Skip to main content

Csaltak a katonák?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Magyarországon még elevenen él az elmúlt negyven év választási komédiáinak emléke. Sokan talán elképzelni sem tudják, hogy van tiszta választás is. Márpedig ahhoz, hogy a márciusi választások után létrejövő új, köztársasági parlament legitim legyen, erre van szükség.

A szavazatszámlálás és -összesítés tisztaságát legjobban a teljes nyilvánosság biztosíthatja. Minden induló jelölt, minden párt számára meg kell adni azt a lehetőséget, hogy ellenőrizhesse a szavazatszámlálás és -összesítés eredményét, s ha gyanú támad benne, kérhesse az újraszámolást. A népszavazás eredményének, a szavazóköri jegyzőkönyveknek első, gyors elemzése alapján ma úgy látjuk, hogy előfordulhatnak olyan hibák és visszásságok, amelyek – ha megismétlődnek – a választások kimenetelét is megváltoztathatják.

Miért csak most állunk elő a népszavazási adatok elemzésének tanulságaival, miért nem szóltunk azonnal a népszavazás után? A válasz egyszerű: azért, mert csak most kaptuk meg azt az adatállományt, amely a szavazókörökben készített jegyzőkönyvek adatait tartalmazza. Pedig, ismerve a választási törvény – a népszavazást is e szerint bonyolították le – 41. paragrafusát, mely szerint „A választási szervek működése és tevékenysége nyilvános. A választási szervek rendelkezésére álló adatok, tények nem titkosíthatók”, már 1989. december 15-én levélben fordultunk Kara Pálhoz, az Országos Választási Bizottság titkárához, melyben kértük, hogy „az Országos Választási Bizottság tegye lehetővé, hogy az SZDSZ szakértői betekintést nyerjenek a népszavazás – egyébként a törvényes rendelkezések szerint nyilvános, vagyis nem titkosítható – adataiba. Továbbfeldolgozás, elemzés céljából szükségünk van valamennyi jegyzőkönyv teljes rekordjára, mégpedig a végleges eredményt adó rendszerbeli rögzítés alapján”. Sokáig nem érkezett válasz. Január közepén felhívtuk Kara Pált telefonon a Belügyminisztériumban. Ekkor Kéry Andráshoz, az Állami Népességnyilvántartó Hivatal elnökéhez utasított. „Most már elvihetjük az adatokat” – mondta –, „mert már elkészültek az országgyűlési választások egyéni választókerületeinek kijelölésével, s azt a Minisztertanács is jóváhagyta.” Meglepőnek tartottuk ezt a választási törvénnyel összeegyeztethetetlen indokolást, de mi mást tehettünk, levélben és szóban is megkerestük Kéry Andrást, ő a részletek megbeszélése céljából különböző munkatársaihoz irányított, de furcsa módon a szálak mindig visszavezettek a Belügyminisztériumba: Kara Pál engedélye nélkül az adatok nyilvánossága egy megveszekedett bit erejéig sem teremthető meg. Február elején úgy látszott, végre megtört a jég. Levelet hozott a postás; megkaphatjuk a településenkénti összesítéseket. Ezek ugyan még mindig nem az általunk kért szavazókörönkénti adatok voltak, de jobb híján úgy gondoltuk, tudunk velük valamit kezdeni. Csalódnunk kellett. Kiderült, hogy a kapott anyagban körülbelül feleannyi település van, mint ahogyan azt az általános iskolában tanítják. Némi gondolkodás után rájöttünk, hogy településsoros adatok helyett tanácsi székhelyenkénti bontást kaptunk, vagyis ahol a magyar szisztematizálási program nagy dicsőségére például hat falut rendeltek egy közös tanács alá, csak a hat falu összesített adatait. Miután ez így semmiféle, a választási kampányunkat elősegítő elemzésre nem volt alkalmas, újabb, a korábbinál kicsit részletesebb levélben fordultunk Kara Pálhoz. Ebben megírtuk, hogy az Országos Választási Bizottság azáltal, hogy elzár minket az adatoktól, gátolja a kampányunkat. A február 21-én kelt levélre február 26-án válaszolt Kara Pál, s ebből megtudhattuk, hogy mindent megkaphatunk, mert letelt az a 90 nap, amelyet az Országos Választási Bizottság moratóriumként megszabott. Érdekes módon ez a 90 nap éppen annyi, ameddig meg kell őrizni a szavazólapokat, a névjegyzékeket, az igazolásokat és a többi, a szavazókörökben keletkező dokumentumot. A 90 nap leteltével a levéltárba kerülő jegyzőkönyvek kivételével mindent meg kell semmisíteni.

Amikor végre hozzájutottunk a végleges adatokhoz, és tanulmányozni kezdtük azokat, olyan érdekességekre bukkantunk, amelyekhez bizony szívesen megnéztük volna a szavazólapokat, igazolásokat is. Huszonhárom szavazókörben ugyanis jóval több volt az igazolással szavazók száma, mint a leadott szavazatoké, és az első kérdésre adott igenek aránya egyikben sem emelkedett 46 százalék fölé. Tudjuk, hogy van közöttük olyan, laktanyában felállított szavazókör, ahol a sorkatonák igazolásai alapján, előre összeállították a névjegyzéket, de az igazolásokat nem gyűjtötték be csak azoktól, akik ott is szavaztak. Tehát előfordult, hogy az igazolással szavazók száma nemcsak a leadott szavazatokénál volt több, hanem az igazolásokénál is. Ha ezeknek a jegyzőkönyveknek az adatait a környékbeli többi szavazókörből kapott eredménnyel összehasonlítjuk, újabb furcsaságokra bukkanhatunk. Az első kérdésre adott igen százalékos aránya általában jóval alatta marad a többi jegyzőkönyv szerintinek. Megnéztük azt is, vannak-e jegyzőkönyvek, amelyekben legfeljebb két százalék eltérés van a négy kérdésre adott igenek százalékos aránya között. Jó pár ilyet is találtunk. Ezt azért tartjuk érdekesnek, mert országosan csak az első kérdés osztotta meg az embereket, a másik háromra a túlnyomó többség igennel szavazott. Ezeken a különleges helyeken viszont az első kérdésre nagyjából ugyanannyian szavaztak igennel, mint a többire. Vajon miért? Ezt sem fogja már senki kideríteni.

A szociológiai elemzés még hátravan. A választásokig már nem tudjuk meg, az országban milyen községekben lakik sok, és hol a legkevesebb támogatónk. Az azonban az eddigi elemzésekből is megállapítható, hogy voltak – és feltehetőleg lesznek is – gondok a jegyzőkönyvekkel. A parlamenti választásokon egyetlen jegyzőkönyv is mandátumhoz juttathat valakit, de meg is foszthatja tőle. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy valóban a nép által választottak kaptak bizalmat, ha ellenőrizzük az adatokat, és utánanézünk a furcsaságoknak. Elengedhetetlen tehát, hogy ne csak 90 nap elteltével, hanem már az első forduló lezárása után megkapja minden párt a választások valamennyi, a személyiségi jogokat nem érintő adatát, és elemezhesse azokat.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon