lt [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

A bizottság – G. Vass István, Tyelvicska Árpád, dr. Bikki György levéltáros kutatók; Rainer M. János, Hajdú Tibor történészek, dr. Markó György, a Művelődési Minisztérium Levéltári Tanácsa, Hegedűs B. András, az MTA Jelenkorkutató Bizottsága és Kenedi János, a Nyilvánosság Klub delegáltja – Varga László fővárosi levéltáros elnökletével vizsgálódott a mintegy két és fél kilométert kitevő iratanyagban, és június 30-ra elkészítette jelentését, valamint megfogalmazta javaslatait. (Kenedi János, vagyis a Nyilvánosság Klub meghívását a tudós testületbe ünnepeljük e helyütt egy kicsit. A liberális belügyminiszter megadta a kellő súlyt és méltóságot a demokratikus nyilvánosságnak.)

A néhai diktatúra titkai

Már 1990-ben hozzá kellett volna látni a BM-iratok feltárásához – írja az Iratfeltáró Bizottság mert az azóta eltelt idő alatt az elmúlt negyven év történetének feltárásához pótolhatatlan anyag tovább sérült. „Úgy véljük, nem lehet tovább halogatni annak a ténynek a deklarálását, hogy a Belügyminisztérium nem vállalja a folytonosságot a korábbi rendőrminisztériummal. Semmiféle misztérium és titkolódzás nem övezheti, mert nem végez olyan titkos feladatokat, amelyek a jogállam előtti BM-et jellemezték. (…) A mai BM radikális szemléleti fordulatot hajt végre: a történettudományra bízza a néhai diktatúra minden titkát” – áll a bizottság jelentésében.

Az Iratfeltáró Bizottság meglehetősen nagy káoszt talált, a BM irattárosainak 1990 óta kifejtett és elismeréssel nyugtázott rendrakó igyekezete ellenére.

A Központi Irattár hat raktárában kb. 1700 folyóméternyi iratot őriznek meglehetős esetlegességgel, a Személyzeti és Munkaügyi Főosztályon 250 méternyi papír dokumentálja 1948 óta a belügyi és rendőri személyzet adatait, 700 métert tesz ki az elsősorban a megszűnt belügyi szervek iratait archiváló Történeti Irattár; az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály, a híres III. főcsoportfőnökség maradékait pedig a Dokumentációs Osztály őrzi. Ez a legérdekesebb mind a történettudomány, mind az állampolgárok információs önrendelkezési joga szempontjából, csakhogy éppen ez az iratanyag a leghiányosabb. Megtette a magáét ez ügyben a pártállam, amely megszervezte és fenntartotta az egész állambiztonsági apparátust, majd több menetben eltüntette ez irányú tevékenysége nyomait, de nem teljesen világos motívumoktól hajtva jeleskedett az előző kormány is, mindenekelőtt Boross Péter, aki előbb az új, immár demokratikusan kordában tartott titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszter, majd belügyminiszter volt. Ragaszkodott az információs monopóliumhoz, s a titkosszolgálati munka érdekeire hivatkozva továbbra is államtitoknak nyilvánította azokat az adatokat, amelyek korábban titkosak voltak. Sem a megfigyelt állampolgár, sem a történeti kutató nem pillanthatott beléjük. De ez nem elég. Az államműködés – benne a titkosszolgálat – folytonosságának jegyében a Nemzetbiztonsági Hivatal mázsaszám vitt el dossziékat a régi III. főcsoportfőnökség irataiból nem egyszer mindenféle tételes jegyzőkönyv nélkül azon a címen, hogy ők a jogutód szervezet. Ma tehát még annyira sem tudja senki, mint öt évvel ezelőtt, a belügyi irataprítók nekivadult darálása után, hogy mi van meg, és ami megvan, hol van. „Fel kell hagyni azzal a gyakorlattal, amely a titokvédelem jegyében áttekinthetetlenné teszi az iratképzést, irattárolást, selejtezést. Ez a szemlélet idézhette elő, hogy a BM szervezetében működő hivatalok, szervezeti egységek iratanyagai olyan mértékben hiányoznak, mintha ezek a hivatalok, szervek sohasem léteztek volna. Még selejtezési jegyzőkönyv sem őrzi nyomukat” – szögezi le az Iratfeltáró Bizottság.

A rendőrállam logikája

A Központi Irattárat a Belügyminisztérium Titkárságának fennhatósága alatt szervezték meg 1959-ben azért, hogy a minisztérium kebelében született iratokat 3 évvel keletkezésük után (később ezt 10 évre módosították) itt tegyék le és őrizzék tovább. Csakhogy az iratok soha nem kerültek következetesen a Központi Irattárba, mert az ÁVH 1953-as betagolásával színtiszta rendőrminisztériummá váló BM különböző részlegei egymás előtt is titkolóztak, visszatartották irataikat, és fütyültek a titkárság irattározási szabályaira. A Központi Irattár pedig fütyült az irattározás szakmai szabályaira, elhajtotta az Országos Levéltár szakértőjét, s irattározott a saját szakállára. Mindennek eredményeképpen a tekintélyes irathalom nem kezelhető, jelen állapotukban nem különíthetőek el a különböző részlegeknél gyártott papírok, illetve nem hozhatók össze az egyazon részlegnél keletkezettek; értékes darabjainak állagmegóvása sem történt meg. Az iratfeltárók tehát azt derítették ki, hogy a BM, az ún. pártállam legfontosabb hatalmi szervezetének ténykedése talán mindörökre rekonstruálhatatlan marad a tudatos, pánikszerű és cinikus nyomeltüntetéstől – iratmegsemmisítéstől – függetlenül, pusztán működésének belső logikája folytán. Mindent ellenőrizni akart, és még saját működését sem tudta kontrollálni.

Nyomeltakarítás

Szándékos dúlásnak esett áldozatul az Állambiztonsági Operatív Nyilvántartó Osztály iratállománya. A legtitkosabb operatív dossziéknak – ezek kiemelt célszemélyekről és maguknak az állambiztonsági szerveknek az alkalmazottairól szólnak – csak egy töredéke van a Dokumentációs Osztály raktáraiban, a többi nagyrészt a Nemzetbiztonsági Hivatalba került. Az 1991-ig irattározott 19 893 „operatív” dosszié közül jelenleg kb. 4600 db van meg. A többit kampányszerűen megsemmisítették 1961–62-ben, 1970-ben, 1988–89-ben és minden addigit meghaladóan 1989 végén, 1990 elején. Például 1971-ből 782 db, 1988-ból 27 db, 1989-ből 242 db maradt meg. Az első 8204 db dossziét, amelyet 1956 júniusáig archiváltak, tehát amely gyakorlatilag az ÁVH tevékenységét dokumentálta, megsemmisítették valamikor, kitépték az iktatókönyvek vonatkozó oldalait, az ÁVH operatív ténykedése tehát nyomtalan. Az 1956 utáni anyagok megmaradt részéből megint csak magához vett valamennyit 1990-ben a Nemzetbiztonsági Szolgálat. (Nyugalom! Az ún. Szt-tisztek anyagát megnyugtató hétpecsétes csomagokban őrzik.)

Az állambiztonsági operatív nyilvántartásban 1989. június 30-ig 164 900 fő szerepelt. (Ma – becslések szerint – ebből 100-110 ezer főnek a nyilvántartási kartonja lehet meg, tehát körülbelül 50 ezren soha meg sem tudhatják, hogy számon tartották, mit telefonoztak, mikor, miért, kinek…)

Szerepelt tehát nagyjából minden 100. magyar lakos, aki 1956 és 1989 között itt élt. Szerény számocska, ha azt nézzük, hogy a 17 milliós NDK Stasijának 178 km-nyi az iratállománya, a „célszemélyek” száma mintegy 6 millió, csak az alkalmazottak és a munkatársak 200 ezren voltak, csak fedőnévkartonból van 86 ezer. De azért nekünk is elég volt. S emberi méltóságunk végső megcsúfolása, hogy soha nem tudhatjuk meg pontosan, mit csináltak. Rideg elvetemültségük túlélte uralmukat.

• Belföld