Vargha Márton

Nyomtatóbarát változat

Könyves Tóth Pál: A számítógépes adattárolás, elemzés nehéz helyzetbe hozhatja az embereket. Egy személy térben és időben elkülönülő cselekedetei könnyen összekapcsolhatóvá válnak, és – esetleg nem is igaz – következtetések vonhatók le belőlük. Vagy megfigyelhetik például, hogy ketten többször szállnak meg ugyanakkor, ugyanabban a szállodában, és ebből azt gondolhatják, valamilyen kapcsolat van közöttük. A számítógéppel rendszeresen kikereshetők az ilyen egyezések, s az így szerzett információ felhasználható az emberek ellen.

Székely Iván: Adatvédelemről beszélünk, de nem az adatot, hanem azt akarjuk védeni, akire vonatkozik, akihez tartozik. Szerencsésebbnek tartom az információs önrendelkezés kifejezést, mert ebben benne van az, hogy minden adatnak maga a személy a tulajdonosa. Ha meg is ad valamilyen adatot valakinek, azt meghatározott célból teszi, és az adatot csak arra a célra szabad felhasználni.

Könyves Tóth Pál: Tudomásul kell venni, hogy a társadalomnak élete megszervezéséhez joga van arra, hogy adatokat gyűjtsön és használjon fel, de meg kell teremteni a törvényes garanciáit, hogy az adatokat csak arra használják fel, amire kérték, és csak addig, amíg valóban szükséges. Ez a célhoz kötöttség az adatok kezelésére vonatkozó jogi szabályozás lényege. A célhoz kötöttség elvének megsértésére jó példa a világútlevél megadásával egy időben bevezetett statisztikai lap. Ezt az országhatár átlépésekor a BM Határőrség vette át, és nem statisztikai adatként kezelte, hanem regisztert állított fel arról, ki, mikor, hova utazott külföldön. Nem vitatom egy ilyen adatgyűjtés jogát, ám csak akkor nem, ha az, aki utazik, tudja, hogy ezért kérdezik tőle úti célját, és azt is tudja, hogy mire használják a nyilvántartást.

Székely Iván: Azért rossz, ha nem tudja mindenki pontosan, hogy ki milyen adatát ismeri, gyűjti, és milyen módon, mert ha tartama kell a lehallgatástól, a levelei felbontásától, akkor eszerint kezd viselkedni, egész élete ehhez idomul. Ettől a társadalom deformálódik, csoportok, egyének leszoknak arról, hogy világosan megfogalmazzák a véleményüket, kifejezzék az érdekeiket.

– Szokás az információs törvényt együtt emlegetni a sajtó- vagy kommunikációs törvénnyel. Milyen kapcsolat van a kettő között?

Könyves Tóth Pál: A kapcsolatot a közérdekű adatok nyilvánossága indokolja. Az információs önrendelkezés garantálása mellett szükséges, hogy bárki bármikor hozzájusson az államigazgatás, a helyi önkormányzat információihoz. A sajtó feladata, hogy terjessze azokat, ne kelljen az állampolgároknak egyenként eljárni értük a különböző hatóságokhoz.

Székely Iván: Információszabadság alatt sokáig az eszmék szabad áramlását értették, az utóbbi időben azonban egyértelműen az állampolgárnak a hatalommal szembeni jogát jelenti. Ahol elismerik ezt a jogot, ott az újságírók is sokszor élnek vele, állampolgárként jutnak hozzá információkhoz. Ennek ellenére nem szabad összekeverni a sajtószabadságot és az információszabadságot. A közvetítőkön keresztül – újságokból, rádióból, televízióból – való tájékozódás természetes, megszokott, az viszont új szabadságjog, hogy bárki személyesen eljárhat, közvetlenül hozzájuthat a közérdekű információkhoz, minden adathoz, amely nem személyes.

– Mennyire érdeklik ezek a kérdések a közvéleményt, hogyan gondolkoznak róluk az emberek?

Székely Iván: Előadásomban egy közvélemény-kutatás eredményeit ismertettem. Az ezerfős reprezentatív felmérés 1989 novemberében készült az Állami Népességnyilvántartó Hivatal megrendelésére. Kiderült, hogy az embereknek igenis van véleményük erről az elvont kérdésről is. Igaz, sokan beletörődtek, egykedvűen tudomásul veszik, hogy adataikat számítógépre viszik. Megszokták, ha nem engedelmesek, annak következményei vannak. Van ugyan bizalmatlanság az információs hatalommal szemben, de az engedetlenség kivételes.

Sikerült viszont elkülöníteni egy olyan homogén véleményű csoportot, amelynek tagjai gyanakvóak, számítógép-ellenesek, az átlagosnál tájékozottabbak és érzékenyebbek a magánszféra megsértésére. További kutatásokkal lehetne csak kideríteni, mi okozza ezt, mert – a sablonos várakozással ellentétben – sem életkor, sem iskolázottság, sem lakóhely, sem politikai attitűd szerint nem tudtunk közöttük hasonlóságot kimutatni.

– Mi volt a szeminárium célja, és mik az eredményei?


Könyves Tóth Pál: Azért hívtuk meg az adatvédelemben már évtizedes tapasztalatokat szerzett országok – például Nagy-Britannia, Svédország, Ausztria, Németország –, valamint az Európa Tanács szakértőit, hogy tanuljunk tőlük. Ez csak részben sikerült, mert a meghívott magyar intézmények, pártok csak felerészben küldték el munkatársaikat. A másik célunk az volt, hogy segítséget nyújtsunk a kelet-közép-európai országoknak a nyugati eredmények megismerésében, s ez teljesült. Fél évvel ezelőtt kezdtük el a szervezést, akkor csak lengyel, cseh és szlovák résztvevőkre számítottunk. Végül Albánia kivételével mindenhonnan eljöttek.

Székely Iván: Úgy látom, annak, hogy a magyarok ilyen kevesen jöttek el, az az oka, hogy még a demokratikus jogok kivívásával foglalkozó értelmiség sem érti igazán, miről van szó. Százéves jogokat próbálunk újrafogalmazni, s eközben sajnálatosan kevés figyelem jut a korszerűbbekre. Pedig ma már a hatalomnak legfeljebb a fele múlik azon, kinek mennyi képviselője, támogatója van. Legalábbis egyenrangú ezekkel az információ. A lehallgatási botrány és a választási számítógépes szavazatösszesítés körüli huzavona mutatja, hogy a szabályozás, a garanciák hiánya keltette bizalmatlanság mire vezet.

Könyves Tóth Pál: Az érdekelt intézmények közül sokban felismerték, nekik is érdekük a változtatás. A Belügyminisztérium most már nem gátolja az információs törvény meghozatalát, mint korábban tette, hanem sürgeti, mert éppen a világos, áttekinthető szabályozástól várja a munkája iránti bizalom helyreállását.

– Köszönöm a beszélgetést.

• Belföld