Köllő János

Nyomtatóbarát változat

Helyénvaló dolog-e ezek után konkolyt hinteni az össznemzeti egyetértés tiszta búzájába? Ráadásul, ha példás szociális érzékenységről tanúskodó intézkedésről van szó? Csakhogy ami „szociális érzékenységnek” látszik, véleményem szerint nem egyéb vétkesen könnyelmű népszerűséghajhászásnál. Remélni sem merem, hogy a tetszeni vágyó támogatók számot vetettek a kötelező vállalati végkielégítés – valószínűsíthető – következményeivel.

1.


Pontosan nem tudhatjuk, hány forintot költenek majd a vállalatok végkielégítések fizetésére – ehhez ismerni kellene a munkahelymegszűnések várható számát –, alsó becslést azonban adhatunk. A végkielégítés bevezetését kezdeményező erők jövőre mintegy 10-12 százalékos munkanélküliségre – azaz ekkora állomány kialakulására – számítanak. Feltételezhető, hogy a munka nélküli periódusok átlagos hossza is nőni fog. Az évente munkanélkülivé válók száma azonban még így is elérheti a 750 ezret, a gazdasági okokból bekövetkező (vagy ennek beállított) munkahelyvesztések száma pedig szerény becslés szerint is a 400 ezret.

A hivatalos magyar statisztika szerint ma az érintettek több mint 95 százaléka állásának elvesztése útján válik munkanélkülivé. Ez nyilvánvalóan hamis adat – e csoport aránya a piaci gazdaságokban nem szokta meghaladni a 35-45 százalékot. Mivel Magyarországon a munkavállalónak előnyös, a vállalatnak közömbös az elbocsátást (vagy akár az önkéntes kilépést) gazdasági okból eredő állásvesztésnek beállítani, a felek többnyire megegyeznek abban, hogy a távozó „munkahelye megszűnt”. Ez a helyzet a végkielégítés bevezetésével változni fog, de az arány – figyelembe véve, hogy valóban sok munkahely szűnik meg, s hogy a nagyvállalatok vagyonuk terhére vagy akár egyszerűen az adósságaik növelésével hajlamosak elbocsátási támogatásokat fizetni, már ma is – aligha süllyed majd 50 százalék alá.

Mindez azt jelenti, hogy átlagosan 60 ezer forintos végkielégítéssel számolva is, a munkanélkülivé váló elbocsátottaknak kifizetett összeg elérheti a 25 milliárd forintot, a keresetek jövő évi emelkedését is tekintetbe véve pedig 35-40 milliárdot. Hangsúlyozzuk, hogy számításunk a várható teljes kiadást durván alábecsli, mert csak azokat az állásvesztőket vettük figyelembe, akik munkanélkülivé válnak, miközben tömegesen fognak végkielégítést kapni olyanok is, akik a pénz felvétele után rövid idővel újból elhelyezkednek.

Ez a hatalmas, a teljes segélyezési kiadással azonos nagyságrendű költség a likviditásukat vesztő vállalatokat és a költségvetést, illetve ha a vállalat nem tud, az államkassza pedig nem akar fizetni, akkor a hitelezőket fogja terhelni. A termelés költségei, a behajthatatlan kintlévőségek és minden bizonnyal a költségvetés hiánya is növekszik, azaz a végkielégítés bevezetése több úton is inflációt gerjeszt. Megrövidítvén a csődbe ment vállalatok hitelezőit és a költségvetést, közvetetten növeli még a munkanélküliséget is. Sőt, közvetlenül is ilyen irányban hat, mert ha a csőd – mint a gazdálkodó tevékenységben mindig benne rejlő egyik lehetséges alternatíva – megdrágul, akkor kisebb a munkahelyteremtéssel várhatóan elérhető haszon, vagy másként: nagyobb a költség, és emiatt nő a munkanélküliség is.

2.

A végkielégítés intézményével, kivált mert egyéni elbocsátásokra is vonatkozik, technikailag nagyon könnyű visszaélni. Ha az önkéntes kilépőknek csak 10-20 százaléka meg tud egyezni a munkáltatójával, 5-10 milliárd forintra rúghat a csalárd ügyletekben kisíbolt pénz. (Ez hozzáadódik a már említett legalább 40 milliárdhoz.) A csalás megakadályozására jelenleg takarékos, de teljesen hatástalannak ígérkező módszert dolgozott ki a MÜM – tegyük hozzá, nem véletlenül, mert a munkakönyv megszüntetésével a visszaélések gyakorlatilag leleplezhetetlenné váltak. A csalásra nagy a csábítás, miközben kicsi a lebukás esélye, ezért csak komoly költségekkel akadályozható meg. Az ellenőrzés költségei tisztán az államkasszát, illetve a Szolidaritási Alapot – ebből tartják fenn a munkaerő-piaci központokat – terhelné.

3.


Az ember alapvetően két dolgot tehet a végkielégítéssel: bankba helyezi vagy feléli. Tegyük fel, hogy valaki hathavi, végkielégítést kap és – a jelenlegi átlagnak megfelelően – hat hónapig van állás nélkül. Ha a pénzt bankba helyezi, akkor az ominózus hat hónapban a segélyt is beszámítva 3 százalékkal fog többet keresni, mintha dolgozna, s ezen felül megmarad neki a végkielégítés teljes összege. A második esetben pedig a munkanélküliség időtartama alatt 70 százalékkal lesz magasabb a jövedelme, mintha állásban lenne.

Még a gondosan felépített munkanélkülisegély-rendszerben is benne rejlik az „erkölcsi kockázat”: az, hogy túl bőkezű kártérítés esetén a biztosítottak egy része maga fogja előidézni a „káreseményt”. Ezt kifejezetten ösztönözni több mint egyszerű műhiba, mert a következményei a társadalom legelesettebb csoportjaira hárulnak.

Íme: a MÜM az „erkölcsi kockázat” elkerülésére azt az egyedül járhatónak tűnő javaslatot tette, hogy a segélyezés kezdő időpontja tolódjon ki annyi hónappal, ahány havi végkielégítést kapott az elbocsátott dolgozó. (Tekintsünk most el attól, hogy az állami, sőt részben biztosítási alapú szolgáltatásokról való jogosultságot nem szabadna vállalati kifizetésektől függővé tenni!) Ha a rendszer ilyesformán alakul át, a segély/bér-arány 100 százalék lesz 3-6 hónapig, 70 százalék utána egy évig és 50 százalék még egy (az újabb javaslatokban pedig már csak egy fél) évig. A hosszú távú munkanélkülieknek jutó amúgy is alacsony összeg reálértékben még kisebb lesz, hiszen az érintettek később jutnak hozzá. Ez azt jelenti, hogy a rendszer rendkívül bőkezű lesz a hosszú szolgálati idejű, szakképzett, magasabb jövedelmű, rövid ideig érintett munkanélküliekkel, és még az eddigieknél is szűkmarkúbb az igazi áldozatokkal. Csak naiv ember hiheti, hogy egy több tízmilliárdos (végkielégítés formájában megvalósított) segélyemelés mellett a hosszú távú munkanélküliek problémájának enyhítésére többet – nem pedig kevesebbet – fordítanak, fordíthatnak majd. De aligha naivitásról van itt szó: a 3000-4000 forintos segélyekre, a kilátástalan helyzetben lévő hosszú távú munkanélküliekre, a tengődő fiatalokra hivatkozva kötelező végkielégítést követelni nem más, mint ájtatos demagógia; semmiféle leküzdhetetlen akadálya nincs ugyanis, hogy a végkielégítésre szánt Összeget közvetlenül azokra költsük, akik valóban szükséget szenvednek.

4.


Végül: mindmáig diszkrét homály takarja a mellékesnek nem nevezhető kérdést: ki fog fizetni, ha a vállalat nem tud? (Márpedig a munkahelyeiket felszámolni kényszerülő vállalatok többnyire nyakig ülnek az adósságban.) Vállal-e garanciát az állam? Ha nem, hogyan merhet ilyen horderejű ígéretet tenni? Ha igen, milyen forrásból, milyen más kiadási tétel rovására vagy milyen új adók terhére fizet majd? Hol állnak a végkielégítésre jogosultak az adósok rangsorában csődeljárás esetén? Ha még nem kezdték meg a csődeljárást, lefoglalhat-e vagyontárgyakat a hitelező, ha emiatt a vállalat nem tud végkielégítést fizetni? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sokaságát kellene megválaszolni – és a megfelelő törvényekben érvényesíteni – ahhoz, hogy a végkielégítésről szólót egyáltalán komolyan lehessen venni. A jelenlegi törvénykezési menetrend ezt – tudtommal – nem biztosítja, ezért a végkielégítés bevezetése jogbizonytalanságot, megoldhatatlan vitákat fog eredményezni, és tízezrével lesznek – nem az ügyeskedők, hanem éppen a csődbe ment cégektől utcára kerülő emberek között –, akiknek az új népbarát törvény mindössze ennyit ígér: Nesze semmi, fogd meg jól!

• Belföld