Oleg Rumjancev

Nyomtatóbarát változat

„A tokiói út elhalasztásához a biztonsági szempontoknak semmi köze: már júliusban, a parlamenti meghallgatáson kiderült, hogy a tárgyalások nincsenek jól előkészítve. A halasztás első igazi oka tehát: a kurili területi viták rendezési elvei ügyében nincs egységes álláspont sem az elnöki hivatalban, sem a kormányban, sem a parlamentben.

A második ok: sem nemzetközi jogi, sem belső jogi szempontból, sem geopolitikai aspektusból nincs rögzítve, miképp őrizhető meg e kérdés rendezése során Oroszország nemzeti szuverenitása. A harmadik ok pedig: az utóbbi időben, különösen a választási kampány során felerősödtek a japán sajtóban, japán kormánykörökben, a parlament felsőházában, a kormányzó liberális demokrata párt soraiban az oroszellenes, Oroszországra nézve megalázó nyilatkozatok, s az egyre terjedő japán nacionalizmus az ugyancsak erősödő orosz nacionalizmussal együtt rendkívül aggasztó helyzetet teremtett.

A Kuril-kérdés hetek óta az orosz belpolitika fókuszában áll. Politikai erők, katonai érdekcsoportok ütköznek meg, alkotmányozási problémák sűrűsödnek benne. Az alapkérdés az, hogy Oroszország önálló külpolitikai tényező lesz-e, vagy teljességgel elveszti önálló stratégiai jelentőségét. Mivel a Jelcin-delegáció tervezett programja még csak meg sem kísérelt erre a kérdésre felelni, teljesen természetes volt, hogy lefújják a látogatást, még ha az utolsó pillanatban is. Ha tehát valakik, akkor épp az illetékes parlamenti bizottságok késztették meghátrálásra Jelcint.

Szükségesnek láttuk, hogy a parlament alternatív programmal, alternatív delegációval vegyen részt a tokiói tanácskozáson, ezért az út előtt a következő tervet nyújtottam be Jelcinnek, illetve Kozirjevnek. Először is: a tárgyalásokon ne az 1956-os orosz–japán szerződést hagyjuk jóvá, hanem dolgozzunk ki egy teljesen új, ötfokozatú tervezetet. Ennek végpontja nem a sziget(ek) visszaadása lenne, hanem a területi vita kölcsönösen elfogadható megoldása. Most a második és harmadik fokozat kerülne sorra: a Kuril és a Hokaida arányos demilitarizálása, a hadgyakorlatok arányos csökkentése és az arányos csapatkivonás, illetve a szigetek közös hasznosítása. A cél kizárólag csak egy kompromisszumos variáns elérése lehet, minden egyéb sérti az orosz érdekeket, s egyébként sem világos, mit jelent jogi szempontból egy terület visszaadása.

Kádercserét a külügyminisztériumban!

Mivel Kunadze külügyminiszter-helyettes, e téma felelőse nem ezt az álláspontot képviseli – még tavaly kijelentette: Sikotanjt vissza kell adni –, le kell mondania. Már ki is van szemelve az utódja egy tapasztalt diplomata személyében. A jelenlegi minisztériumi vezetői garnitúra egyébként is alapos cserére szorul: hiszen egyrészt a különleges feladatokkal megbízott nagykövetekből, másrészt pedig – fogalmazzunk így – a baráti államok megbízható képviselőiből áll. Hogy ez a későbbiekben ne következhessen be, az államelnök módosította az alkotmánytervezetet, mely szerint nemcsak a miniszterelnököt, hanem további hat kulcstárca miniszterét, köztük a külügyét is csak a parlament jóváhagyásával lehet kinevezni.

A halasztás oka tehát nem az – miként egyes nyugati és japán lapok állítják –, hogy a konzervatívok és a régi nómenklatúra a vörös-barnákkal karöltve átveszik a hatalmat Oroszország legfelső vezetésében, hanem az, hogy az orosz külpolitikai doktrínában rendkívül lényeges irányváltás ment végbe – a nyugatos, neoliberális, Oroszország érdekeinek nem mindig megfelelő irány felől az oroszközpontú külpolitika felé, amelyet nem Baker elvtárs bizalmi emberei határoznak meg.

A háborút a Nyugat kezdte!

Ugyanez az alapprobléma Oroszország Balkán-politikájában is: tud-e önálló politikai tényező lenni, vagy csupán az amerikai döntések nyomában mer kullogni? Képes-e újrateremteni az egykori erőegyensúlyt, vagy egyoldalúan lemond bizonyos jogairól.

A világközvéleménynek nincs igaza Szerbia elítélésében: a többi fél ugyanúgy hibás, a szankciók mégiscsak a szerbek és a Crna Gora-iak ellen irányulnak. A pusztítások miatt elsősorban Milosevicsnek kell vállalnia felelősséget, nem Panicsnak és Csoszicsnak. Oroszországnak velük kell kontaktusra lépnie. A Nyugat nagy hibát követett el, amikor nem hívta meg őket Londonba: ezzel bebizonyította, mit is akar valójában: nem békét, hanem megalázni, térdre kényszeríteni kis-Jugoszláviát. Ez utópia. A szerbekből sose lesznek horvátok, a pravoszlávok sose lesznek szerbek. Milosevics igazi nemzeti típus, tőrőlmetszett szerb, akiből sosem lesz más nemzet képviselője. És ezt kellő tisztelettel kell tudomásul venni. Vannak persze hibái is: hiányzik belőle a politikai-diplomáciai rugalmasság. Ő az erős kéz embere, kőkemény egyéniség. De ha ő nem lenne, akkor Boszniában egyenesen lemészárolnák a szerbeket. Az ugyanis, hogy a Nyugat egyoldalúan elismerte a független Bosznia-Hercegovinát, súlyos csapást mért Szerbiára, és háborút robbantott ki a Balkánon. Hangsúlyozom: ezt a háborút a Nyugat kezdte azzal, hogy a szerbek érdekeit sértve a muzulmán Boszniát ismerte el.

Ki fenyegeti a világrendet?

A mai balkáni helyzet elsősorban tehát a nyugati, de főleg az amerikai külpolitikai dominancia következménye. Titkosszolgálatunknak számos adat van birtokában arra vonatkozóan, hogy a muzulmánok milliónyi dollárt kapnak Pakisztántól, Szaúd-Arábiától amerikai bankokon keresztül. A világ hallgat, mert úgy véli, Törökország még mindig kevésbé veszélyes, mint a fundamentális Irán.

Oroszország nem egyezhet bele abba, hogy a muzulmánok aktív fegyveres erőként legyenek jelen a Balkánon, ez ugyanis óhatatlanul visszahat a Kaukázus vidéki és környéki muzulmánok és Oroszország viszonyára is. Ha ugyanis most fel lehet fegyverezni a bosnyákokat, holnap jöhetnek a tatárok, az adigejek. A muzulmán Bosznia egyoldalú fegyveres támogatása az egész konfliktust vallásháborúvá változtathatja. Ennek ellensúlyozására az új Oroszországnak el kell ismernie az új Jugoszláviát, ez nem lehet kérdéses.

A másik: haladéktalanul orosz katonai flottát kell irányítani a Crna Gora-i partokra, a VI. amerikai flotta monopolisztikus jelenléte ugyanis könnyen fölboríthatja az erőviszonyokat: mi is szeretnénk részt venni a térség katonai ellenőrzésében. Ennek először is „nevelő” célzata lenne: a Klintonoknak meg kell érteniük, hogy Oroszország nem fog úgy táncolni, ahogy az amerikaiak fütyülnek. A speciálisan kiképzett orosz hadosztályt csak a parlament beleegyezésével lehet küldeni – ami viszont az orosz kormány részére intő figyelmeztetés.

Amikor az ENSZ és az Egyesült Államok növekvő katonai jelenlétét tapasztaljuk Európában, óhatatlanul elgondolkodunk: végül is ki fenyegeti ma a világrend épségét? A harcoló Szerbia, vagy az ellenőrzés monopóliumát birtokló Amerika?

• Külföld