Skip to main content

Húzd meg, ereszd meg!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Lengyelország

A varsói stratégia


A szejm által június 24-én elfogadott „Stratégia Lengyelország számára” című tervezet szerint 1994-től 1997-ig 22%-kal (vagyis évente kb. 5%-kal) kívánják növelni a SDP-t (a nemzeti összterméket), a költségvetési deficitet pedig a GDP 24%-ára, a munkanélküliséget a jelenlegi 16-ról 14%-ra, az inflációt egy számjegyűre szereinek leszorítani. Mindeközben 11%-kal növelnék az átlagkereseteket, 7-tel a nyugdíjakat, s ez – az új gazdasági szuperminiszter tervezete szerint – tízegynéhány százalékos reálfogyasztás-növekedést tesz majd lehetővé.

[Tálas Péter]: 1 dollárért 41 centet


Lengyelország és a Londoni Klub képviselői hosszas tárgyalás után ez év márciusában megállapodtak arról, hogy a 13,2 milliárd dollárnyi lengyel adósságot 45,2%-kal csökkentik. A kereskedelmi bankok ma már hajlandónak mutatkoznak a teljes lengyel adósságállomány csaknem 95%-ának redukálására.


A lengyel baloldali koalíció, nyolc hónappal megalakulása után, imponáló gazdasági tervet terjesztett a szejm elé, „Stratégia Lengyelország számára” címmel. A Grzegorz Kolodko miniszterelnök-helyettes, pénzügyminiszter nevével fémjelzett program nem kevesebbet ígér, mint hogy 1994 és 1997 között a gazdasági növekszik, a reformfolyamat nem szakad meg, s emellett érezhetően csökkennek a társadalomra nehezedő terhek is (lásd „A varsói stratégia” című keretes írásunkat).

Hogy mindez megvalósul-e, arról azért megoszlanak a vélemények. Az IMF-et és a Világbankot, az üzleti élet főszereplőit lelkesíti a Kolodko-terv, s igen nagy a népszerűsége azon közgazdászok körében is, akik az átmenet eddigi társadalmi terheit elviselhetetlenül magasnak tartották. Lech Walesa pedig, aki máskülönben nem túlzottan kedveli a baloldali koalíciót, egyenesen „az elmúlt négy-öt év legjobb gazdasági programjaként” üdvözölte az egykori IMF-tanácsadó munkáját.

Egyes politikusok, közgazdászok viszont jobb esetben a program belső ellentmondásaira világítanak rá, rosszabb esetben sommásan „gazdasági publicisztikának” minősítik. Janusz Lewandowski volt privatizációs miniszter maliciózusan jegyzi meg a Gazeta Wyborcza egyik legutóbbi számában: „a tervezet azért »csodálatos«, mert mindenkinek ígér valamit”. A kritikusok egy részének persze elsősorban az fáj, hogy a korábbi – a Szolidaritásból kivált pártok vezette – kormányok reformpolitikájának gyümölcsei hullnak most Waldemar Pawlak és Olek Kwasniewski kosarába, vagyis amin a posztszolidárisok rajtavesztettek, az majd a posztkommunistáknak kamatozik.

Való igaz: a Kolodko-program számos tekintetben sokkal inkább a lengyel gazdaság eddigi eredményeinek számbavétele, semmint új gazdasági koncepció. „A Stratégia Lengyelország számára igen megtévesztő dokumentum – állítja egy lengyel közgazdász. – Számos olyan területre kiterjeszti hatókörét a program, amely ma már nem vagy csak kismértékben tartozik a kormány kompetenciájába! A Balcerowicz-féle reformoknak és a piacgazdaság önmozgásának köszönhetően a gazdaság 1992 óta növekszik, a megtakarítási és beruházási hajlandóságot, a versenyszféra bérkiáramlását nem az állam szabja meg.”

Az emlékezetkihagyás szemléletes példája az a mód, ahogy a „Kolodko-terv a külföldi adósságot „kezeli”. Amint az közismert, 1991-ben még a Bielecki-kabinet állapodott meg a Párizsi Klubban tömörülő országokkal arról, hogy négy év alatt 50 százalékkal csökkentik Lengyelország 33 milliárd dolláros adósságát. (Sőt, az Egyesült Államoknál további 20 százalékos elengedést jártak ki.) A kereskedelmi bankokat tömörítő Londoni Klubbal ez év szeptemberében várható hasonló megegyezés. Ennek értelmében több mint 45 százalékkal csökkenne a nyugati bankokkal szemben fennálló – 13 milliárd dollárnyi – lengyel tartozás. A Pawlak-kabinet nyilvánvalóan saját sikereként tálalja majd az egyezményt, pedig hát a több mint 500 bankot tömörítő klubbal még Hanna Suchocka kormánya kezdte meg a tárgyalásokat 1993 nyarán. (Lásd „1 dollárért 41 centet” című keretes cikkünket.)

A lengyel gazdasági növekedés ma alapvetően attól függ, hogy folytatódik-e a privatizáció, mérséklődik-e az infláció, korlátozható-e a költségvetési deficit, erősödik-e a bankrendszer, csökkennek-e az adóterhek, növekednek-e a külföldi tőkebefektetések. Csupa-csupa olyan feltételtől, amelyeket a „Stratégia” megemlít ugyan, de amelyeknek pozitív hatásai aligha jelentkeznek egy-két éven belül. Utána pedig már sürgetni kezd a következő választás. Ha a kormány csökkenteni kívánja a szociális feszültségeket, ezt csak oly módon teheti meg, hogy jelentősen megterheli a költségvetést. Holott a költségvetési hiány a lengyel gazdaság legkritikusabb pontja: a belső eladósodás korlátaiba ütközik.

Szükség volna tehát a közkiadások lefaragására. Az elmúlt néhány évben az infláció miatt robbanásszerűen növekedtek a nyugdíjakra, a járadékokra és más juttatásokra fordított kiadások; igencsak emelkedtek a belső államadósság kamatköltségei is. E kiadásokat növelő tényezők csaknem annyi pénzt emésztettek fel, mint amennyit a kultúrára, az egészségügyre és honvédelemre összesen fordít a költségvetés. Ösztönözni kellene a gazdaságot, de a Pawlak-kormány nemigen gondolhat adócsökkentésre; kell a pénz, de a „szürke” (féllegális) gazdaságon és a tőzsdén kívül már nemigen van mit megadóztatnia a fellendülés veszélyeztetése nélkül, így a baloldali kormánykoalíció a Balcerowicz-féle reformok gyümölcsei mellett megörökölte a pénzügyi válságot is. Rá kellene szánnia magát az államháztartás eddig halogatott reformjára és a privatizáció gyorsítására. Kérdés, hogy a jelenlegi varsói kabinet pártjai, amelyek a választási kampány alatt oly sok szépet ígértek, képesek-e rövid távú érdekeiken felülemelkedve hosszú távon gondolkodni és cselekedni, képesek-e a kényelmes és biztonságos „Húzd meg, ereszd meg” elvet egy időre elfelejteni.

A Kolodko-program mindenesetre ezt igyekszik elhitetni a lengyelekkel.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon