(kőszeg)

Nyomtatóbarát változat

Június 22-én az Alkotmánybíróság a Beszélő két kedves témájában hozott a Beszélő szellemének kedves határozatot: a bírói testület alkotmányellenesnek minősítette a büntető törvénykönyvnek azt a szakaszát (Btk. 232. §), amely akár kétévi börtönnel is fenyegette a hatóság vagy hivatalos személy megsértőjét, és alkotmányellenesnek minősítette az állam- és szolgálati titokról szóló 1987-es törvényerejű rendeletet. Lapunkban többször írtunk mindkét kérdésről – s látszólag hiába. Most ellenben (keretben közölt tudománytörténeti anekdotánk szellemében) elmondhatjuk: Sólyom úr minket igazolt!

A hatóság és a hivatalos személy becsülete

Kockáztassuk meg a feltételezést: ez a bűncselekmény – a hivatalos személy megsértése – a felségsértés ősi bűncselekményének demokratizálása. A király Isten felkentje, aki megsérti, ha csak szóval is, Istent káromolja, méltán bűnhődik tehát. A felségsértésből nálunk 1920 után – király híján – kormányzósértés lett, aztán ezt a kivételes védelmet – a népfelség elve alapján – az állam minden képviselője elnyerte, a köztársasági elnöktől a közrendőrig. Az effajta sértés régebben a rágalmazás és a becsületsértés súlyosabb esetének minősült, az ötvenes években viszont politikai bűncselekménynek, az izgatás egy válfajának. Akkor persze a tsz-elnök is hivatalos személy volt. „A hatóság vagy hivatalos személy megsértése” nevesített bűncselekményként az 1961-es első szocialista büntető törvénykönyvben jelent meg, méghozzá az állami tevékenységet sértő vagy veszélyeztető cselekmények között. Meghatározása átvészelte a különböző reformokat, és átcsusszant a Btk. 1989-es revízióján is, amikor az Ellenzéki Kerekasztal jogászai megpróbálták kigyomlálni a kódexből azokat a szakaszokat, amelyek kizárólag a pártállam hatalmi viszonyait védelmezték. 1993-ban az Országgyűlés – részben még a választásokat megelőző időszak reformszellemiségében – jelentősen módosította a Btk.-t. Ekkor némileg módosult a hivatalos személy megsértésének törvényi tényállása is – „a hatóság iránti bizalom megingatása” és „a hatóság tekintélyének csorbítása” kifejezések helyébe „hatóság becsületének csorbítása” került, ennek fejében azonban a büntetési tétel két, sőt minősített esetben három évre emelkedett. A szabaddemokrata-indítványt, amely a tényállást a munkáját végző hivatalos személy – a tárgyalást vezető bíró, az intézkedő rendőr – szemtől szembe sértegetésének esetére akarta szűkíteni, a többség lesöpörte. Aztán megszavazták a 232. §-t, amely most alkotmányellenesnek bizonyult.

Az Alkotmánybíróság határozatát a véleménynyilvánítás szabadságából mint anyajogból vezeti le. Alapjogot csak egy másik alapjog vagy alkotmányos érték védelmében lehet korlátozni: a véleménynyilvánítás szabadságát például az emberi méltóság védelmében. De a korlátozás ekkor sem lehet aránytalan: a törvényhozó köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni. A véleménynyilvánítás szabadságának korlátja a másik ember méltósága, becsülete, jó hírneve. A rágalmazás és a becsületsértés tilalma ezeket az értékeket védi. Hivatalos személy esetében ez a védelem nem fokozott, hanem csekélyebb: az európai joggyakorlat trendje „a büntetőjogi eszközök háttérbe szorulása és a véleménynyilvánítási szabadság felértékelődése irányába mutat”. A kritika megengedhetőségének határai tágabbak a kormányzat, a közhivatalnokok, mint a politikusok és a politikusok, mint a magánszemélyek esetében. A hatóság és a hivatalos személy becsületének védelme a magyar Btk.-ban – a törvényhely módosítása ellenére – nem a hivatalos személy emberi méltóságának, hanem a közhatalmi működés tekintélyének védelmét szolgálja. Márpedig a közhatalmi feladatokat ellátó szervek és személyek tevékenységének nyilvános bírálhatósága a demokratikus közélet feltétele. A közhatalmi intézmények bírálata, akár túlzó, sőt becsületsértő értékítéletek formájában is, a demokrácia lényegi eleme. A véleményszabadságnak ez az alkotmányos védelme egyedül a tudatosan hamis közlésekre, a tények szándékos meghamisítására nem vonatkozik. A közélet szereplőit, a hivatalos személyeket ezentúl – mint bárki mást – csak a rágalmazás és becsületsértés büntetőjogi tilalma védi. De ez is kevésbé, mint a magánembert. Egyrészt mert a közéleti embernek többet kell eltűrnie, másrészt mert esetében a becsületsértő tényállítás valóságának feltárását eleve közérdekűnek kell tekinteni. (Tersztyánszky Ödön alkotmánybíró – Zlinszky János egyetértésével – a többségi állásponttal ellentétes különvéleményt fűzött a határozathoz.)

Az Alkotmánybíróság határozata alapján Eörsi Mátyás, Lengyel László ügyében elrendelhető a büntetőeljárás felülvizsgálata. Bizonyára nincs a határozatnak visszaható ereje azokra a polgári perekre, amelyeket hivatalos személyek indítottak sajtóorgánumok ellen, arra hivatkozva, hogy az ott megjelent értékítéletből nem vagyoni káruk származott. A kártérítési összegek többnyire jóval magasabbak, mint a rágalmazási perekben kiszabott pénzbüntetések. Az Alkotmánybíróság határozata el kell gondolkoztassa az efféle ügyekben eljáró polgári bíróságokat is.

A titkok nyilvánossága

Az indítványozó az egykori MDP–MSZMP iratainak kutathatósága ügyében fordult az Alkotmánybírósághoz. Az kimondta, hogy a véleménynyilvánítás szabadságához hozzátartozik a tudományos élet, közelebbről a tudományos kutatásnak és a tudományos igazságok, ismeretek terjesztésének szabadsága. A kutatás szabadságával a tudomány művelői élhetnek; a tudomány művelői azok, akiket a tudomány művelői annak minősítenek. A levéltárak egyrészt személyes adatokat őriznek, amelyek törvényes védelmet élveznek, másrészt olyan munkadokumentumokat, közhatalmi döntések olyan közbülső és előkészítő iratait, amelyekre nem vonatkozik az aktanyilvánosság elve. Ennek alapján mondja a határozat (nem teljesen követhető logikával) alkotmányosnak, ha a törvény a kutatás jogát a kutatókra korlátozza.

A közérdekű adatok megismeréséhez való jog mint a véleménynyilvánításhoz való jog gyakorlásának feltétele kitüntetett alkotmányos védelemben részesül. A jelenleg is hatályos 1987-es törvényerejű rendelet az állam- és szolgálati titokról meg a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendelet teljes egészében alkotmányellenes. Titkosítási joggal ruházza fel a társadalmi szervezetek vezetőit, akiknek nincsenek közhatalmi jogosítványaik, csak példálózó jelleggel sorolja fel a titokköröket, és ezzel korlátlan mérlegelési szabadságot ad a titkosításra jogosult személyeknek, s nem írja elő, hogy meddig minősül a titok titoknak.

Az Alkotmánybíróság határozatában persze semmi újdonság nincs: a pártállami titokszabály alkotmányellenességével, sőt abszurditásával mindenki tisztában volt. Olyannyira, hogy a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló 1992. évi törvény elrendelte – 1992. december 31-i határidővel – az új titokvédelmi törvény előkészítését. „Ezt a munkát elvégeztük” – írták Balsai és Boross miniszter urak elégedetten a törvénykoncepció bevezetésében 1993 júliusában. Az Alkotmánybíróság határozata értelmében a megsemmisített jogszabályok 1995. június 30-án vesztik hatályukat. Az új titoktörvényt és a levéltárakra vonatkozó új jogszabályokat tehát addig kell megalkotni. Az MSZP–SZDSZ koalíciós megállapodása 1994-re ígéri a törvényjavaslat benyújtását.

A határozat az adatvédelmi törvénynek és az Európai Emberi Jogi Egyezménynek megfelelően alkotmányosnak ítéli, hogy a majdani törvény az információszabadságot honvédelmi, nemzetbiztonsági, bűnüldözési-bűnmegelőzési, pénzügyi, devizapolitikai, külügyi érdekre vagy bírósági eljárásra való tekintettel korlátozza. Előírja viszont, hogy a törvénynek tartalmaznia kell a titkos minősítés feloldásának határidejét. Általános elv, hogy az információszabadság csak a „demokratikus társadalomban szükséges mértékben” korlátozható, és hogy a törvényhozónak a versengő alapjogok között egyensúlyt kell teremtenie.

A Belügyminisztériumban készült törvénytervezet felsorolja ugyan a titokköröket és a titkosítás leghosszabb elévülési idejét, de a betekintés engedélyezését a titkot tartalmazó adatba a titokgazda kizárólagos jogává teszi. A betekintés csakis közjogi vagy közigazgatási feladat teljesítése érdekében engedélyezhető, azaz a titokgazda még az ilyen – közhatalmi eredetű – feladat teljesítése érdekében sem köteles kiszolgáltatni a titkot.

Ez a szabályozás nyilvánvalóan ellentétes volna az országgyűlési képviselők jogállásáról szóló törvénnyel, korlátozná az országgyűlési bizottságok és az állampolgári jogok országgyűlési biztosa a törvényben tételesen felsorolt jogait. Egy szót sem szól a törvénytervezet a titkos minősítés megtámadhatóságáról.

Az MSZP és az SZDSZ koalíciós megállapodása ennél sokkal inkább európai, sokkal liberálisabb titoktörvényt ígér. Alapelvként mondja ki, hogy a kormányzati adat – ha a törvény másként nem rendelkezik – hozzáférhető. A törvényi szabályozást – tekintettel az információs forradalomra és a közigazgatási reformra – folyamatosan felül kell vizsgálni. Egy, a parlament által választott bizottság, valamint az országgyűlési biztosok folyamatosan ellenőrzik, hogy indokolt-e egy-egy tárgy titkos minősítése. Ha úgy találják, hogy nem az, felszólítják a kormányzati szervet vagy az önkormányzatot a minősítés megváltoztatására. E felszólítással szemben, ha nem ért vele egyet, a titkosítás elrendelőjének kell bírósághoz fordulnia.

Helyes! Úgy legyen.

• Belföld