A lengyel baloldali koalíció, nyolc hónappal megalakulása után, imponáló gazdasági tervet terjesztett a szejm elé, „Stratégia Lengyelország számára” címmel. A Grzegorz Kolodko miniszterelnök-helyettes, pénzügyminiszter nevével fémjelzett program nem kevesebbet ígér, mint hogy 1994 és 1997 között a gazdasági növekszik, a reformfolyamat nem szakad meg, s emellett érezhetően csökkennek a társadalomra nehezedő terhek is (lásd „A varsói stratégia” című keretes írásunkat).
Hogy mindez megvalósul-e, arról azért megoszlanak a vélemények. Az IMF-et és a Világbankot, az üzleti élet főszereplőit lelkesíti a Kolodko-terv, s igen nagy a népszerűsége azon közgazdászok körében is, akik az átmenet eddigi társadalmi terheit elviselhetetlenül magasnak tartották. Lech Walesa pedig, aki máskülönben nem túlzottan kedveli a baloldali koalíciót, egyenesen „az elmúlt négy-öt év legjobb gazdasági programjaként” üdvözölte az egykori IMF-tanácsadó munkáját.
Egyes politikusok, közgazdászok viszont jobb esetben a program belső ellentmondásaira világítanak rá, rosszabb esetben sommásan „gazdasági publicisztikának” minősítik. Janusz Lewandowski volt privatizációs miniszter maliciózusan jegyzi meg a Gazeta Wyborcza egyik legutóbbi számában: „a tervezet azért »csodálatos«, mert mindenkinek ígér valamit”. A kritikusok egy részének persze elsősorban az fáj, hogy a korábbi – a Szolidaritásból kivált pártok vezette – kormányok reformpolitikájának gyümölcsei hullnak most Waldemar Pawlak és Olek Kwasniewski kosarába, vagyis amin a posztszolidárisok rajtavesztettek, az majd a posztkommunistáknak kamatozik.
Való igaz: a Kolodko-program számos tekintetben sokkal inkább a lengyel gazdaság eddigi eredményeinek számbavétele, semmint új gazdasági koncepció. „A Stratégia Lengyelország számára igen megtévesztő dokumentum – állítja egy lengyel közgazdász. – Számos olyan területre kiterjeszti hatókörét a program, amely ma már nem vagy csak kismértékben tartozik a kormány kompetenciájába! A Balcerowicz-féle reformoknak és a piacgazdaság önmozgásának köszönhetően a gazdaság 1992 óta növekszik, a megtakarítási és beruházási hajlandóságot, a versenyszféra bérkiáramlását nem az állam szabja meg.”
Az emlékezetkihagyás szemléletes példája az a mód, ahogy a „Kolodko-terv a külföldi adósságot „kezeli”. Amint az közismert, 1991-ben még a Bielecki-kabinet állapodott meg a Párizsi Klubban tömörülő országokkal arról, hogy négy év alatt 50 százalékkal csökkentik Lengyelország 33 milliárd dolláros adósságát. (Sőt, az Egyesült Államoknál további 20 százalékos elengedést jártak ki.) A kereskedelmi bankokat tömörítő Londoni Klubbal ez év szeptemberében várható hasonló megegyezés. Ennek értelmében több mint 45 százalékkal csökkenne a nyugati bankokkal szemben fennálló – 13 milliárd dollárnyi – lengyel tartozás. A Pawlak-kabinet nyilvánvalóan saját sikereként tálalja majd az egyezményt, pedig hát a több mint 500 bankot tömörítő klubbal még Hanna Suchocka kormánya kezdte meg a tárgyalásokat 1993 nyarán. (Lásd „1 dollárért 41 centet” című keretes cikkünket.)
A lengyel gazdasági növekedés ma alapvetően attól függ, hogy folytatódik-e a privatizáció, mérséklődik-e az infláció, korlátozható-e a költségvetési deficit, erősödik-e a bankrendszer, csökkennek-e az adóterhek, növekednek-e a külföldi tőkebefektetések. Csupa-csupa olyan feltételtől, amelyeket a „Stratégia” megemlít ugyan, de amelyeknek pozitív hatásai aligha jelentkeznek egy-két éven belül. Utána pedig már sürgetni kezd a következő választás. Ha a kormány csökkenteni kívánja a szociális feszültségeket, ezt csak oly módon teheti meg, hogy jelentősen megterheli a költségvetést. Holott a költségvetési hiány a lengyel gazdaság legkritikusabb pontja: a belső eladósodás korlátaiba ütközik.
Szükség volna tehát a közkiadások lefaragására. Az elmúlt néhány évben az infláció miatt robbanásszerűen növekedtek a nyugdíjakra, a járadékokra és más juttatásokra fordított kiadások; igencsak emelkedtek a belső államadósság kamatköltségei is. E kiadásokat növelő tényezők csaknem annyi pénzt emésztettek fel, mint amennyit a kultúrára, az egészségügyre és honvédelemre összesen fordít a költségvetés. Ösztönözni kellene a gazdaságot, de a Pawlak-kormány nemigen gondolhat adócsökkentésre; kell a pénz, de a „szürke” (féllegális) gazdaságon és a tőzsdén kívül már nemigen van mit megadóztatnia a fellendülés veszélyeztetése nélkül, így a baloldali kormánykoalíció a Balcerowicz-féle reformok gyümölcsei mellett megörökölte a pénzügyi válságot is. Rá kellene szánnia magát az államháztartás eddig halogatott reformjára és a privatizáció gyorsítására. Kérdés, hogy a jelenlegi varsói kabinet pártjai, amelyek a választási kampány alatt oly sok szépet ígértek, képesek-e rövid távú érdekeiken felülemelkedve hosszú távon gondolkodni és cselekedni, képesek-e a kényelmes és biztonságos „Húzd meg, ereszd meg” elvet egy időre elfelejteni.
A Kolodko-program mindenesetre ezt igyekszik elhitetni a lengyelekkel.
- Külföld [7]