Vajna János

Nyomtatóbarát változat

Szeptember 20-án, amikor a franciák a Maastrichti Szerződésről szavaznak, nagy tét forog kockán. Ha jóváhagyják a szerződést, különösen, ha meggyőző többséggel hagyják jóvá, utólag valamiképp igenné fogják átalakítani a dán nemet is, és a kocsi megy tovább úgy, ahogy a holland városkában elindították.

De ha a dánok után a franciák is visszadobják a szerződést, az már nagy baj lesz. Elhomályosulnak a távlatok; későbbre – alkalmasint hosszú évekkel későbbre – tolódik el a jelenlegi Európai Közösséget az integráció magasabb szintjére emelő, közös pénzt és egységes külpolitikát létrehozó Európai Unió megteremtése. Egyáltalán nem lehetetlen az sem, hogy – legalábbis a Maastrichtban kidolgozott formában – végleg lekerül a napirendről az Európai Unió terve. És nemcsak a távolabbi jövő válik bizonytalanná. A negatív eredményt gazdasági megrázkódtatások követhetik, mégpedig azon nyomban. Főleg a valutaparitások jelenlegi rendjét fenyegeti veszély, de lehet, hogy magát az európai valutarendszert is.

A nemleges válasz hatással lenne több államférfi jövőjére: ha a többség leszavazza a szerződést, még jobban inogni kezd a szék néhány politikus alatt. Erősödik a nyomás Mitterrand-ra és Kohlra, hogy ne várják meg a következő választást, vegyék tüstént a kalapjukat. Távozik Delors, az Európai Unió fő építőmestere, ő azonban önként megy. A következő francia választáson nem a szerződést elfogadásra ajánló Chirac lesz a gaulle-isták elnökjelöltje, hanem Seguin, a maastrichti programot ellenző gaulle-ista szárny szószólója, a múlt csütörtöki látványos vitában Mitterrand vitatársa.

Meglehet, hogy a tévé által közvetített és a Sorbonne nagytermében tartott vitát Jack Lang kultuszminiszter (mint az egyik német újságban némi irigységgel olvasom: a „szépség és az intelligencia” minisztere) rendezte, mert a tálalás nagyon előnyös volt Mitterrand számára, aki a legjobb formáját mutatta a háromórás fellépés során. A rendezők felkérték Major brit miniszterelnököt (úgy is mint az EK soros elnökségét adó Nagy-Britannia kormányfőjét) és a német kancellárt, hogy működjenek közre a produkcióban. Major kosarat adott. Nyilván nem akart túl szorosan azonosulni a Maastrichti Szerződéssel, amelyet aláírt és hivatalból támogat, de valójában maga is módosítani akar. Talán azt se akarta, hogy az esetleges szeptember 20-i kudarc ódiumából némi rész rá is háramoljék. Kohl azonban eleget tett a kérésnek: bejátszották negyedórás nyilatkozatát.

Kockázatos árukapcsolás

A népszavazásra valójában nem lett volna szükség. Mitterrand ötlete volt az árukapcsolás: a népszerű Európa és a népszerűtlen elnök egy csomagba pakolása. Ő akarta, hogy a biztosnak vélt Európa-szavazatokat Mitterrand iránti bizalmi szavazatnak is lehessen értelmezni. De kiderült, hogy az Európa-szavazatok sem egész biztosak, és lehet, hogy fordítva sül el: az elnök magával rántja Európát. A vitában egyébként Mitterrand szívósan kitért annak megválaszolása elől, lemond-e kudarc esetén. Fő ellenfelei, Chirac, Giscard, Barre arra biztatják híveiket, hogy tegyék el a későbbi választások idejére a Mitterrand-ellenes érzelmeket, szavazzanak igennel. A gaulle-ista tábor kétharmada azonban a szeptember eleji felmérések szerint a „nem” híve.

Ennek azonban Mitterrand-on és a kormányon lévő szocialistákon kívül más okai is vannak. A tévé közvetítette vita hozzászólói közül sokan a brüsszeli bürokráciát ócsárolták. Ez részben annak szólt, hogy az EK hatóságai megpróbálják csökkenteni az agrártámogatást. De a nagyobb részben a tervezett európai állampolgársággal, a leendő közös, nemzetek feletti európai kormányzattal kapcsolatos rossz érzéseket tükrözi.

A fenntartások más részét Kohl igyekezett eloszlatni. Kifejtette, hogy a kelet-németországi rasszista megmozdulásokból nem szabad azt a következtetést levonni, hogy a „németeket ismét utolérik a démonaik”. Vagyis: utalt a szerződésre igent javasló személyiségek gyakori érvére: a németeket az Európai Unió megteremtésével kell „megóvni régi démonaiktól”. Például Rocard meg Fabius volt miniszterelnök éltek e kifejezéssel, hozzátéve, hogy ha Maastrichtot elutasítják, a németek „visszatalálnak régi történelmi és földrajzi hajlamaikhoz, a diadalmas márkára támaszkodva, újból kelet felé fordulnak”. Beregovoy, a jelenlegi kormányfő hasonlóan érvelt: ha az európai gondolat elhomályosul, Németország visszavonja jelenlegi készségét a szuverenitás tetemes részéről való lemondásra, és „Kelet felé fog pillantani”.

Csakhogy Maastricht ellenzői, épp fordítva, a német fölény kiteljesítésének eszközét látják az Európai Unióban. Chevenement volt védelmi miniszter például egyenesen a „Német nemzet római szent birodalmát” véli feltámadni. A hátat fordítók azt mondják, már kaptak kóstolót a német hegemónián alapuló egységből, és ilyenkor főként Horvátország idő előtti – és a további fejleményeket valószínűleg rossz irányba befolyásoló – elismerésére, és még inkább az elismerés európai követésének kikényszerítésére hivatkoznak. Minden éremnek van persze másik oldala. Dumas külügyminiszter érvei között többek közt az is szerepel, hogy Maastricht elutasítása veszélyeztetné á Londonban új alapokon elindított és ezért bizonyos reményeket keltő tárgyalásokat a délszláv konfliktus rendezéséről.

Volt egy másik kóstoló is. Talán túlzás az a nézet, hogy a frankfurti Bundesbank valójában már egy európai központi bank funkcióit látja el, bár egyre gyakrabban hangoztatják. De az igaz, hogy figyelmen kívül hagyja, ami ebből következik: a felelősséget Európa iránt. A magas kamatok politikájának végzetes következményei vannak a partnerekre, amelyek, belépve az Európai Valutarendszerbe, feladták pénzpolitikai autonómiájukat. Ha Németország nem csökkenti a kamatot, ők se csökkenthetik. „A franciák Európa más országainál nagyobb terheket vállaltak magukra az európai egység megkönnyítéséért. Radikálisan csökkentették az állami kiadásokat, három százalék alá szorították az inflációt. Ennek ellentétele a 10 százalék körül mozgó munkanélküliség, a konjunktúra lassulása. Franciaországnak égető szüksége volna a kamatcsökkentésre, hogy ösztönözze a növekedést” – állítja a Die Zeit. Nagy-Britannia ugyancsak az alacsonyabb kamatoktól reméli a fellendülést. Ezt remélik más európai országok is. Ezzel szemben az történt, hogy Kohl megígérte júniusban, a müncheni csúcstalálkozón Németország hozzájárulását a nemzetközi konjunktúra élénkítéséhez. Majd kevéssel az ígéret után a Bundesbank tovább emelte a kamatlábat.

A pénzpiacokon a márka felértékelésére spekulálnak. A német márka azonban nem a német gazdaság erőssége miatt kívánatos (mert e gazdaság most nem is olyan erős), és nem a szolid pénzpolitika miatt (mert az most nem is olyan szolid), hanem egyes-egyedül azért, mert csábítóak a magas kamatok. E felértékelés azonban szakítópróbának tenné ki az európai valutarendszert – hangoztatja a Neue Zürcher Zeitung. „Egyes országok – Franciaország, Belgium, Hollandia – kamatlábemeléssel ki tudnák védeni a valutáikra nehezedő nyomást, a gazdaságilag gyöngébb országok – különösen Spanyolország, Nagy-Britannia, Olaszország – nem úsznak meg a kamatemeléssel: valutájukat le kellene értékelniök.”

„Ha újrakezdenénk?”


Viszont most nincsenek olyan idők, hogy Németország nagylelkű gesztusokkal siethessen a partnerek helyzetének megkönnyítésére. A statisztikai jelentésekből kitűnik, hogy a gazdaság az év eleje óta nem teremt munkahelyeket. Ugyanakkor folyamatosan nő az új munkahelyet keresők száma. Az év második negyedében visszaesett a gazdasági tevékenység, egyrészt, mert a fogyasztó nem eleget fogyaszt, másrészt, mert az ipar nem akar beruházni. A nyugati államokban körbejáró gazdasági pangás utolérte Németországot. Valamivel később jelentkezett, mint másutt, mert az egyesülés, illetve, ahogy ma már komoly lapok is fogalmaznak – „az NDK gazdasági okkupációja” –, jótékony, a konjunktúrát meghosszabbító injekció volt a nyugatnémet ipar számára. De az injekció hatása elmúlt; csak a perspektíva maradt, hogy legalább 10 esztendőn át évi 150 milliárd márkát kell belenyomni a keletnémet gazdaságba, és már látszik, hogy még ez az óriási summa sem lesz elég.

Egyre gyakrabban fölteszik az álnaiv kérdést, „nem kellene-e újrakezdeni a gazdasági egyesülés folyamatát?” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung vezércikke. És így folytatja: ami az új tartományokban történik és nem történik, az már részben drámai formákat ölt. Az ipar elpusztulása után egész országrészek vannak kitéve annak, hogy összeomlik a jövedelmi körforgás, jóllehet a nyugati kasszákból nagy összegek áramlanak át. Ha sűrűn lakott körzetekben munkavállalók ezrei hullnak ki a termelésből, akkor ott befellegzett a vendéglátóhelyeknek és a kiskereskedéseknek is. Kezdetben a piacok elvesztéséből jött a hanyatlás, most a hanyatlásból jön a hanyatlás.

Engholm, a szociáldemokraták vezetője riadót fújt. Azt mondotta, hogy az új tartományokban még föllelhető ipart szanálni kell, még ha az üzemek maródiak is, és nem a földdel egyenlővé tenni. Az új tartományok ipari állománya az 1989-es szint felére csökkent, és nincs nyugati invesztíciós hullám, amely a „deindusztrializációt” kiegyenlítené. Az SPD vezetője a keletnémet kérdés középpontba állítását összekötötte avval, hogy együttműködést ajánlott a kormánynak, és ezt kiegészítette két igen lényeges engedménnyel. A menekültkérdést illetően nagyjában elfogadta a kormánykoalíció álláspontját, a német katonák külföldi igénybevételét illetően pedig közeledett a hivatalos állásponthoz. Más szóval: körvonalazta a szociáldemokraták választási stratégiáját. Az „azilum” újraszabályozásának elfogadásával igazodott az uralkodó hangulathoz, egyben levonta a következményeket abból, hogy az 1994-es választás eredménye Kelet-Németországban dől el. A régi NSZK tartományaiban – az egy Bajorországot kivéve – mindenütt ők kormányoznak, igaz, néhány helyen társbérletben. Kohl tábora azért győzött 1990-ben, mert a keletnémet választók hozzá pártoltak. De – filozófusnyelven szólva – a kancellár iránti lelkesedés azóta az ellentétébe csapott át a volt NDK-ban.

Még nincs vége a történetnek. A rostocki nagyszabású és szervezett, telefonos autókból irányított zavargások óta a kormánypártok is végképp átlátják, hogy többet (és mást is) kell tenni a magát rászedettnek érző keletnémetek helyzetének, hangulatának javítására, agresszióba átcsapó ingerültségük eloszlatására. A CDU–CSU berkeiből a (mi múltunkból sem teljesen ismeretlen) tervkölcsön különböző – önkéntes jegyzésen alapuló és kötelező – válfajainak terve merült fel.

Egyes befolyásos gazdasági liberálisok elhagynák a szociális jelzőt a piacgazdaság mellől: javasolják a visszatérést a 40 órás munkahéthez, a szociális juttatások csökkentését, a nyugdíjkorhatár fölemelését, a szubvenciók mérséklését. De nyilvánvaló, hogy a másik oldalról felhangzó követelést: „fizessenek a gazdagok”, nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni. Sőt, felmerült az uniópártokat és az SPD-t összefogó nagykoalíció terve, mégpedig nem a következő választás utáni hatállyal, hanem azonnal.

Ez az úgynevezett „váltakozó többségek” formájában valamennyire már megvalósult. A nőt újabb kiskorúságba taszító abortuszjavaslatot a koalícióhoz tartozó liberálisok és az ellenzékben lévő szociáldemokraták összefogása hiúsította meg. A kiszolgáltatott öregek állami gondozásának bevezetését viszont a szociáldemokraták és az uniópártok közösen támogatják, félretolva az FDP ellenkezését. Kohl ugyan kijelentette, hogy nem hajlandó változó többségekkel kormányozni, nem áll rendelkezésre a szociáldemokratákkal kötendő (és az FDP-t kifelejtő) nagykoalíció esetén. De ez olaj volt a tűzre, és nem elrettentés.

Az önkéntes kancellárjelöltek, elsősorban Rühe védelmi miniszter, a CDU volt főtitkára, Schäuble volt belügyminiszter, a CDU–CSU parlamenti frakció vezetője, meg Krause, az utolsó keletnémet kormányból átvett jelenlegi közlekedési miniszter buzgón agitálnak a nagykoalíció mellett, mondván, hogy az ellenzék többségben van a tartományok küldötteiből álló Bundesratban, s nélkülük úgysem lehet semmiféle sarkalatos törvényt tető alá hozni.

A nagykoalíció kísértete

„Kísértet járja be Bonnt, a nagykoalíció kísértete” – írja a vezető német újság, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, valószínűleg annak jeleként, hogy a lap mögött álló pénzügyi és gazdasági elit fölismerte: evvel a kancellárral már nem lehet választást nyerni. „Az SPD elveti a nagykoalíciót, de látja, hogy jön, és nem tér ki előle” – hangoztatja a cikk. Eredetileg a szociáldemokraták jövőre akarták kidolgozni és nyilvánosságra hozni a választási programot. De Genscher lemondásakor eszmélni kezdtek: az öreg róka elhagyja a süllyedő hajót. Továbbá: mérlegelni kellett, nem lehet-e a szélsőjobboldali republikánusokat a következő választáson is kívül tartani a parlamenten, ha a két nagy párt közösen hozzálát a problémák megoldásához. Engholm bejelentette, hogy haladék nélkül fölkészülnek a kormányzásra, „Sofortprogramot” dolgoznak ki.

De Kohllal nem akart Engholm együttműködni; az ellenzék figyelme a két trónkövetelőre, Schäubléra és Rühére irányul. Feledve van, hogy az utóbbi nemrég még nagy ellenség volt kelet-németországi és a szociáldemokráciával kapcsolatos politikája miatt. Most az számít, hogy a bajor CSU-t, a horvát Tudjman fő patrónusát, szinte teljesen nyíltan, fegyvercsempészéssel vádolja meg.

A tapasztalat azt mutatja, hogy a német politikai életben nem ritkák a nagy viharok. De ahogy jönnek, úgy el is mennek. De most talán vészesebb a dolog. És vészjósló események közelednek: parlamenti vita a kormány tevékenységéről, ami nem fog kellemes perceket szerezni a kancellárnak. Aztán a vita a költségvetésről, amelyet a gazdasági szakemberek eleve irreálisnak tartanak. Mindez, továbbá a mindinkább hitlerista színezetet öltő rasszista zavargások feltartóztathatatlansága, legalábbis képlékennyé, kétesélyessé teszi a helyzetet.

És újabb nagy rossz pont lenne, ha a franciák nemet mondanának Maastrichtra. Ezt úgy értelmeznék, hogy kudarcot vallott az integráció továbbfejlesztésének gyorsítását Mitterrand-nal együtt legjobban szorgalmazó kancellár Európa-politikája is. De talán ettől megkíméli a sors. A párizsi tévéshow utáni első kommentárok azt állították, Mitterrand produkciója kitűnő volt, de a frontok nem inogtak meg. Az „igen” és a „nem” tábora nagyjából egyforma erős maradt. De a hét elején készült felmérések azt mutatják, hogy kissé javultak a Maastrichti Szerződés jóváhagyásának esélyei.

• Külföld