Jovo Paripovics

Nyomtatóbarát változat

A horvátok „ezeréves álmukat”, az önálló és független Horvátországot kívánják megvalósítani, a szerb nacionalisták a „minden szerbnek egy államban kell élnie” szlogenből indulnak ki. Márpedig az egykori Jugoszlávia térségében lehetetlen etnikailag tiszta területeket szervezni. Ez a szándék a boszniai és hercegovinai térségben különösen drasztikus következményekhez vezet: míg a szerbeknek és a horvátoknak van anyaországuk, ahová a menekültek áradata elindulhat, addig a boszniai mohamedánoknak a volt Jugoszlávia egész területét el kellene hagyniuk, annak ellenére, hogy a nemzetközi közösség elismerte Bosznia-Hercegovinát mint önálló államot, amelyben a mohamedánoknak is megvan a „saját etnikai területük”. Ők bizonyos szempontból a palesztinok sorsára jutottak.

Ami pedig a legtragikusabb: a jelek szerint az egészben van valami rendszer, amit pontosan nem definiálható központokból mozgatnak, ám bizonyos nyomok elvezethetnek hozzájuk, és elég megbízható találgatásokra adhatnak alapot.

Horvát exodus vagy szerb menekülés?

Valamikor az elmúlt év őszén, amikor a leghevesebb harcok folytak Vukovár birtoklásáért, és amikor Horvátország keleti részét – Kelet-Szlavóniát és Baranyát – elborította a háború tüze, a szerbek és a horvátok is hasonló sorsra jutottak ezen a területen, illetve Nyugat-Szlavónia térségében. A kulcsfontosságú helységek a következők voltak: Kelet-Szlavóniában Újlak (Ilok), Nyugat-Szalvóniában Pakrác, Daruvár és Verőce (Virovitica) vonalán a Bilogora hegység alatti falvak. Ezekben a napokban jegyezték fel az újlaki horvátok legnagyobb s legtragikusabb exodusát. Horvátország e legkeletibb pontja hónapokig élt a Jugoszláv Néphadsereg ostromgyűrűjébe zárva. A jugoszláv hadsereg a horvát fél provokációira hivatkozva többször is gránátesőt szórt rá, de a várost nem érték nagyobb károk. Amikor a vukovári csata a leghevesebbé vált, Újlak akadályozta a katonai erőket, hogy ezen a vonalon segítséget juttassanak el a jugoszláv hadseregnek. Újlak lakosai ultimátumot kaptak: vagy elhagyják lakhelyüket, vagy a hadsereg lerombolja a várost. Igaz, a katonai hatóságok ezt egy egyezménnyel „takargatták”, mely szerint az újlaki polgárok önként hagyják el otthonukat. A horvátok választottak: inkább megőrzik az ősi várost, mint hogy minden remény nélkül szembeszálljanak a hadsereggel, így azután 10 000 horvátból álló menekültáradat indult meg Zágráb és Horvátország belseje felé. (Azért ilyen sokan, mert Újlak valóságos oázis volt, ahová Kelet-Szlavónia szomszédos helységeiből is jöttek menekülők.) Ily módon Baranya, Kelet-Szlavónia és Nyugat-Szerémség térségeit szinte teljesen megtisztították a horvátoktól, házaikba pedig hamarosan új lakók érkeztek, akik azelőtt Nyugat-Szlavónia térségében éltek.

Horvátországnak említett vidékét többségében szerbek lakták. Ezt a népességet először megijesztette az újonnan alakult tudjmani állam néhány ügyetlen lépése, de később kezdtek szervezetten szembeszegülni a horvátországi hatóságokkal. A háborús események miatt a Bilogora-hegység alól elindították őket Banjaluka felé, ahol egy ideig befogadó állomás működött, majd onnan továbbirányították őket Szerbiába, Palánkára (Backa Palanka), abba a helységbe, amelyet Újlaktól a Duna választ el. Így kezdtek el a horvátországi szerbek beköltözni az újlaki, kelet-szlavóniai és baranyai horvátok házaiba, s így változott meg szinte egyik napról a másikra e vidékek etnikai képe.

A nyugat-szlavóniai szerbek menekítésében szerepet játszott a jugoszláv hadsereg is: egyszerűen elmulasztott segítséget nyújtani a térség szerb lakosainak, akik így nem voltak elég erősek ahhoz, hogy szembeszálljanak a horvát katonai és rendőri erőkkel.

Hrtkovci helyett Srbislavci?

A szerémségi Hrtkovci falu lakossága 80 százalékban horvátokból állt. Most ez az arány megfordult: ma a lakosok több mint 80 százaléka szerb. Javaslat született, hogy a falu neve legyen ezentúl – Srbislavci.

A horvátok Horvátországba költöztetésére irányuló akció Vojiszlav Seselj csetnikvajdának, a Szerb Radikális Párt elnökének Hrtkovciban tett látogatása után indult meg. Arajdany nyilvánosan kijelentette, hogy a horvátoknak el kell hagyniuk ezt a vidéket, mert együttműködtek a tudjmani hatóságokkal, s egyesek közülük a horvát hadsereg soraiban a szerbek ellen küzdöttek. Ezután a horvátokat zaklatni kezdték, udvaraikba bombát hajítottak, gyilkosságokra is sor került. Hasonló jelenségekkel találkozhatunk a Szerémség más helységeiben is. A hatóságok csak későn avatkoztak be a folyamatba. Ma ugyan már a szerb rendőrség speciális alakulatai járőröznek errefelé, de elsősorban azért, mert most már a fenyegetett horvát lakosság is elkezdte megszervezni önmagát, felfegyverkezett, és éjszaka őröket állít, hogy megvédje magát a támadásra kész menekültektől.

Néhol a horvátok és szerbek megegyezés alapján cserélnek birtokot, ami egyesek számára meggazdagodási lehetőség volt, de az egykori Jugoszlávia területén folyó háború haszonélvezői külön problémát jelentenek. Ebben az esetben a hatóságok mondtak csődöt, mert megengedték, hogy önjelölt döntőbírák kiköltöztessék a horvátokat, és házaikat fölajánlják a Horvátországból menekült szerbeknek, ahelyett hogy az állam maga gondoskodott volna elhelyezésükről. Másrészt a horvátok, de a magyarok címére is intézett ismételt fenyegetések nem vonták maguk után a jogállami szankciókat. Ez félelmet kelt, főleg a kisebbségek soraiban, ezért sokan határoznak úgy, hogy elhagyják azokat a vidékeket, ahol évszázadokon át éltek. A probléma most nemzetközivé vált, mert a Vajdasági Horvátok Demokratikus Szövetsége nyilvánosságra hozta, hogy Szerbia területét 17 000 horvát hagyta el. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége levélben fordult Szlobodan Milosevicshez és a nemzetközi szervezetekhez, amelyben felhívta a figyelmet a térség etnikai összetételének erőszakos megváltoztatására – egyelőre eredménytelenül.

Ruszinok: a legkisebb kisebbség

Az egykori Jugoszlávia területén a legkisebb kisebbség – a ruszinok – sorsa a legtragikusabb. Kelet-Szlavóniában, horvát területen és a vajdasági Bácskeresztúron, valamint Szerbia más helységeiben élve az ehhez a kisebbséghez tartozók abba a helyzetbe kerültek, hogy lojalitásukat Horvátország és Szerbia iránt a polgárháborúban való részvétellel kellett kimutatniuk. Öngyilkos szituációba kerültek: két kést fordítottak egyszerre maguk ellen. Amikor Horvátországban, Kelet-Szlavóniában létrehozták a szerb polgári hatóságokat, az úgynevezett Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-Szerémségi; Szerb Területen, a ruszinok kitelepítésére került sor. A vidék két, ruszinok és ukránok által lakott faluja, Miklosevci és Petrovci lakosságát szinte teljesen kitelepítették. Házaikban ma Nyugat-Szlavóniából jött szerbek laknak, az ottmaradt ruszinok és ukránok pedig további zaklatásoknak vannak kitéve. Sokan közülük a vidéket tavaly sújtó polgárháborúban estek el, sok családot már a harci cselekmények befejezése után öltek meg. A Ruszinok és Ukránok Egyesülete adatokkal rendelkezik arról, hogy a vukovári hadműveletek befejezése után több mint 50 ruszint és ukránt öltek meg Kelet-Szlavóniában.

Az említett vidékek közül több, különösen Kelet- és Nyugat-Szlavónia a nemzetközi közösség, az ENSZ és az UNPROFOR ellenőrzése alatt állnak – s a kérdések politikai megoldására várnak. Sok horvát várakozik Vinkovácon és Eszéken, hogy visszatérhessen Kelet-Szlavóniába, s nemrégiben a nyugat-szlavóniai szerbek is bejelentették belgrádi nagygyűlésükön, hogy a menekültek haza akarnak térni otthonaikba. Ezt egyelőre mindkét esetben az etnikai tisztogatók akadályozzák, akik a kitelepítések után a megtisztított területek között csatornát ásnak, hogy örökre elválasszák őket. A Szlavóniai, Baranyai és Nyugat-Szerémségi Szerb Területen törvényeket hoztak, amelyek értelmében az adott vidéken felállított polgári hatóságok engedélyére a visszatéréshez 90 napig kell várni, de egyetlen olyan horvát sem térhet vissza, akinek családjában bárki is a horvát hadsereg vagy rendőrség tagja volt. Vagyis a kollektív bűnösség elvének jog- és civilizációellenes rendszerét vezették be. A szerbek által lakott nyugat-szlavóniai falvak nagy részét felégették és lerombolták, nekik sincs hová visszatérni.

Boszniának égnie kell…

A volt központi jugoszláv köztársaságban, Bosznia-Hercegovinában lejátszódó események aligha foghatók fel a nemrég még Jugoszláviának nevezett térségen kívül élők számára. Különösen nehéz elfogadni azt a megállapítást, hogy mindaz, ami ebben a ma már szuverén és nemzetközileg elismert államban történik, az „szükségszerűen” meg is kellett, hogy történjen. Nem egyszerűen árról van szó, hogy a volt Jugoszlávia területén elmaradt a párbeszéd, a megegyezés, s felszínre tört a kizárólagosság és türelmetlenség; hanem arról, hogy a bosznia-hercegovinai borzalmaknak bizonyítani kellett: „Jugoszlávia többé nem létezhet.”

Bosznia végzetét mindig is az a kérdés okozta, hogy kit illet meg ez az ország. A szerbek szerint a szerbeket, a horvátok szerint a horvátokat, s nagyon kevés az olyan, még a komoly történészek között is, aki azt állítaná, hogy Bosznia organikus, önálló képződmény. Miután a két nép belefáradt az egymással folytatott háborúba, mintha Tudjman is és Milosevics is siettek volna a háborús tűzvészt átvinni a volt központi jugoszláv tagköztársaság területére, hiszen egyes vélemények szerint a szerb–horvát háború végét Bosznia-Hercegovina felosztása jelentené. Úgy tűnik, ezt a volt Jugoszlávia két legnagyobb lélekszámú népének említett két vezetője meg is tette egyik találkozójuk alkalmával Karadjordjevóban, a néhai Josip Broz Tito volt pihenő- és vadászterületén, mintegy 50 km-re nyugatra Novi Sadtól, a Bácskában. A boszniai muzulmánok a szerb és a horvát érdekek kereszttüzében találták magukat. Minden a muzulmánok toleranciaküszöbétől függött, és amikor ők is fegyvert fogtak, a háborús borzalmak egyszerűen lángba borították ezt a térséget. Ahhoz, hogy megértsük mindazt, ami Bosznia-Hercegovinában történik, mindenféleképpen figyelembe kell venni a szövetségi hadsereg szerepét is. A szövetségi hadsereg egyik végzetes lépése az volt, amikor szerb–montenegrói tartalékosai behatoltak ebbe a térségbe.

Leopárdbőr

Vuk Draskovics író a három nép által lakott bosznia-hercegovinai térséget leopárdbőrhöz hasonlította. Ez a térség mindig is a migrációk területe volt, ahol az 1961-ben még kisebbségben lévő muszlimok 1991-re relatív többségbe kerültek, a lakosság 43,7 százalékát alkotják. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a szerbek számaránya 31,4 százalék, a horvátoké 17,3 százalék. Ami az egyes népek által birtokolt területeket (telekkönyvileg bejegyzett birtokokat) illeti, a helyzet egy kicsit más, mert a szerbeké a terület 51 százaléka, a muzulmánoké a 37 százaléka.

A bosznia-hercegovinai háború egyszerre polgárháború, vallásháború és szomszédok közötti háború, amely az egyes falvak, házak között folyik. És ez a háború a tehetségtelen politikusok háborúja is, azoké a feudális logika bűvöletében élő hatalombirtokosoké, akik azonnal nekiláttak államnak nevezett régióik kialakításához. Ezek a képződmények mérték a legsúlyosabb csapást a térség nemzetek közötti viszonyaira. Ilyen körülmények között a menekültkérdés szükségszerű következményként jelent meg, de nem annyira a természetes migráció, inkább az etnikai tisztogatás és az üldöztetés eredményeként.

Ez a folyamat a legdrasztikusabban éppen a bosznia-hercegovinai területen játszódik le. Itt juttatták szinte a tökéletesség fokára, és tovább is fejlesztik ezt a civilizációellenes módszert, s e szégyenletes ténykedésben nincsenek ártatlanok sem a szerb, sem a muzulmán, sem a horvát oldalon. A dominóelv szerint az egyik gonosztett maga után vonja a másikat. Hogy melyik fél mennyire vétkes ebben, azt nehéz megállapítani, mert a volt Jugoszlávia térségében folyó sajtóháború lehetetlenné teszi az objektív ítéleteket. Egyébként nem is lényeges, hogy kinek-kinek mekkora rész jut ezekből a gonosztettekből, mert mindez úgy, ahogy van, teljes egészében elfogadhatatlan a civilizált és humanista beállítottságú világ számára.

A helyzet illusztrálása érdekében a Nemzetközi Helsinki Szövetség keretében működő, az emberi jogok megsértését az egész világon 1978 óta figyelő nem kormányzati szervezet, a Helsinki Watch jelentését érdemes idézni. Ez a szervezet a tudomására jutottakat 158 oldalas jelentésben hozta nyilvánosságra Háborús bűnök Bosznia-Hercegovinában címmel. A napokban fejezte be tényfeltáró útját egyes volt jugoszláv tagköztársaságokban Tadeusz Mazowiecki volt lengyel kormányfő, aki speciális jelentéstevőként teljesített külön ENSZ-megbízatást. Genfben ő úgy nyilatkozott, hogy Bosznia-Hercegovinában „nem léteznek többé emberi jogok”. Szintén tőle származik az a nyilatkozat is, miszerint mindegyik fél követ el bűntetteket a konfliktusok során, „azonban eközben a boszniai muzulmánok általánosan a legnagyobb áldozatok”. Ugyanakkor úgy értékelte, hogy „teljes mértékben meg van győződve róla, hogy nem elég az emberi jogok helyzetét vizsgálni a volt Jugoszlávia területén, hanem hatékonyabb eszközökre van szükség a gonosztettek megakadályozására”.

Etnostatárium

Az etnikai tisztogatást a legkülönfélébb módon végzik, de a Helsinki Watch megítélése szerint a legbrutálisabb módszer az ún. rövidített eljárással történő likvidálás. A Helsinki Watch szerint ez a gyakorlat idén májusban kezdődött Zaklopcse faluban, amikor is 83 muzulmánt öltek meg, köztük a Hodzsity család 30 tagját.

A család három túlélő nőtagjának tanúvallomása szerint a faluba fegyveresek érkeztek autóbusszal és gépkocsival. Először „usztasáknak” nyilvánították a férfiakat, és követelték tőlük, hogy adják át fegyvereiket, s amikor nem találtak semmit, egyszerűen elég volt ujjal rámutatni valakire, hogy golyózáport zúdítsanak rá, s a rokonság, a családtagok szeme láttára öljék meg saját háza küszöbén. Az ilyen borzalmak után a túlélők mindig úgy döntenek, hogy elmenekülnek, azt a logikát követve, hogy jobb életben maradni, minthogy legyen sírjuk a szülőföldjükön.

Egy másik módszer, amivel házaik elhagyására lehet bírni az embereket, az az, hogy az egyes falvakat vagy faluvégeket állandó aknavető tűz alatt tartják. Ezt leginkább a félkatonai szervezetek tagjai teszik, akik egyformán megtalálhatók a muzulmánok, horvátok és szerbek fegyveres erőinek soraiban. Az ilyen „nyomásgyakorlás” hatására a lakosok elhagyják házaikat, és a szomszéd településre költöznek át, de az aknavetőtűz innen is továbbűzi őket. Azokon a településeken, ahol közel azonos a három nép számaránya, szándékosan keltenek kölcsönös bizalmatlanságot a médiumok segítségével vagy bármilyen más módon. Ebben a helyzetben általában az egyik etnikum tagjai úgy döntenek, hogy elhagyják otthonaikat, s olyan területre költöznek, ahol az ő etnikumuk többséget alkot. A tévénézőknek mindezt a megbánás vagy magyarázkodás bárminő jele nélkül úgy szervírozzák a háborúzó felek között dúló legnagyobb összecsapások idején, mint valamiféle nagylelkű tettet, amely lehetővé teszi, hogy az emberek az egyik fél által ellenőrzött területről a másikra átmenjenek. S közben semmilyen megértést nem mutatnak aziránt, hogy a különböző etnikumok életének e közös tere az ottlakók életével, jövőjük építésével szorosan összefonódott. Az ilyen helyzetek miatt kérdésessé vált, hogy Bosznia-Hercegovina lehet-e még valaha az ott élő népek közös tulajdona, s az eddig egy multikulturális környezetben felnőtt népek sajátjuknak fogják-e még valaha tekinteni szomszédaik kultúráját.

A zvorniki és bijeljinai muzulmánok a Helsinki Watchnak arról tanúskodtak, hogy egyszerűen elüldözték őket otthonaikból, földjeikről és munkahelyeikről, hogy házaikba olyan szerbek jöjjenek, akiket valamely más helyről a muzulmánok űztek el. Ezek az emberek civilek, akik nem kapcsolódtak be a harci cselekményekbe. Leggyakrabban Szerbián és a Vajdaságon át mentek a magyar határra, s utána, ha sikerült átjutniuk a határon, Nyugat-Európa országaiba utaztak tovább. Egy ideig a szerb rezsim ezekben az emberekben és szerbiai tartózkodásukban talált alibit magának, s közben nem értette meg, hogy éppen ezek a menekültek jelentik a legnagyobb vádat ellene. Tudniillik ezek az emberek mindenféleképpen ártatlanok voltak. Ha csak egy kicsit is vétkesek lettek volna, nem valószínű, hogy szerb területen keresztül kerestek volna maguknak menekvést, másrészt ha csatlakozni kívántak volna Alija Izetbegovics seregéhez, azt mindenféleképpen meg is tették volna.

Sok menekült és más szerencsétlenül járt ember Bosznia-Hercegovina területén táborokban kötött ki. Mind a három fél tart fenn táborokat, s a táborok lakói nem mindig a harcokban fogságba esett emberek, hanem egyszerűen menekültek, akiknek el kellett hagyniuk otthonaikat, s akiket nemritkán egyenruhába bújtattak, hogy mint hadifoglyokat kicserélhessék őket. Mind a három fél tagadja, hogy ezek a táborok olyan koncentrációs lágerek lennének, mint amilyeneket a II. világháború idején a fasiszták tartottak fenn, s amelyekben az embereket megölték. Azonban a halál jelen van ezekben a táborokban, annak ellenére, hogy mind a három fél tagadja ezt. A Helsinki Watch jelentésében idézi egy 18 éves fiatalember jellemző vallomását. A fiatalembernek sikerült kijutnia egy ilyen bosznia-hercegovinai táborból. Arról beszólt, hogy két órán át egyfolytában verték, majd a következőket tette hozzá: „Körülöttem többen haldokoltak a verés következtében kapott belső sérülések miatt. Az volt a feladatom, hogy a halottakat kivigyem. Teherautóval vitték el utána őket valahová.” Ez a fiatalember arról is beszámolt, hogy holttesteket látott a mezőn, közvetlenül a tábor mellett, s hogy ő is és a többi táborlakó is örült (habár ezt a kifejezést nehezen használta ebben a helyzetben), amikor újabb foglyokat hoztak, mert akkor őket békén hagyták, s az újakat verték.

A Bosznia-Hercegovinában élő három nép háborúval és etnikai tisztogatással már kiterjesztette, megnagyobbította a „leopárdbőr” foltjait. Mindenféle megegyezés nélkül mindenki igyekszik minél többet elfoglalni a közös területből. Csak amikor a háború befejeződik, azon a napon fogjuk megtudni, hogy kié lesz Bosznia-Hercegovina. Előbb nem. Senki, aki e térségen kívül él, nem tud sem segíteni, sem változtatni a helyzeten, mert nem is értheti, nem is fogadhatja el, és nem is hagyhatja jóvá ezeket a civilizációellenes cselekedeteket.

• Külföld