Tálas Péter

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Geremekért tűzbe teszem a kezem – nyilatkozta Aleksander Kwasniewski, a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD) szejmfrakciójának vezetője legutóbbi interjújában, az általa nagyra becsült politikusokat sorolva. Vajon ez fordítva is így van? Milyen a viszonya Önnek az SLD-hez és a Pawlak-kormányhoz?

Bronislaw Geremek: Egyértelműen ellenzéki – ellenzékben vagyok mind Aleksander Kwasniewski pártjához, mind pedig a Waldemar Pawlak kormányához képest. Ez nem ideológiai vagy történelmi előítéletekből fakad, hanem abból az aggodalomból, hogy képesek lesznek-e ezek a pártok a reformok folytatására. Képesek lesznek-e például megtartani a parasztoknak, a munkásoknak és a nyugdíjasoknak tett ígéreteiket úgy, hogy közben nem növelik a költségvetés deficitjét. Ami Kwasniewski úr kijelentését illeti, úgy gondolom, hogy az mindenekelőtt a nemzetközi közvélemény megnyugtatására hangzott el, s ezzel magyarázom azt is, hogy engem választottak a parlament külügyi bizottsága elnökének. Kwasniewski egyébként is szeretné a nemzetközi elismertséget megszerezni, jóllehet a koalíció nyomasztó parlamenti túlsúlya ezt nem feltétlenül tenné szükségessé. A szejm legutóbbi ülésén ugyancsak igen fontos és méltánylandó gesztust tett: pártja nevében bocsánatot kért mindazoktól, akiket a kommunista rendszerben üldöztek.

Tegyük hozzá: elsőként…

Igen, s habár késett vele négy évet, a gesztus akkor is jelentős.

Mi várható az új kormánytól?

Én nem hiszek azokban a pesszimista jóslatokban, melyek szerint ez a kormány romba dönt minden eddigi eredményt. Persze fennáll annak a veszélye, hogy választói nyomására eltávolodik az eddigi racionális gazdaságpolitikától; szándékait azonban majd csak akkor ítélhetjük meg, ha elkészült a kormány költségvetése; s elfogadta a baloldali többségű szejm.

Hogyan értékeli a Szolidaritás-tábor választási vereségét?

A tábor két lényeges hibáért fizetett ezzel a vereséggel. Az egyik politikai hiba volt: néhány nappal a szejm feloszlatása előtt szavazták meg az új választási törvényt, amely a pártok számára 5, a koalíciók számára pedig 7 százalékra emelte a parlamentbe jutás küszöbét. Ennek következtében továbbra is széttagolt maradt a posztszolidaritási tábor, különösen a jobboldalon: jóllehet a szavazatok több mint 20 százalékát szerezték meg, még a parlamentbe se jutottak be. A másik ok jóval mélyebben gyökerezik: míg 1989-ben a Szolidaritás által meghirdetett gazdasági reformokat – a közvélemény-kutatási adatok szerint – a társadalom több mint 65 százaléka támogatta, a Szolidaritáskormányok négy éve alatt ez a támogatás 20 százalékra csökkent. És ez a lengyel dráma történelmi iróniája. Gazdaságunk ugyanis 1993-ban sikereket mutat: éves szinten több mint 4 százalékos a fejlődése, megállt az ipari recesszió, az előző évhez képest 7,5 százalékkal nőtt az ipari termelés, s egyidejűleg 10 százalékkal csökken az infláció, amely 1992-ben még 35 százalékos volt. A lengyel gazdaságban tehát, amelynek ma már több mint 50 százaléka a magánszektor, megjelentek az első eredmények, s Lengyelország a gazdasági reformok élenjáró országává vált. Ugyanakkor tény, hogy a gazdasági reformok társadalmi értékelése igen negatív, s mi képtelenek voltunk megértetni a társadalommal a gazdaság tényleges helyzetét. Képtelenek voltunk megoldani a gazdasági átalakítás egyik legnagyobb problémáját: nem tudtuk összekapcsolni a liberális gazdasági programot a társadalompolitikával. Nem tudtuk kidolgozni azokat a társadalompolitikai és -lélektani eszközöket, melyek amortizálták volna az átalakulás társadalmi költségeit. A közvélemény e téren okkal csalódott és lett türelmetlen. De a kudarchoz hozzájárult az egyház is. A katolikus egyház ugyanis, amely Lengyelország felszabadulásában igen nagy szerepet játszott, az elmúlt négy évben már-már követelődző álláspontra helyezkedett. Érezhető volt ez az abortusztörvény kapcsán, régi tulajdonainak visszaszerzésében, a kötelező hittanoktatás iskolákban való bevezetésében, a válás jogának megkérdőjelezésében. Lengyelország ugyan mélyen katolikus érzelmű, de az egyház közvetlen politikai szerepvállalása nyugtalanítja az embereket.

Ön egy liberális párt, a Demokratikus Unió vezető politikusa. Milyennek látja a liberalizmus kelet-közép-európai esélyeit?


A liberális pártok régiónkban szinte mindenütt a politikai, centrumban helyezkednek el, s úgy vélem, az átalakítás időszakában épp erre a liberális centrumpolitikára van szükségünk. A szabadelvű programban azonban az eddigieknél jóval nagyobb teret kell kapjon az átalakulást segítő társadalompolitika, a „köz” támogatása nélkül a legkiválóbb és legfontosabb reformkoncepció sem valósítható meg. Lengyelországban a másik súlyos gond a liberális pártok széttagoltságából ered, s ezért jelenleg éppen arra törekszünk, hogy legalább a két legnagyobb pártot – a Demokratikus Uniót és a Liberális-Demokrata Kongresszust (KLD) – egyesítsük. A KLD például éppen ma, mikor beszélgetünk, tartja azt a kongresszusát, amelyen döntenie kell e kérdésben, s biztos vagyok abban, hogy a jövő év tavaszán esedékes önkormányzati választásokon pártjaink már közös programmal és közös jelöltekkel indulnak majd.

Nem lett volna szerencsésebb már a szeptemberi választások előtt létrehozni ezt a koalíciót?


De igen. Tény, hogy e koalíció nélkül elvesztettük a reformpolitika melletti szavazatok jelentős részét – hiszen ha csak egyszerűen összeadtuk volna külön szerzett szavazatainkat; akkor ma 15 százalékunk lenne a parlamentben. De főként azért volt hiba, mert miután nekünk azonos a szavazói bázisunk, a közös listákkal azokat az ingadozókat is megnyertük volna, akik nem tudván választani a két párt között, egyszerűen nem mentek el szavazni.

Kit terhel ezért a felelősség?

Mi úgy véljük, hogy nagyobbrészt a KLD-t terheli, ők pedig úgy, hogy bennünket. Az igazsághoz valószínűleg inkább akkor járunk a legközelebb, ha kimondjuk: a felelősség megoszlik a két fél között.

• Külföld