Makkai László

Vissza a főcikkhez →

Tavaszi szél…

Forradalmi átmenetünk békés árhulláma sajátos módon nem az utcán hömpölyög, hanem kerek asztalok körül csordogál. Nyugodt erejének minden lassúsága ellenére sem látszik biztosnak, hogy sokáig medrében tartható, vagy a neki megfelelő mederbe terelhető. Egyszer csak az utca felé veheti az irányt, folyása egyre sietősebbé és irányíthatatlanabbá válhat, mígnem elsöpör mindent, ami útjába kerül. Ebbe azután beleroppanhat a népnemzeti gerinc éppúgy, mint ahogy törhet a szabad madár szárnya. Elfolyik a bor, kipereg a búza, oda a békesség. Az ár nem ismer se Istent, se hazát, se családot.

Ezt pedig nem olyan tavaszi szél árasztja majd, amelyik kerek asztalok felől fújdogál.

Békés egymás mellett ülés kísérőzenével

A rendszerváltozásunkat kísérő nyájas diskurzus lágy zsongásába egyre-másra beleszűrődnek azok a kívülről jövő disszonáns hangok, melyek a halmozódó társadalmi konfliktusok túlfeszített húrjain pendülnek, s a két szólam egyre inkább kezd egyfajta kaotikus sorsszimfóniává dagadni. Ebből élvezhető előadás nemigen születik egyhamar. A „maestro” kezében megállt a pálca, új karmesterversenyt nem hirdettek. Jelentkező akadna bizonyosan, csakhogy nincs megírva a partitúra, a zenekar meglehetősen amatőr, és a publikum sem mutatkozik éppen műértőnek.

Terülj, terülj asztalkám!

Az elhivatott kerekasztal-társaságok amúgy sem elmélyült zenehallgatásra gyülekeznek manapság. Nem is kerülgetni, hanem körbeülni a forró kását. Az viszont nem nagyon akar hűlni, pedig fújják, legyezik, töltögetik kitartóan. Attól pedig, hogy megtudják, milyen is az íze valójában, úgy tűnik, egyre távolabb kerülnek.

À la carte

1991. február 7., 13 óra, Gorkij fasor 45.

Az ez alkalommal a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája által megterített asztal köré lassan letelepszenek a többiek is: az MSZOSZ, a MOSZ, a SZEF, az ÉSZT, a Szolidaritás és az Autonómok.

Heten, mint a gonoszok (persze nem azok).

Terítéken – ki tudja hanyadjára – a szakszervezeti forró kása több fogásban.

Lássuk:

Első fogás. Autonóm aperitif napirend előtt – vajon kié a gyöngyösi székház, és mit csinált vele? – személyeskedés. A pohár törékeny, félretéve.

Második fogás – előétel: vidékiséghiányt pótló Szakszervezeti Szövetség tagfelvételi kérelme. Elutasítva. A hetek nem kívánják a kört tovább szögesíteni, sőt felülvizsgálják a saját részvételi jogosultságukat is.

Harmadik fogás – leves: szakszervezetek közötti választás döntse-e el a legitimációs és vagyonvitát, Liga módra. A többieknek előre nem ízlik. Azért van, aki megenné. A külső (parlamenti) beavatkozás emészthetetlennek tűnik. Az esélyegyenlőséghez megfelelő vegyülék kikeverhetetlen. Kinek híg, kinek sűrű, kinek édes, kinek sós. Van, akinek egyenesen keserű.

Különben is hogyan és mikor, és kik és miért? Az osztozkodáshoz mindenki másféle merőkanalat venne, nem egyformák a tányérok, a kondérba sem lát mindenki ugyanolyan mélyre.

Negyedik fogás – főétel: üzemitanács-választások, munkavállalói részvétel, érdekegyeztetés. A menünek ez az egy része mindenki számára ehető lenne, csak most az alkalmas evőeszköz hiányzik. Kézzel pedig hát urak között, ugye, nem illik.

Ötödik fogás – desszert: minimálbér.

Ezt a fogást már korábban elnapolták, így a választék ki is merült. Akárcsak a vendégség, aki kopogó szemmel, de étvágytalanul üli körbe a kondért, amelyben a kása ugyanúgy rotyog, elérhetetlenül forrón, mint mikor hozzákezdtek.

Már aki ott maradt, mert a Liga és a MOSZ gyomra már korábban elvesztette a tűrőképességét, s nem okozva túlzott meglepetést, felálltak az asztaltól.

Így hát még mielőtt az asztali áldás elhangozhatott volna, a vacsora megszakadt. Ámen.

Nincs mese, de van kiút

Az iménti megvilágításban kissé lehangolónak tűnhet a mese, de nem egészen tanulság nélkül való.

Talán újra kellene írni, mert az asztalkán egyáltalán nem az terül, amit joggal elvárhatnánk tőle, persze, ha egyáltalán terül.

Megszállott meseírók összeülhetnének egy nagy kerek asztal köré, ahol újrafogalmazhatnák a varázsigét. Persze úgy, hogy az asztalkán a sok káposzta mind megmaradjon, és az összes kecske is mind jóllakjon körülötte.

Ha volnának kecskék és volna káposzta. Előbbieket le kellett vágni, mert a kecsketejnek nincs felvevőpiaca, a csatornák pedig megteltek. Az utóbbit el sem vetették, ki tudja, ki szüretelné le. Dögöljön meg a szomszéd kecskéje is!

Mese nincs, Andersen meghalt.

De van kiút. Csak nehogy egy hasonló terüljasztalhoz vezessen.

(Valóban finom vacsorát kaptunk az utolsó kerekasztalülésen. Munkatársunk sonkás tekercsek és a hungarocelltálcákon kínált imbisztálak közül az utóbbit részesítette előnyben, mivel kedveli a bélszínt és a kolbásszal töltött pecsenyét, különösen ha kaszinótojás és majonézes zöldség adja az aláfestő ízt. A számla 8300 forint volt, a költségeket az MSZOSZ vagyonfelosztásra, ezen belül is kerekasztalcélokra elkülönített számlájával fedezik. – A szerk.)

• Belföld