Skip to main content

„Hogy megóvjuk őket démonaiktól”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szeptember 20-án, amikor a franciák a Maastrichti Szerződésről szavaznak, nagy tét forog kockán. Ha jóváhagyják a szerződést, különösen, ha meggyőző többséggel hagyják jóvá, utólag valamiképp igenné fogják átalakítani a dán nemet is, és a kocsi megy tovább úgy, ahogy a holland városkában elindították.

De ha a dánok után a franciák is visszadobják a szerződést, az már nagy baj lesz. Elhomályosulnak a távlatok; későbbre – alkalmasint hosszú évekkel későbbre – tolódik el a jelenlegi Európai Közösséget az integráció magasabb szintjére emelő, közös pénzt és egységes külpolitikát létrehozó Európai Unió megteremtése. Egyáltalán nem lehetetlen az sem, hogy – legalábbis a Maastrichtban kidolgozott formában – végleg lekerül a napirendről az Európai Unió terve. És nemcsak a távolabbi jövő válik bizonytalanná. A negatív eredményt gazdasági megrázkódtatások követhetik, mégpedig azon nyomban. Főleg a valutaparitások jelenlegi rendjét fenyegeti veszély, de lehet, hogy magát az európai valutarendszert is.

A nemleges válasz hatással lenne több államférfi jövőjére: ha a többség leszavazza a szerződést, még jobban inogni kezd a szék néhány politikus alatt. Erősödik a nyomás Mitterrand-ra és Kohlra, hogy ne várják meg a következő választást, vegyék tüstént a kalapjukat. Távozik Delors, az Európai Unió fő építőmestere, ő azonban önként megy. A következő francia választáson nem a szerződést elfogadásra ajánló Chirac lesz a gaulle-isták elnökjelöltje, hanem Seguin, a maastrichti programot ellenző gaulle-ista szárny szószólója, a múlt csütörtöki látványos vitában Mitterrand vitatársa.

Meglehet, hogy a tévé által közvetített és a Sorbonne nagytermében tartott vitát Jack Lang kultuszminiszter (mint az egyik német újságban némi irigységgel olvasom: a „szépség és az intelligencia” minisztere) rendezte, mert a tálalás nagyon előnyös volt Mitterrand számára, aki a legjobb formáját mutatta a háromórás fellépés során. A rendezők felkérték Major brit miniszterelnököt (úgy is mint az EK soros elnökségét adó Nagy-Britannia kormányfőjét) és a német kancellárt, hogy működjenek közre a produkcióban. Major kosarat adott. Nyilván nem akart túl szorosan azonosulni a Maastrichti Szerződéssel, amelyet aláírt és hivatalból támogat, de valójában maga is módosítani akar. Talán azt se akarta, hogy az esetleges szeptember 20-i kudarc ódiumából némi rész rá is háramoljék. Kohl azonban eleget tett a kérésnek: bejátszották negyedórás nyilatkozatát.

Kockázatos árukapcsolás

A népszavazásra valójában nem lett volna szükség. Mitterrand ötlete volt az árukapcsolás: a népszerű Európa és a népszerűtlen elnök egy csomagba pakolása. Ő akarta, hogy a biztosnak vélt Európa-szavazatokat Mitterrand iránti bizalmi szavazatnak is lehessen értelmezni. De kiderült, hogy az Európa-szavazatok sem egész biztosak, és lehet, hogy fordítva sül el: az elnök magával rántja Európát. A vitában egyébként Mitterrand szívósan kitért annak megválaszolása elől, lemond-e kudarc esetén. Fő ellenfelei, Chirac, Giscard, Barre arra biztatják híveiket, hogy tegyék el a későbbi választások idejére a Mitterrand-ellenes érzelmeket, szavazzanak igennel. A gaulle-ista tábor kétharmada azonban a szeptember eleji felmérések szerint a „nem” híve.

Ennek azonban Mitterrand-on és a kormányon lévő szocialistákon kívül más okai is vannak. A tévé közvetítette vita hozzászólói közül sokan a brüsszeli bürokráciát ócsárolták. Ez részben annak szólt, hogy az EK hatóságai megpróbálják csökkenteni az agrártámogatást. De a nagyobb részben a tervezett európai állampolgársággal, a leendő közös, nemzetek feletti európai kormányzattal kapcsolatos rossz érzéseket tükrözi.

A fenntartások más részét Kohl igyekezett eloszlatni. Kifejtette, hogy a kelet-németországi rasszista megmozdulásokból nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a „németeket ismét utolérik a démonaik”. Vagyis: utalt a szerződésre igent javasló személyiségek gyakori érvére: a németeket az Európai Unió megteremtésével kell „megóvni régi démonaiktól”. Például Rocard meg Fabius volt miniszterelnök éltek e kifejezéssel, hozzátéve, hogy ha Maastrichtot elutasítják, a németek „visszatalálnak régi történelmi és földrajzi hajlamaikhoz, a diadalmas márkára támaszkodva, újból kelet felé fordulnak”. Beregovoy, a jelenlegi kormányfő hasonlóan érvelt: ha az európai gondolat elhomályosul, Németország visszavonja jelenlegi készségét a szuverenitás tetemes részéről való lemondásra, és „Kelet felé fog pillantani”.

Csakhogy Maastricht ellenzői, épp fordítva, a német fölény kiteljesítésének eszközét látják az Európai Unióban. Chevenement volt védelmi miniszter például egyenesen a „Német nemzet római szent birodalmát” véli feltámadni. A hátat fordítók azt mondják, már kaptak kóstolót a német hegemónián alapuló egységből, és ilyenkor főként Horvátország idő előtti – és a további fejleményeket valószínűleg rossz irányba befolyásoló – elismerésére, és még inkább az elismerés európai követésének kikényszerítésére hivatkoznak. Minden éremnek van persze másik oldala. Dumas külügyminiszter érvei között többek közt az is szerepel, hogy Maastricht elutasítása veszélyeztetné á Londonban új alapokon elindított és ezért bizonyos reményeket keltő tárgyalásokat a délszláv konfliktus rendezéséről.

Volt egy másik kóstoló is. Talán túlzás az a nézet, hogy a frankfurti Bundesbank valójában már egy európai központi bank funkcióit látja el, bár egyre gyakrabban hangoztatják. De az igaz, hogy figyelmen kívül hagyja, ami ebből következik: a felelősséget Európa iránt. A magas kamatok politikájának végzetes következményei vannak a partnerekre, amelyek, belépve az Európai Valutarendszerbe, feladták pénzpolitikai autonómiájukat. Ha Németország nem csökkenti a kamatot, ők se csökkenthetik. „A franciák Európa más országainál nagyobb terheket vállaltak magukra az európai egység megkönnyítéséért. Radikálisan csökkentették az állami kiadásokat, három százalék alá szorították az inflációt. Ennek ellentétele a 10 százalék körül mozgó munkanélküliség, a konjunktúra lassulása. Franciaországnak égető szüksége volna a kamatcsökkentésre, hogy ösztönözze a növekedést” – állítja a Die Zeit. Nagy-Britannia ugyancsak az alacsonyabb kamatoktól reméli a fellendülést. Ezt remélik más európai országok is. Ezzel szemben az történt, hogy Kohl megígérte júniusban, a müncheni csúcstalálkozón Németország hozzájárulását a nemzetközi konjunktúra élénkítéséhez. Majd kevéssel az ígéret után a Bundesbank tovább emelte a kamatlábat.

A pénzpiacokon a márka felértékelésére spekulálnak. A német márka azonban nem a német gazdaság erőssége miatt kívánatos (mert e gazdaság most nem is olyan erős), és nem a szolid pénzpolitika miatt (mert az most nem is olyan szolid), hanem egyes-egyedül azért, mert csábítóak a magas kamatok. E felértékelés azonban szakítópróbának tenné ki az európai valutarendszert – hangoztatja a Neue Zürcher Zeitung. „Egyes országok – Franciaország, Belgium, Hollandia – kamatlábemeléssel ki tudnák védeni a valutáikra nehezedő nyomást, a gazdaságilag gyöngébb országok – különösen Spanyolország, Nagy-Britannia, Olaszország – nem úsznak meg a kamatemeléssel: valutájukat le kellene értékelniök.”

„Ha újrakezdenénk?”


Viszont most nincsenek olyan idők, hogy Németország nagylelkű gesztusokkal siethessen a partnerek helyzetének megkönnyítésére. A statisztikai jelentésekből kitűnik, hogy a gazdaság az év eleje óta nem teremt munkahelyeket. Ugyanakkor folyamatosan nő az új munkahelyet keresők száma. Az év második negyedében visszaesett a gazdasági tevékenység, egyrészt, mert a fogyasztó nem eleget fogyaszt, másrészt, mert az ipar nem akar beruházni. A nyugati államokban körbejáró gazdasági pangás utolérte Németországot. Valamivel később jelentkezett, mint másutt, mert az egyesülés, illetve, ahogy ma már komoly lapok is fogalmaznak – „az NDK gazdasági okkupációja” –, jótékony, a konjunktúrát meghosszabbító injekció volt a nyugatnémet ipar számára. De az injekció hatása elmúlt; csak a perspektíva maradt, hogy legalább 10 esztendőn át évi 150 milliárd márkát kell belenyomni a keletnémet gazdaságba, és már látszik, hogy még ez az óriási summa sem lesz elég.

Egyre gyakrabban fölteszik az álnaiv kérdést, „nem kellene-e újrakezdeni a gazdasági egyesülés folyamatát?” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung vezércikke. És így folytatja: ami az új tartományokban történik és nem történik, az már részben drámai formákat ölt. Az ipar elpusztulása után egész országrészek vannak kitéve annak, hogy összeomlik a jövedelmi körforgás, jóllehet a nyugati kasszákból nagy összegek áramlanak át. Ha sűrűn lakott körzetekben munkavállalók ezrei hullnak ki a termelésből, akkor ott befellegzett a vendéglátóhelyeknek és a kiskereskedéseknek is. Kezdetben a piacok elvesztéséből jött a hanyatlás, most a hanyatlásból jön a hanyatlás.

Engholm, a szociáldemokraták vezetője riadót fújt. Azt mondotta, hogy az új tartományokban még föllelhető ipart szanálni kell, még ha az üzemek maródiak is, és nem a földdel egyenlővé tenni. Az új tartományok ipari állománya az 1989-es szint felére csökkent, és nincs nyugati invesztíciós hullám, amely a „deindusztrializációt” kiegyenlítené. Az SPD vezetője a keletnémet kérdés középpontba állítását összekötötte avval, hogy együttműködést ajánlott a kormánynak, és ezt kiegészítette két igen lényeges engedménnyel. A menekültkérdést illetően nagyjában elfogadta a kormánykoalíció álláspontját, a német katonák külföldi igénybevételét illetően pedig közeledett a hivatalos állásponthoz. Más szóval: körvonalazta a szociáldemokraták választási stratégiáját. Az „azilum” újraszabályozásának elfogadásával igazodott az uralkodó hangulathoz, egyben levonta a következményeket abból, hogy az 1994-es választás eredménye Kelet-Németországban dől el. A régi NSZK tartományaiban – az egy Bajorországot kivéve – mindenütt ők kormányoznak, igaz, néhány helyen társbérletben. Kohl tábora azért győzött 1990-ben, mert a keletnémet választók hozzá pártoltak. De – filozófusnyelven szólva – a kancellár iránti lelkesedés azóta az ellentétébe csapott át a volt NDK-ban.

Még nincs vége a történetnek. A rostocki nagyszabású és szervezett, telefonos autókból irányított zavargások óta a kormánypártok is végképp átlátják, hogy többet (és mást is) kell tenni a magát rászedettnek érző keletnémetek helyzetének, hangulatának javítására, agresszióba átcsapó ingerültségük eloszlatására. A CDU–CSU berkeiből a (mi múltunkból sem teljesen ismeretlen) tervkölcsön különböző – önkéntes jegyzésen alapuló és kötelező – válfajainak terve merült fel.

Egyes befolyásos gazdasági liberálisok elhagynák a szociális jelzőt a piacgazdaság mellől: javasolják a visszatérést a 40 órás munkahéthez, a szociális juttatások csökkentését, a nyugdíjkorhatár fölemelését, a szubvenciók mérséklését. De nyilvánvaló, hogy a másik oldalról felhangzó követelést: „fizessenek a gazdagok”, nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Sőt, felmerült az uniópártokat és az SPD-t összefogó nagykoalíció terve, mégpedig nem a következő választás utáni hatállyal, hanem azonnal.

Ez az úgynevezett „váltakozó többségek” formájában valamennyire már megvalósult. A nőt újabb kiskorúságba taszító abortuszjavaslatot a koalícióhoz tartozó liberálisok és az ellenzékben lévő szociáldemokraták összefogása hiúsította meg. A kiszolgáltatott öregek állami gondozásának bevezetését viszont a szociáldemokraták és az uniópártok közösen támogatják, félretolva az FDP ellenkezését. Kohl ugyan kijelentette, hogy nem hajlandó változó többségekkel kormányozni, nem áll rendelkezésre a szociáldemokratákkal kötendő (és az FDP-t kifelejtő) nagykoalíció esetén. De ez olaj volt a tűzre, és nem elrettentés.

Az önkéntes kancellárjelöltek, elsősorban Rühe védelmi miniszter, a CDU volt főtitkára, Schäuble volt belügyminiszter, a CDU–CSU parlamenti frakció vezetője, meg Krause, az utolsó keletnémet kormányból átvett jelenlegi közlekedési miniszter buzgón agitálnak a nagykoalíció mellett, mondván, hogy az ellenzék többségben van a tartományok küldötteiből álló Bundesratban, s nélkülük úgysem lehet semmiféle sarkalatos törvényt tető alá hozni.

A nagykoalíció kísértete

„Kísértet járja be Bonnt, a nagykoalíció kísértete” – írja a vezető német újság, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, valószínűleg annak jeleként, hogy a lap mögött álló pénzügyi és gazdasági elit fölismerte: evvel a kancellárral már nem lehet választást nyerni. „Az SPD elveti a nagykoalíciót, de látja, hogy jön, és nem tér ki előle” – hangoztatja a cikk. Eredetileg a szociáldemokraták jövőre akarták kidolgozni és nyilvánosságra hozni a választási programot. De Genscher lemondásakor eszmélni kezdtek: az öreg róka elhagyja a süllyedő hajót. Továbbá: mérlegelni kellett, nem lehet-e a szélsőjobboldali republikánusokat a következő választáson is kívül tartani a parlamenten, ha a két nagy párt közösen hozzálát a problémák megoldásához. Engholm bejelentette, hogy haladék nélkül fölkészülnek a kormányzásra, „Sofortprogramot” dolgoznak ki.

De Kohllal nem akart Engholm együttműködni; az ellenzék figyelme a két trónkövetelőre, Schäubléra és Rühére irányul. Feledve van, hogy az utóbbi nemrég még nagy ellenség volt kelet-németországi és a szociáldemokráciával kapcsolatos politikája miatt. Most az számít, hogy a bajor CSU-t, a horvát Tudjman fő patrónusát, szinte teljesen nyíltan, fegyvercsempészéssel vádolja meg.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a német politikai életben nem ritkák a nagy viharok. De ahogy jönnek, úgy el is mennek. De most talán vészesebb a dolog. És vészjósló események közelednek: parlamenti vita a kormány tevékenységéről, ami nem fog kellemes perceket szerezni a kancellárnak. Aztán a vita a költségvetésről, amelyet a gazdasági szakemberek eleve irreálisnak tartanak. Mindez, továbbá a mindinkább hitlerista színezetet öltő rasszista zavargások feltartóztathatatlansága, legalábbis képlékennyé, kétesélyessé teszi a helyzetet.

És újabb nagy rossz pont lenne, ha a franciák nemet mondanának Maastrichtra. Ezt úgy értelmeznék, hogy kudarcot vallott az integráció továbbfejlesztésének gyorsítását Mitterrand-nal együtt legjobban szorgalmazó kancellár Európa-politikája is. De talán ettől megkíméli a sors. A párizsi tévéshow utáni első kommentárok azt állították, Mitterrand produkciója kitűnő volt, de a frontok nem inogtak meg. Az „igen” és a „nem” tábora nagyjából egyforma erős maradt. De a hét elején készült felmérések azt mutatják, hogy kissé javultak a Maastrichti Szerződés jóváhagyásának esélyei.















































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon