E háború legközelebbi nagy ütközetét Brüsszelben fogják megvívni, december első hetében. Ekkor tartják a GATT – az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa-egyezmény – égisze alatt az úgynevezett „Uruguay-forduló” záróértekezletét. A GATT a nemzetközi kereskedelem szabadságának kiterjesztésére, a kereskedelmi protekcionizmus visszaszorítására alakított szervezet, amelynek több mint 100 tagja van, s tevékenységével jelentősen hozzájárult a világkereskedelem, s ilyenformán a világgazdaság növekedéséhez. Különösen gyümölcsözőek voltak az 50-es és a 60-as években elindított kereskedelmi fordulók, amelyek a vámok leszállítását és az úgynevezett „nem vámjellegű akadályok” (például az egészségügyi előírásokra hivatkozó burkolt importkorlátozások) mérséklését célozták meg. A négy év előtt, 1986-ban útjára indított újabb forduló becsvágyóbb volt az előzőknél: újabb szférákra, így a szolgáltatásokra – a fuvarpiacra, a biztosításra, a bankügyletekre, az idegenforgalomra stb. – ugyancsak ki akarta terjeszteni a forgalom liberalizálását. De az új kereskedelmi körtárgyalás legfőbb kérdése – s ennek mindenki számára eleve nyilvánvalóvá kellett válnia – az agrárprotekcionizmus fölszámolása, vagy ha ez nagy szó, mérséklése volt.
Amikor a Kádár-rezsim kísérletezni kezdett piacgazdasági elemek beépítésével, mi is GATT-tagok lettünk. Az „Uruguay-forduló” azonban nemcsak ezért érdekelhet bennünket. A küszöbönálló összecsapáshoz közünk van azért is, mert tagjai vagyunk a gabonaexportáló országok 14-es létszámú Cairnsi Csoportjának, amely a fejlődő országok tömbjével együtt az Egyesült Államok szövetségese: az Egyesült Államokkal együtt kívánja, hogy az Európai Közösség – amelyben a franciák és a németek a hangadók – számolja föl a gabonaárak fölhajtásának, az export szubvenciókkal történő támogatásának és az import büntetővámokkal való akadályozásának rendszerét.
A washingtoni fenyegetés
Miről van szó? Talán Ausztrália és Új-Zéland az egyedüli kivételek, különben mindenütt támogatják így vagy úgy az agrárárakat. De sehol sem fordítják e célra a költségvetés akkora hányadát, mint az ipari vámunióból – azaz a Közös Piacból – politikai integrációvá fejlődő Európai Közösségben. Erre évente kereken 100 milliárd márkát költenek. A világpiaci áraknál magasabb garantált árakon fölvásárolják az EK parasztságának termését. Méghozzá minden termelési korlátozás nélkül, úgy, hogy a termelőt valósággal unszolják a túltermelésre. Hogy az így fölhalmozódott fölöslegektől aztán megszabaduljanak, az EK közös kasszája évi 20 milliárd márkával szubvencionálja az agrárkivitelt, a fölvásárlási árnál alacsonyabban értékesített exportot. Azaz leszorítják a világpiaci árakat, és kiszorítják a világpiacról a versenytársakat. Így a fő versenytársat, az Egyesült Államokat is.
Washington ezért fenyegetőzik megtorlással. A hosszú ideje növekvő világkereskedelmet ezért fenyegetheti a megtorpanás. Pedig még nincs vége a történetnek. Hogy az európai termelőket teljesen megkíméljék a konkurenciától, a kívülálló országokból származó agrárimportot „lefölözik”, azaz mesterségesen megdrágítják az EK külső határainál. Nyugat-Európa parasztjait háromszoros védőfal veszi körül, kárára a fogyasztónak, kárára az adófizetőnek, kárára a többi exportáló országnak.
Ez az agyrém, ez a képtelen állapot avval kezdődött, hogy annak idején, amikor az újonnan alakult NSZK-ban áttértek a piaci gazdaságra, az agrárlobby elérte, hogy – ellentétben a fölszabadított ipari árakkal – a mezőgazdasági árakat részesítsék továbbra is állami támogatásban. Ezt a rendszert aztán bővített formában beépítették az új szervezet, az EGK közös mezőgazdasági rendszerébe. Persze akkor is látták, hogy ésszerűtlen. Másrészt azt is látták, hogy ésszerű. Ugyanis főleg az a rendszer biztosította a konzervativizmus uralmát. Adenauernek szüksége volt a parasztszavazatokra, és De Gaulle-nak ugyancsak szüksége volt az agrártermelők voksaira, hogy hatalmát stabilizálja. Mi több: enélkül talán létre sem jött volna jelenlegi formájában a francia–német együttműködés. A legnagyobb ipari termelő, az NSZK fizette a legnagyobb hozzájárulást a közös mezőgazdasági alaphoz. A francia parasztok voltak a legtöbben: ők kapták a legtöbbet a nyugatnémet ipar által befizetett összegből.
Gabona és hatalom
Ennek a jól kiagyalt rendszernek volt azonban két hibája. Az egyik: az agrártermelők jövedelme minden támogatás ellenére csökkent, és ha a 30%-os szubvenciómérséklést jóváhagyják, akkor további 25%-kal csökken. Legalábbis ezt mondja a nyugatnémet parasztszövetség vezetője, aki azzal fenyegetőzött, hogy december 2-án, az országos választáson a mögötte álló tábor megtagadja szavazatát a kancellártól. Egyre többen vándoroltak el az iparba. De még mindig túl sokan vannak a mezőgazdaságban foglalkoztatva. A másik: a CAP, a közös agrárpolitika elszívja a közös költségvetés 60 százalékát. Az Európai Közösség nagy léptékkel halad előre, de jóval gyorsabban haladt volna, ha több pénze marad a regionális politikára, az ipari szerkezet átalakítására, a környezetvédelemre. És volt persze egy harmadik hiba is. A döntő. A kívülálló országok nem hajlandók ezt a rendszert tovább tűrni.
Így szól a követelésük: az Európai Közösség építse le a termelést ösztönző szubvenciók 75 százalékát, az exportszubvenciók 90 százalékát. Az EK válasza késlekedett. De végül is megszületett. Az ellenajánlat: a szubvenciók 30 százalékos csökkentése. Ezzel legalábbis azt elérték, hogy az „Uruguay-forduló” záróértekezletét meg lehet kezdeni. A kudarc nem előzi meg a tárgyalást.
De az semmiképp sem bizonyos, hogy a tárgyalás nem végződik kudarccal. A 30 százalékos szubvenciócsökkentés túl kicsiny a partnerek számára. De azt mondják, ennél is sajnálatosabb, hogy ezt sem arányosan terítették szét: az exporttámogatáshoz alig nyúltak, és a kívülálló országokból származó import előtt álló akadályokat sem csökkentették. Az EK tárgyalódelegációjának kezét e vonatkozásokban különösen a francia kívánságok kötik meg. A németek tettek egy kis lépést: a tervezett szubvenciócsökkentést más, a termelési szint szempontjából közömbös eszközökkel óhajtják ellensúlyozni. Vagyis: nem feledkeznek meg arról, hogy a közös agrárpolitika ellen főként miért emelnek kifogást, mert az – az amerikai és az egyéb agrártámogatási rendszerekkel ellentétben – nem a termelés csökkentésére ösztönöz, hanem növelésére. De a franciák tervezett kompenzációi erre sincsenek tekintettel: az adandó kárpótlás ezúttal is a termelés növelésére bátorítja a parasztokat.
- Külföld [6]