M. A. [Mink András]

Nyomtatóbarát változat

A testületet szerepe eleve arra ítéli, hogy „betegyen” a mindenkori kormánynak. Ezért nem szerette az AB-t az egykori MDF-es koalíció, és ünnepli most, és ezért ünnepelte akkor az egykori szoc-lib. ellenzék, és morog rá most, kormányzati helyzetből. A kérdés értelmesen csak úgy vethető fel, vajon az AB jobban „betesz-e” a mostani kormánynak, mint az előzőnek. Hát, lássuk.

Áthúzódó ügyek

A kérdés vizsgálatakor a legelső mérlegelendő tényező az Alkotmánybíróság hihetetlen túlterheltsége. Az Alkotmánybíróságnak, amennyiben illetékességi körét nem csökkentik jelentősen (ezt maga az Alkotmánybíróság is többször szorgalmazta), esélye sem lesz arra, hogy utolérje önmagát. 1995-ben még mindig tucatnyi olyan beadvány porosodik náluk, amelyik 1990-ben érkezett, miközben az Alkotmánybíróság futószalagon ontja a döntéseket és állásfoglalásokat. Ha abból indulunk ki, hogy a magas testület úgysem tud megbirkózni a rá zúduló esetáradattal, akkor könnyebb indokolni és elfogadtatni azt a tényt, hogy valamilyen szempont alapján bizonyos ügyeket előbbre sorolnak. Ráadásul az AB-nek nincs is formalizált belső szabályzata arról, hogy egy-egy ügy milyen procedúrán megy keresztül. Az egyes bírák felelősek valamely területért, az ügy eldöntésének gyorsasága tehát nagyban függ nemcsak az ügy bonyolultságától (például attól, hogy szükségesnek látszik-e külső szakértők felkérése), hanem attól is, hogy ki milyen gyorsan dolgozik.

Ekkora túlterheltség mellett nehéz is lenne valami szigorúan formalizált rendszert bevezetni. A kronológiai rend nem ígérkezik szerencsésnek, mert akárhogy is vesszük, valóban vannak sürgős és kevésbé sürgős ügyek. (A Bokros-csomag elintézését nemcsak a közelgő nyári szabadság siettethette, hanem az is, hogy bevezetése után egy esetleges megsemmisítő határozat valóban elképesztő zavarokat okozott volna.) Az ügy előrehozatalának egyik feltétele tehát az lehet, hogy mennyire közérdekű, milyen széles rétegeket érint az adott kérdés. A parlamenti pártok, a kormány, az államelnök természetesen előnyben van, mert helyzetükből adódóan az ő beadványaik nagy valószínűséggel „közérdekűbbek”.

Analóg döntések

Az ügy eldöntésének gyorsasága nagyban függhet attól is, hogy vajon voltak-e már hasonló ügyek az Alkotmánybíróságnál. Ha valamely hasonló ügyben már volt egy döntés, ami a „láthatatlan alkotmány” aktivista felfogásának megfelelően az ügyön túlmutató általános elvi állásfoglalást is tartalmaz, akkor nyilvánvaló, hogy az újabb ügy mérlegelése kevesebb időt igényel. A kiinduló kérdés vizsgálatakor tehát abból kell kiindulni, menynyire következetesen tartja magát az Alkotmánybíróság ehhez az elvhez, vagyis mennyiben állnak összhangban a Bokros-csomaggal kapcsolatos döntései a korábbi döntésekkel.

Az átfedés nagy. Az univerzálisan használható személyi számot az Alkotmánybíróság legelső döntései között eltörölte, és akkor, 1990-ben mindössze egyszeri haladékot adott a parlamentnek és a kormánynak. Nem illik csodálkozni tehát azon, hogy az AB most egyszerűen megerősítette ezt a döntését, és azon sem, hogy ehhez nem volt szüksége túl hosszú időre.

Ugyancsak gyorsan, néhány hét alatt döntött az AB 1990-ben, méghozzá kétszer is elutasítóan, az Antall-kormány által bevezetni kívánt kamatadóról. Az érvelés nagyon hasonlított a mostani, gyessel, gyeddel és családi pótlékkal kapcsolatos állásfoglalásra. Az AB, úgy látszik, ragaszkodik az „emberi méltóság” (szerintem problematikus) kiterjesztett, azaz a szociális szférát, a szociálpolitikát is részben magában foglaló fogalmához, amikor leszögezi, hogy az ember mindennapi életvezetését, intim szféráját érintő, vagyis az ember önmegvalósítása és önkiteljesedése szempontjából elsőrendűen fontos területeken a kormány nem járhat el puccsszerűen, tiszteletben kell tartania az egyéni stratégiák valamelyes folytonosságát. Az első esetben a szóban forgó dolog a lakás mint az emberi élet talán legfontosabb és leginkább tiszteletben tartandó színtere; most ugyanez pedig a családi élet, a családtervezés. Természetesen szinte minden kormányzati döntés érinti a polgárok egyéni stratégiáit, életvezetését (például a vámpótlék bevezetése vagy az energiaár-emelés is), de az AB felfogása nyilvánvalóan az (igaz, a határ világos meghúzásával adósak maradtak), hogy nem ugyanolyan súllyal és nem annyira közvetlenül. Nota bene, ez esetben az államszervezet zökkenőmentes működésének az elve, amelyik életben hagyott alkotmányellenesnek nyilvánított jogszabályokat is (például a nevezetes 1974-es médiarendelet), ellentétbe került a jogbiztonság szintén nagyra becsült elvével. Hiába, alkotmányos ügyekben a célszerűségre alapuló indoklás időnként lépre csalja az embert. Mindenesetre ez ügyben nem érheti a politikai részrehajlás vádja az alkotmánybírákat, következetesek voltak saját elveikhez.

Sajátos módon, de következetesek voltak a létszámleépítésekkel kapcsolatos döntéseikben is. (Televízió, felsőoktatási intézmények.) Hasonló eset szintén előfordult. 1991-ben az Antall-kormány kezdeményezte az egészségügy, illetve az oktatási intézmények vezetőinek cseréjét. Ezen intézmények többsége jogilag az önkormányzatok (azaz a kormánytól autonóm testületek) irányítása alatt állt, a kormány mégis durván beavatkozott a hatáskörükbe azzal, hogy rendeleti úton kizárta a pályázatból a korábbi vezetőket. Az AB akkor nem kapkodta el a döntést, és ezzel valóban szívességet tett a kormánynak, mert félévnyi hezitálás után kijelentette: az eljárás ugyan alkotmányellenes volt, de már oly régen volt, hogy azt a jogbiztonság sérelme nélkül nem lehet visszacsinálni. Viszont egyvalamit határozottan leszögeztek: egyszer volt Budán kutyavásár! 1995-ben nem is tehettek mást, közbeléptek. És ehhez, a korábbiak ismeretében, már nem is kellett fél év.

Valójában egyetlen olyan, nagy politikai vihart kavaró ügy volt, amelyben indokolatlan késedelem olvasható a bírák fejére: ez pedig a zsidóság kárpótlásának ügye. A harmadik kárpótlási törvény 1992-ben született meg. Előtte a bíróság háromszor is állást foglalt a korábbi kárpótlási törvényekkel kapcsolatban, és mindannyiszor a diszkrimináció problémája volt középpontban. Akárcsak eme 3. esetében. Nem lehet tehát azt mondani, hogy a bírák ne szerezhettek volna jártasságot az efféle kérdésekben. A döntések az első kárpótlási ügyekben sem voltak villámgyorsak, de azért megszülettek, méghozzá egyre rövidebb idő alatt. A zsidóság kárpótlásával kapcsolatos döntés azonban három évet váratott magára. Hát…? Emögött viszont politikai motivációt még csak sejteni sem merek.

• Belföld