora című dosszié, Nemzetbiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (NBSzTL) A-817 jelzettel. Schiberna neve Mindszenty letartóztatásával kapcsolatban az 1946. februárjában lezajlott Szálasi-perben is előkerült. L. Karsai Elek – Karsai László, i. m.

[12] A Mindszentyvel együtt letartóztatott 26 kispap mindegyike szerepel névvel és további életpályájának leírásával Hetényi Varga könyvében. L.: Hetényi Varga Károly: Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában. Abaliget, Lámpás kiadó, 1992. Egyikük igen szemléletesen írta le később a letartóztatásukat és élményeiket a nyilas börtönökben. L. Koroncz László: Háborús múlt. Veszprém, Veszprémi Szent Anna szeminárium évkönyve, 1948.

[13] Jelentés a Mindszenty ügyben, 1948. XII. 28. NBSzTL V-700/32. sz. dosszié.

[14] Karsai Elek – Karsai László: A Szálasi-per. Budapest, Reform kiadó, 1988.

[15] Balogh Sándor: Mindszenty József, a politizáló katolikus főpap. Eszmélet, 1997/34.

[16] Mindszenty József kihallgatási jegyzőkönyve, 1949. I. 11. NBSzTL-V-700/1.

[17] Mindszenty, i. m., 39.

[18] Magyar Katolikus Lexikon. Budapest, Szent István Társulat, 2002.

[19] Havasy Gyula dokumentumgyűjteménye.

[20] Mindszenty, i. m., 43.

[21] Jelentés a Mindszenty ügyben, 1948. XII. 28. NBSzTL V-700/32.

[22] Schiberna népbírósági tárgyalására vonatkozóan érdemleges adatot nem sikerült találnom. Mindössze a Veszprém Megyei Levéltárban található A Veszprémi Népügyészség iratai 1945–1949, A Veszprémi Népbíróság iratai XXV.3 jelzésű irat tartalmaz rá utalást. A Veszprémi Népbíróság Főlajstromának 1946. IX. 18-ai, 189. sz. tétele jelzi dr. Schiberna Ferenc elsőfokú bűnügyi tárgyalását, azonban sem a tárgyalás eredményéről, sem a továbbiakra vonatkozókról ez a bejegyzés nem tesz említést. Általánosságban kiderül, hogy az 1946-os ügyeket Győrben, az ottani Népbíróságon 1948-ban folytatták tovább, de Schiberna dossziéja nem szerepel a veszprémi nyilvántartásban azok között az anyagok között, melyeket átküldtek Győrbe, és Győrben sem bukkantak Schiberna nevének nyomára.

[23] Schiberna felhívásának teljes szövege a Mindszenty ügy megnevezésű dossziéból, NBSzTL V-700/49.

[24] Randolph L. Braham (ed.): Destruction of Hungarian Jewry. Document collection. New York, 1963. Dr. Berend Béla az ország 1944-es megszállása előtt Szigetváron volt főrabbi. Tagja lett a németek által kinevezett Zsidó Tanácsnak, majd a budapesti gettóban rabbiként dolgozott. A Zsidó Tanácsban vállalt szerepéért 1945-ben letartóztatták és első fokon el is ítélték, de másodfokon felmentették. Ezután, 1947-ben szabályos útlevéllel elhagyhatta Magyarországot, New Yorkban élt élete végéig. L. erről: Horn Emil hagyatéka, Magyar Nemzeti Múzeum adattára.

[25] Randolph L. Braham: A magyar holocaust. Budapest, Gondolat Kiadó, 1988.

[26] L. Verbényi István – Arató Miklós Orbán: Liturgikus Lexikon. Budapest, Ecclesia, év nélkül (feltehetően 1988 vagy 1989), valamint: dr. Mihályfi Ákos: Az igehirdetés. Budapest, Szent István Társulat, 1921.

[27] Veress D. Csaba: Veszprém megye felszabadulásának története. A Veszprém megyei múzeumok közleményei, Veszprém, 1970. Továbbá: Veress D. Csaba: Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához. In Töredék – Fejezetek a veszprémi zsidó közösség történetéből. Veszprém, 2001.

[28] Dr. Kis György: Megjelölve Krisztus keresztjével és Dávid csillagával. Budapest, szerzői kiadás, 1987.

[29] Rácz Piusz OFM: Ferencesek az ország nyugati részén. Zalaegerszeg, a Szűz Máriáról nevezett Ferences Rendtartomány kiadása, 2004.

[30] Az előzőkben többször idéztem a Veszprémi Hírlapból. Talán érdemes megjegyezni, hogy ez az újság, amely magát „keresztény politikai lap”-nak nevezi, és amelynek impresszumában ez szerepel, „Kiadótulajdonos: Egyházmegyei Könyvnyomda”, sajnálatos módon szintén mennyire beleillett a korszellembe. Azon kívül, hogy természetesen nyilván kötelező volt közölnie a zsidókra vonatkozó, 1944-ben egymás után megjelenő hivatalos jogfosztó, majd később a gettósításra vonatkozó rendelkezéseket, magukban az újság által írt, „szabadon választott” cikkekben is tömény zsidóellenesség, uszítás érhető tetten. Ennek talán egyik legvisszataszítóbb példája a június 21-ei El a gettóból című cikkben észlelhető. Itt az újság beszámol arról, hogy megkezdődött a deportálás Veszprémből. Ezen tény közlése után, mint a legsajnálatosabb, legjellemzőbb említésre méltó eseményként azt írta, hogy a gettóban, a zsidók deportálása miatt most már kiürült lakásokban a zsidók milyen rendetlenséget hagytak maguk után.

• Befejezetlen múlt