Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

Szakszervezeti Kerekasztal. A név is, az intézmény is sokban emlékeztet a nagy elődre: az Ellenzékire. Abban a tudatban ült össze ’90 júliusában, hogy résztvevői végül is önjelöltek, vagyishogy esetleges, miért ők és éppen ők ülnek oda. Persze azért országos tömörülésekről (újkeletű divat szerinti nevükön: konföderációkról) van szó, a SZOT-utód MSZOSZ (Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége) milliókat, a költségvetésből élő dolgozókra szövetkezett Szakszervezetek Együttműködési Fóruma (a SZEF) állítólag hétszázövetenezret, a magas szintű szellemieknek fenntartott Értelmiségi Szakszervezeti Tömörülés (az ÉSZT) százezernél is többet, a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája és a sem hivatalosnak, sem függetlennek nem – avagy mindkettőnek – számító Autonómok szintén úgy százezres nagyságrendet tudnak maguk mögött.

De mi áll a statisztika mögött? Más a kemény aprómunkával szervezett, a munkáltató esetleges megtorlásával nem törődő vagy épp az ellen védekező emberek összefogása, és megint más az órendszerből örökölt taglista, amely csak a munkahelyi tagdíjlevonó automatizmus miatt ér többet Csicsikov papírjainál. Igaz, a holt lelkek időnként tényleg életre kelnek: például decemberben, amikor a SZEF-tag régi pedagógus-szakszervezet (a PSZ) tízezreket – tanárokat és szülőkként felvonulókat – csődített a Parlament közelébe, a költségvetési vitához mintegy hozzászólásképpen. Emlékszünk, ahogy Horn Gábor, a rivális új szakszervezet (a Liga-tag PDSZ) ügyvivője elkeseredett agitációba fog, hogy meggyőzzön két szegény kiábrándult nyírségi tanerőt: itt, kérem szépen, azonnali eredményt nem lehet várni, hiszen a tüntetés, az, higgyék el, per definitionem erődemonstráció.

A keletkezés körülményei határozták meg a kerekasztal ügyrendjét is. Csak egyhangú döntést lehet hozni, hiszen nem lehetne megmagyarázni, miért lehetne leszavazni bárkit is a körben ülők közül. Van ügyrendi bizottság is, soros elnöke, Kis Papp László dr., aki egyben az ÉSZT soros elnöke is, emelkedett és egyben emelt hangú szónoklattal emlékezik meg a példaértékű előkészítésről. Hát, igen: a bizottság fontosságához nem fér kétség és humor. Irdatlanul lassan halad a konszenzusos tárgyalás a végkifejlet, a feloszlás felé; a soros házigazdának, Forgács Pál Liga-elnöknek minden vitavezetői ügyességét latba kell vetnie, hogy a felesleges körök – kerek körbeszónoklatok – nélkül kristályosodjon ki a legnagyobb közös nevező.

A népnemzeti korporativizmus

Nos hát: egyetértés honol abban, hogy az üzemitanács-választásokat meg kell tartani, és ha törvényt hoznak erről, azt egyik konföderáció sem tekinti „beavatkozásnak”. Megkezdődött ugyanis e participációs (azaz a dolgozók képviselőinek a döntésben részvételt biztosító) intézmény törvényi előkészítése, a szakértők szeme előtt a németek Mitbestimmung-szisztémájának mintája lebeg. Az üzemi tanácsokba nemcsak szakszervezetek, hanem bármely dolgozói csoportok delegálhatnak küldötteket. Igen bölcs és körültekintő mozzanat ez, hiszen nincs többé szocializmus, tehát nem kötelező szakszervezeti tagnak lenni. Következésképpen a legtöbb helyen lemorzsolódás tapasztalható, sok munkáltató pedig – különösen ha az autonómia fellegvárairól: a káeftékről és más társaságokról van szó – nem is tűr meg szakszervezetet a háza táján. Más kérdés, mik lesznek e participációs intézményben a munkavállalók jogosítványai. Némely munkaügyi minisztériumi tiszviselők a kollektív szerződés megkötését is az üzemi tanácsra bíznák. Ha ezt a konzervatív „liberális” elmésséget bevezetik, akkor a szocialista korporativizmust (azt, hogy a szakszervezet működik közre a munkavállalók kisemmizésében) bizonyosan a – finoman szólva – jobboldali korporativizmus váltaná fel, kihúzva a szakmai, ágazati szintű együttműködés és szolidaritás szőnyegét a szakszervezetek alól.

Így a körben ülők egyöntetűen síkraszálltak azért is, hogy „ne legyen hatásköri zavar” az üzemi tanácsok és a szakszervezetek között. Ez egyben a konszenzus utolsó sarkköve is volt. Kenyértörésre amiatt a valóban nem mellékes kérdés miatt került sor, hogy vajon az üzemitanács-választásból (ahogy az MSZOSZ javasolta) vagy külön szakszervezeti listás választásból (ahogy eredetileg a Liga és a munkástanácsok szorgalmazták) kell-e, lehet-e következtetéseket levonni a szakszervezeti mozgalom országos és középszintjeire nézve.

Választáspárt és egyetértéspárt

A Liga, a munkástanács-szövetség és az MSZOSZ – nevezzük őket „választáspártiaknak” – bele akarnak menni a kockázatos megmérettetésbe, hogy tiszta vizet öntve a pohárba döntsék el a szakszervezeti vagyonmegosztás, a különféle egyeztetőfórumokban való szakszervezeti képviselet mindmáig vitás kérdéseit. Velük farkasszemet néztek az „egyetértéspártiak”: a SZEF, az ÉSZT és az Autonómok (valamint a táborukba időközben észrevétlenül átsikló Munkásszolidaritás Szakszervezet). A szakszervezetek közötti választás – így okoskodtak az egyetértéshívek – automatikusan lezajlik azáltal, hogy a dolgozó autonóm módon dönt: hová fizet, illetőleg nem fizet tagdíjat. Nem kell választás a legitimációhoz: éppen elégséges mutató a bevallott taglétszám. De választásokra azért sincs szükség – érveltek –, mert nem kampánnyal és nyílt rivalizálással, hanem, kifelé egységet prezentálva, belső tárgyalásokkal kell rendezni a mozgalom konfliktusait. A munkavállalói érdekvédelem pozíciói amúgy is gyöngülnek mostanában; nem szabad a belső ellentéteket szítva tovább rontani.

Az örökség

Borítsunk fátylat a múltra! – mondották kimondatlanul is az egyetértéspártiak. A bevallott taglétszám elve kedvez a néhai SZOT örököseinek, márpedig az egyeztetéspártiak zömmel olyan szervezeteket képviselnek, amelyek nem követték ’90 márciusában a SZOT-ot az MSZOSZ-szé alakulás útján (vagy már előbb kiváltak), szabadulni igyekezve a súlyos politikai tehertételtől. ’88 májusában a TDDSZ megalakulása nemcsak az első szabad szakszervezkedést, hanem az órendszerrel szembeni egyik első szervezeti állásfoglalást jelentette; a TDDSZ-szel nem rokonszenvező tudósok – órendszerhű vagy reformkommunista kollegák – erre föl megalakították a TUDOSZ-t, amely most az ÉSZT alatt fut, továbbá a szintén ide tömörülő Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezetét, amely viszont a SZEF-hez tartozó patinás pedagógusszervezetből rajzott ki.

A múlt öröksége tehát Nagy Sándorék vállán nyugodott, akik, szintén a legitimitás utáni hő vágytól sarkallva, belementek ’90 júliusában abba, hogy a Ligával és a munkástanácsokkal egy asztalhoz üljenek. De elmúltak már azok a válságos idők. Az MSZOSZ immár stabilizálódott, nem fenyegeti most a szervezeti továbbosztódás veszélye. Korábban, miután csaknem az egész szakszervezeti vagyont ráhagyományozta ágazati tagszervezeteire, az MSZOSZ is határozottan a statisztikai (taglétszám-) álláspontján állott; most viszont okkal remélheti, hogy egy választással megszabadul a legitimitás kellemetlen kérdés-mellnekiszegezéseitől. Újabb elképzelései szerint a spanyol (továbbá olasz, francia) szakszervezeti modellt kellene átvenni, tudnillik ott is több szakszervezet verseng egymással ugyanazokban az ágazatokban. Az üzemitanács-választás eredményei alapján lehetne megállapítani, mely konföderáció jogosult az ágazati kollektív szerződések megkötésére. Ha nem is keretszerződésre, de ágazati megállapodásra már láttunk is példát: az MSZOSZ-tag bányászszakszervezet kötött ilyet az év eleji béremelésekről (Beszélő, 1991. 1. szám).

A liberalizmus rejtelmei

De nemcsak a múltról folyt vita: a mozgalom politikai rendszerhez fűződő viszonyáról is. A. Ligát és (a januárban megválasztott elnöknek, Palkovics Imre MDF-es képviselőnek köszönhetően) a munkástanács-szövetséget kivéve, általában láthatólag nem kedvelik a körben ülők a mostani parlamenti rendszert. Féltik autonómiájukat a folyton csak vitázó parlamenttől, aggódnak, hogy az fogja magát, és beavatkozik az ő kis lajstromozó, tagdíjszámláló munkálkodásukba.

A pártpluralizmus iránti ellenszenvhez érdekes módon szuperliberális eszmei vonzalmak is társulnak: ami szabál, az szabál, és csak te tehetsz arról, ha a szabályok adta lehetőségek között hogyan döntesz. Kinek mi köze ahhoz, hogy méltányosak-e a másiknál kedvezőbb esélyeim? Ebből a fajta szemellenzős liberalizmusból kihallani a kiáltást: elég a rendszerváltásból! Egy szakszervezeti vezetőnek pedig látnia kell, hogy épp a politikai rendszer megmerevedése eredményezi azt, amit valamennyi körben ülő egyöntetűen konstatált: hogy romlanak mostanában a munkavállalói érdekvédelem pozíciói. A munkáltató, akit egy évvel ezelőtt a fenyegetettség közérzete nyugtalanított a rendszerváltás miatt, most okkal érezheti úgy, hogy elmúlt a veszély. Most már birtokon belül van: egyre-másra megsérti a szakszervezeti jogokat, állásvesztéssel fenyegetheti beosztottját csak azért, mert szabad szakszervezkedésre vállalkozik.

E megmerevedés miatt veszélyes mindenáron látszategységre törekedni: miközben a fölső szinteken konszenzusokat kötögetünk, eltűnhet alólunk a talaj észrevétlenül. De veszélyes a látszategység amiatt is, mert az nem mást, mint az újrendszerkori SZOT-ot jelentené. Bár az alulról szerveződő szakszervezetek, munkástanácsok általában és összességükben nem képviselnek ma még elég nagy erőt, mégis ők jelentik a kihívást, amely egy hatékonyabb érdekvédelmet teremthet. Részint saját működésük által, részint pedig, mert versengésre késztetik a régi szakszervezeteket. E versengésnek lenne pedig intézményes formája a szakszervezeti választás.

A kormány is egyeztetéspárti

Hétfőn az egyetértéspártiak új kerekasztalhoz ültek. Az MSZOSZ csak megfigyelőt küldött. Nagy Sándor elnök kérdésünkre válaszolva elmondta: a kerekasztalnak akkor van értelme, ha mindenki körülüli. Az országos szintű érdekképviselet lehetősége egyébként sem veszett el, ott van az Érdekegyeztető Tanács, amelynek munkavállalói oldalán ugyanezek a konföderációk foglalnak helyet.

Megjegyezzük még, hogy a kormány is egyetértéspárti. Elképzelése szerint a majdani társadalombiztosítási önkormányzatban kijelölési alapon delegálhatnak majd képviselőket a különféle érdekvédelmi szervezetek. A Liga és a szabad demokraták álláspontja az, hogy ezeket az önkormányzatokat is érdek-képviseleti választásokkal kell felállítani.

• Belföld