HL [Holka László], KI [Kiss Ilona], OI [Orosz István]

Nyomtatóbarát változat

Tony Blair, a korszakalkotó


„A Munkáspártnak a társadalmi igazságosságért kell küzdenie, különben az egész párt nem ér semmit” – mondta Tony Blair abból az alkalomból, hogy július 21-én elsöprő többséggel megválasztották az angol Munkáspárt vezérének. Blair a munkáspárti politikusok modernizáló, reformista szárnyához tartozik, viszonylag fiatal, 41 éves, s barátai és ellenfelei egyaránt elképzelhetőnek tartják, hogy sikerül megújítania a pártot, és hatalomra juttatnia a következő választásokon. Blair kampányában kifejtette, hogy a baloldali gondolkodást két fő áramlat dominálja – az európai szociáldemokrácia „etikai szocializmusa”, illetve a marxista elmélet osztályszempontú gazdasági determinizmusa. Hangsúlyozta, hogy ő a maga számára csupán az elsőt tartja elfogadható tradíciónak, hiszen „ha a szocializmust elvek és eszmék rendszereként határozzuk meg, akkor fel tudja szabadítani magát, tanulhat önmaga történetéből ahelyett, hogy hozzá lenne láncolva. Akkor többé nem fogja összekeverni a célt az eszközökkel, például az igazságosabb társadalom és hatékonyabb gazdaság célkitűzését a teljes államosítással. Akkor túlléphet a magánszektor és állami szektor mondvacsinált ellentétén, és a kettőt egymással működő munkakapcsolatban láthatja.”

Margaret Thatcher óta Tony Blair az első angol politikus, aki megkísérelt valamilyen ideológiai alapot találni politikája számára. John Major országlása alatt a konzervatív pártból kifogyott minden szusz, és az előző munkáspárti vezér, a nemrégiben szívrohamban elhunyt John Smith is igyekezett igazodni a politikát gyakorlati megoldások technikák rendszerének és nem többnek tekintő technokrata ideálhoz. Így aztán a Johnok parlamenti szócsatája ritkán emelkedett túl két szürke eminenciás lagymatag, igazi meggyőződés nélküli párharcán.

Tony Blair energikus egyéniség – ő mást ígér. De hogy egyáltalán szóba kerülhetett mint esélyes jelölt a vezérválasztási versenyben, az kétségtelenül elődje, John Smith érdeme. Neki sikerült ugyanis megtörni a szakszervezetek évtizedes uralmát a párt fölött, és a szakszervezeti bárók kezében összpontosuló vezérválasztási hatalmat delegálni a szakszervezeti tagoknak. Így, a Munkáspárt történetében most először rendkívül sokan, mintegy 952 ezren adták le szavazatukat.

Igaz, hogy csupán a szavazásra jogosultak kevesebb mint egynegyede kívánt élni ezzel a jogával, s a legnagyobb közömbösség éppen a szakszervezetek körében volt tapasztalható, ahol csak 19,5 százalék szavazott, szemben a párttagok 69,1 százalékával.

Ha Tony Blairnek sikerül beváltania a hozzá fűzött reményeket, és valóban modern szociáldemokrata párttá gyúrja a bizony mindmáig igen konzervatívan balos Munkáspártot, akkor helyreállhat a brit politikai rendszer hagyományos kétpólusossága, és a Liberális Demokrata Párt visszasüllyedhet a kevéssé jelentős „harmadik” helyre, ahol legjobb esetben is csupán a mérleg nyelvének szerepe illetheti meg.

Persze az új munkáspárti vezér tisztában van vele, hogy idáig még igen hosszú az út. „A toryk elveszítették az ország bizalmát – mondta. De ez nem jelenti azt, hogy ezt a bizalmat automatikusan mi fogjuk örökölni.” Bizony, a brit polgárok meglehetősen finnyásak, ha bizalomról esik szó, ehhez Blairnek hatékony, célratörő árnyékkormányt kell felállítania, és a parlamenti vitákban meg kell győznie az országot, hogy csapata eleven, tehetséges menedzserekből áll, akik egyszerre képesek az ország gazdaságának ésszerű karbantartására és a társadalmi igazságosság elvének következetes keresztülvitelére. Ha ez netán sikerülne, akkor Tony Blair megválasztásával új korszak kezdődött a brit politika huszadik századi történetében.

OI

Két szavazás Strasbourgban

A júniusban újjáalakult Európa Parlament tagjai a múlt héten két elnök megválasztásával foglalatoskodtak. Előbb a testület élére kellett embert állítaniuk; ez meggyőző többséggel sikerült is nekik. Nehezebben jutottak dűlőre az ügyben, elfogadják-e a tagállamok vezetőinek személyi javaslatát a brüsszeli bizottság elnöki posztjára.

Az euro-törvényhozás 567 tagja közül 365 fő vélekedett úgy, hogy a strassbourgi parlament elnöki tisztének betöltésére mindenkinél alkalmasabb Klaus Haensch, az 55 esztendős német szociáldemokrata politikus. Így a kilenc híján kétharmados többséggel meghozott döntés eredményeként ő váltja fel a parlament élén az ötéves ciklus első „félidejében” honfitársát, Egon Klepscht. Jelöltként az újdonsült elnök egyetlen ellenlábasa a liberális francia Yves Galland volt, ám ő képviselőtársaitól mindössze 87 szavazatot kapott.

Klaus Haensch „alapító tagja” a strassbourgi parlamentnek: az 1979-ben rendezett első euroválasztások óta részt vesz a testület munkájában. Euro-képviselőként kül- és biztonságpolitikai kérdésekre szakosodott. Saját hitvallása szerint parlamenti elnökként gondoskodni kíván arról, hogy a törvényhozás teljes mértékben élhessen a maastrichti szerződésben számára megadott jogaival, s hogy ezeket megőrizze az Európai Unió „alkotmányának” 1996-ban esedékes felülvizsgálata után is.

Jóval szorosabb eredményt hozott az a szavazás, amelyet az Európai Unió végrehajtó szervének szerepét betöltő brüsszeli bizottság elnökének személyéről rendeztek. A luxemburgi Jacques Santer jelölését kiváltképp az Európa Parlament 198 főt számláló szocialista csoportja ellenezte –olyannyira, hogy az esemény előtt nyilatkozatban tudatták: a luxemburgi kormányfő jelölésének körülményei miatt nem támogatják kinevezését. (Ismeretes, hogy az EU korfui csúcstalálkozóján John Major brit kormányfő hasonló érveléssel emelt vétót a belga Jean-Luc Dehaene ellen, s hogy az uniósoros elnöki teendőit éppen átvevő németek július első napjaiban presztízsüket féltve lóhalálában „leltek rá” a közösség legkisebb tagállamának miniszterelnökére.) Az euro-képviselők végül 260:238 arányban elfogadták Santert, s így szinte bizonyos, hogy 1995. január 1-jétől ő váltja fel Jacques Delors-t az elnöki székben. Ehhez már csak az szükséges, hogy egy újabb szavazáson az euro-képviselők jóváhagyják a brüsszeli bizottság teljes névsorát (pillanatnyilag 17, ám Ausztria, Finnország, Norvégia és Svédország ugyancsak január 1-jén valószínű csatlakozása nyomán 21 főt).

HL

Ruszobaltikum?

Állítólag minden baj a paradicsommal kezdődött. A narvai lakosok megelégelték, hogy akkor is vízumért kell folyamodniuk, ha egy kosárnyi paradicsomért akarnak átmenni az észt–orosz határfolyó túloldalán lévő dácsájukba, s egyre hevesebben hirdették, hogy Ivangorod bizony ősi észt terület. Csakhogy az oroszországi konyhakert visszaszerzésének határt szabott az 1991 januárjában Jelcin titkos éjszakai vizitjén aláírt dokumentum, amelynek kulcsa épp az volt, hogy mindkét fél „kölcsönösen tiszteletben tartja a másik ország területi épségét”. A vitatott terület problémáit ezzel persze nem lehetett szőnyeg alá söpörni: 1992-ben ugyan pótlólag megkötöttek egy egyezményt a kishatárforgalomról, ez azonban nem lépett életbe: az észt fél mégiscsak sürgetni kezdte az 1920-as tartui békeszerződésben rögzített határok helyreállítását, és követelték a kétezer négyzetkilométernyi, Narva folyó menti, többségében oroszok lakta terület „visszacsatolását” Észtországhoz. Az orosz fél persze tiltakozik: amikor Észtország 1940-ben belépett a Szovjetunióba, a korábbi szerződések érvényüket vesztették. Az észt ellenérv: ez nem belépés, hanem annexió volt. Tény az, hogy a ’20-as határvonalat nem etnikai megfontolások alapján húzták, hanem az orosz (szovjet) fél a vesztes csaták után kötött kompromisszum következtében, voltaképp hadizsákmányként engedte át Észtországnak a „történetileg” soha hozzá nem tartozó területeket.

A vita alig két hete, Clinton európai körútja és a hetek nápolyi csúcstalálkozója küszöbén hágott tetőpontjára, amikor is az észt parlament elfogadta az észt államhatárról szóló törvényt, azaz gyakorlatilag egyoldalúan visszaállította az 1920. február 2-án Tartuban rögzített államhatárt. A kétezer négyzetkilométeres területnövelés ugyan egyelőre csupán de jure – él, de facto pedig a jelenlegi, „ideiglenes ellenőrző vonal”-nak nevezett határ funkcionál a két ország között.

A hírek szerint ez az észt határtörvény volt az utolsó csepp, ami után Jelcin elnök a nápolyi csúcson kijelentette: nem hajlandó kivonni a 2,5 ezer oroszországi katonát augusztus 31-ig, mivel súlyos jogsértések érik az Észtországban élő orosz kisebbséget. A nemzetközi megfigyelők szerint ugyan minden megfelel a normáknak, a svéd miniszterelnök pedig egyenesen „hazugságnak” nevezte az orosz elnök minősítését. Kozirjev hogy mentse Jelcint, finomította az állítást: a kivonás elhúzódásának technikai okai vannak, Jelcin egy munkatársa pedig grammatikai változtatással élt: miszerint jogsértések vannak készülőben épp az említett határtörvény végrehajtása kapcsán: az észt kormány ugyan most rendeletileg egy évvel meghosszabbította a nem észt állampolgárok lakhatási engedélyét, de a külföldiekről szóló törvény készülő módosítása azt jelzi, hogy valóban „észtesíteni” akarja a szóban forgó területet (is).

Clinton közbenjárására ugyan minden bizonnyal megtartják az észt–orosz államelnöki találkozót, s folytatódnak az április óta megszakadt tárgyalások is, az észt fél azonban továbbra is szkeptikus: a tárgyalódelegáció egyik tagja szerint úgyis hiába állapodnak meg bármiről is, az orosz felet legföljebb az olyan határozott lépésekkel lehet valamire rákényszeríteni, mint az ominózus észt határtörvény.

Oroszország valóban továbbra is keményen védelmezi balti érdekeit, s nem is csak azért, mivel a térség 8 millió lakosából 2 millió orosz nemzetiségű vagy oroszországi származású. Gazdasági körökben egyre több híve van a balti–orosz reintegrációnak: arra hivatkoznak, hogy a balti államoknak legalább annyira érdekükben áll a gazdasági szövetség valamely formájának felújítása, mint az oroszoknak. A legfrissebb adatokból az derül ki, hogy pl. Lettországban a gazdasági modernizáció bázisa nem a lett, hanem az orosz ajkú lakosság (talán nem véletlenül, hanem az oroszosítási politika következményeként), míg a lett–orosz lakosság aránya 53,5-33%, addig a vállalkozói rétegben pont fordított a helyzet, az oroszok vannak döntő többségben: 20,2-59,4% az arány. Lettországban ezt a jelenséget az utóbbi hónapokban már figyelembe veszik, erre utal a lett állampolgársági törvény jelentős puhítása is, ami egybeesett – írja egy orosz lapban az egyébként örmény származású elemző – az első orosz–balti közös autó, a RUSZOBALT megjelenésének 85. évfordulójával.

Az észtek azonban, úgy látszik, egyelőre nem kérnek a Ruszobaltból.

KI

• Extra Hungariam