pé/nwa [Pleszkán Éva–Nagy W. András]

Nyomtatóbarát változat

Alig van megfigyelő, aki nem írta volna meg legalább egyszer, mennyire más folyamatok munkálkodnak manapság Európa nyugati és keleti felén. A boldog nyugati térfélen nagy nemzetek feletti szuperstruktúrák, közös európai házak ácsolódnak. Azzal az egyetlen szépséghibával, hogy mi hiányzunk belőlük. Itt Keleten meg olyan nacionális, etnikai, identitáskeresgélő, ki- és viszontkirekesztő processzusok indultak el, melyekről a legjobb amit elmondhatunk, hogy nem elsősorban nálunk, Magyarországon játszódnak le. Érdekes módon, a legutolsó időkben az eddigi fő színhelyen, a Szovjetunióban mintha csökkent volna a széthullás és felaprózódás üteme.

Dragan kapitány

Jugoszlávia egyes részein viszont tovább már alig bontható alapegységekig jutott el a széthullás. Az etnikai végvidékeken lassacskán már csak a legbátrabbak mernek átmenni egyik faluból a másikba, vagy akár csak az alvégről a felvégre. A helyi hatalom és kezdeményezés, legalábbis a szerbeknél, a politikusok és reguláris csapattisztek kezéből átcsúszott a különböző partizán-, csetnik-, gerilla-, komitácsi-, kommandós parancsnokokhoz. Nem tudni, hogy ezek a helyi főnökök és hősök még hajlandók-e engedelmeskedni a Belgrádból jövő politikai vagy katonai parancsoknak, vagy valamennyien úgy vannak vele, mint a hét végén alaposan körbefotózott Dragan kapitány, akit már csak az éltet, hogy minél több horvát rendőrtiszt és hivatalnok életét tegye a lehető legrövidebbé. Bizonyos azonban, hogy a helyi akciók, rajtaütések, gyilkosságok, ellengyilkosságok, gyűlölködés és bosszúvágy következtében egyre valószínűtlenebb, hogy a horvátok és a de facto talán már végleg el is szakadt a szlovének megújult vágyat éreznének a föderatív vagy konföderatív Jugoszláviához való csatlakozásra. Amennyire kivehető, maguk a szerb szabadcsapatok sem Jugoszláviáért harcolnak immár, hanem a horvátországi szerb közösségeket igyekeznek agresszív védelemben részesíteni.

Oktogonale?


Ennélfogva lehetséges, hogy már most hét végén, Dubrovnikban is reálisabb lett volna a Pentagonalét, az Ötöket nem Hatokra, hanem Nyolcakra bővíteni. Mint ismeretes, az ötből úgy lett hat, hogy Olaszország, Ausztria, Jugoszlávia, Cseh- és Szlovákia, Magyarország maga mellé vette Lengyelországot. Ezt azonban régen, még a tavasszal eldöntötték. Most jóval fontosabb volt, hogy a kormányfők a bátorságukat demonstrálják. Túl azon, hogy egyáltalán el merészkedtek menni a festői szépségű dalmáciai kisvárosba, bátorságuk odáig terjedt, hogy Jugoszláviáról, a jugoszláv állam tagságáról beszéltek. Pedig bizony sok minden arra mutat, hogy talán fölös munkát végeztek, és Jugoszlávia helyett hamarosan Szerbiát (Nagyszerbiát), Horvátországot és Szlovéniát külön-külön kell üdvözölni az akkor már nyolcszögű asztalnál. Persze semminek sincs még vége, akár pár napon belül minden az ellenkezőjére fordulhat. Az elmúlt héten mindenesetre azt lehetett tapasztalni, hogy Európa talán még igen, de maguk a délszláv népek nem nagyon ambicionálják a jugoszláv egységet.

A helyzet bonyolultságát semmi sem mutatja jobban, mint hogy a Vajdaság körül változatlanul folyó országközi konfliktusról nem tudjuk megmondani, vajon az még magyar–jugoszláv, avagy már magyar–szerb konfliktus. Mint ismeretes, e konfliktus újabb fejezetéhez az elmúlt héten „jugo–szerb” részről egy rendkívül groteszk nyelvi rendelkezéssel, magyar részről pedig Csóti György helyettes parlamenti külügyi bizottsági vezető autonóm Vajdaságról szóló eszmefuttatásával járultak hozzá. Csóti víziója, ha helyesen értjük, nem megy túl a Vajdaság korábban már ténylegesen elért státusán, ami azonban nem jelenti, hogy a szerbek nem találják hallatlannak, és nem kötnek belé majd.

Bős

Magunk részéről viszont a vízlépcső körül – már nem is tudni, hányadszor – kiéleződött helyzetet találjuk hallatlannak. Carnogursky, az egyebekben tiszteletünkre számot tartó szlovák kormányfő láthatóan nem tudja vagy nem meri tudomásul venni, hogy a MŰ úgy ahogy van, reménytelenül elfuserált, rossz, felelőtlen, ráadásul sztálini vállalkozás hagyatéka. Szétszedni, szétverni, felrobbantani, aztán arccal a közös jövőnek – ez az egyetlen értelmes dolog, amit még tehetünk ebben az ügyben. Ez az erőmű arra már nem alkalmas – sosem is volt az –, hogy sok energiát termeljen, nem alkalmas, hogy gazdaságosan termeljen kevés energiát, nem, hogy a hajózás biztonságát növelje (egyébként is hol van már az a dunai hajózás, amihez szűk lenne a mostani vízi út). Az persze tény, hogy ebbe a létesítménybe komoly beruházási összegeket öltek bele. S mivel a magyarok hamarabb észbe kaptak, a csehszlovák oldal ráfordításai nagyobbak. Az is tény, hogy egyik fél sincs abban a helyzetben, hogy könnyű szívvel dobálja ki a koronáit vagy forintjait az ablakon. Ezzel együtt a közös jövő érdekében, ökológiai megfontolásokból és tisztán észalapon is legfőbb ideje lenne, hogy abbahagyjuk a vízmű körüli politikai trükköket és ügyeskedéseket. Teljességgel tűrhetetlen, hogy a két, épp hogy csak lábadozó, rogyadozó demokratikus szomszédvár legfőbb kapcsolata abban merüljön ki, hogy múltbeli, megalomán, sztálinista ipari fércművek miatt szívja egymás vérét, szorongassa egymás torkát. Oldalakon keresztül lehetne sorolni azokat a gazdasági, kereskedelmi, államközi, kulturális, oktatási, emberi problémákat, melyekkel előbb kellene foglalkozni, mint a vízlépcsővel.

MSZOSZ–Frohburg Rt.

A bősi ügy azért is tesz zavarttá és ingerültté bennünket, mert nem teljesen értjük a szlovák döntéshozók indítékait. Az MSZOSZ-vezér Nagy Sándor és törzskara esetében jóval egyszerűbbnek látszanak a motívumok. Pedig milyen szépen vigasztalták, nevelgették őket mindenfelől pár héttel ezelőtt, amikor a parlament meghozta szakszervezeti törvényeit, vagyis zárolta az MSZOSZ vagyonát, jogtalannak minősítette a tagdíjak automatikus levonását, és szakszervezeti választásokat helyezett kilátásba. Mindez talán fájdalmas a szívnek, de jó alkalom a demokrácia tisztító forrásában való megmerítkezésre, a megújulásra , a legitimációra! – jelentették ki többen is, közöttük hőn tisztelt képviselőházi szerkesztőtársnőnk. Ezekből az erkölcsnemesítő intelmekből először Paszternák úr, majd a nyomában más MSZOSZ-vezetők azt a következtetést vonták le, hogy tanácsos lesz a pénzüket minél előbb biztonságos helyre átfuvarozni. Ezzel párhuzamosan, hazai viszonyok között döbbenetes sebességgel, egy-két nap alatt másfél milliárd értékű szakszervezeti ingatlant átruházta a Frohburg Union Pénzügyi Rt.-re. Közben még arra is maradt idejük és energiájuk, hogy magasba emeljék a munkásmozgalom megtámadott, megtépett zászlaját. Sajnálkozásunkat fejezték ki továbbá, hogy a vakációs idők miatt a tagság felújításával azonosított szakszervezeti „választás” nem lehetett olyan széles körű, ahogyan szerették volna. Ez a bejelentés valósággal sokkolta a Ligát és a munkástanácsokat, amelyek valóságos, előkészített, versengő szakszervezeti választásokra gondoltak.

Ezek a működések a Beszélőt, amely kezdettől fogva a Liga és a munkástanácsok mellett tette le a voksát, és amelynek kedvezőtlen véleménye az MSZOSZ-ről többek között azon alapult, hogy kritikus helyzetben ilyen viselkedést várt tőle, nem lepték meg. De vajon észrevette-e Nagy Sándor és vezérkara azt a hüledezést és fejcsóválást, amit a korábban inkább velük rokonszenvező nagy napilapokból váltottak ki? Vagy már ez sem, csak a Frohburg Rt. számít?

Elhúzódó krízis – megfenyegetett pénzügyminiszter

Vezető politikusaink eddig azt mondották, a gazdaság mélypontja 1991 lesz. Újabban, igen bölcsen, azt mondják, ’91–92 lesz a mélypont, ezt kell kihúzni valahogyan. A Gallup Intézet legújabb felmérése szerint ahogyan megyünk a társadalmi ranglétrán lefelé, úgy nő azoknak az aránya, akik szerint inkább legyen lassabb az országos gazdasági növekedés, de nekik legyen meg a munkájuk, kenyerük, biztonságuk. A baj csak az, hogy miközben a választáson győztes MDF gazdaságpolitikája valami ehhez hasonló biztonságosabb növekedést helyezett kilátásba, ténylegesen nem a gyors vagy lassú gazdasági növekedés között kell választanunk, hanem aggasztóan gyors ipari termeléscsökkenéssel, ugyanakkor mezőgazdasági túltermeléssel kell szembenéznünk. Közben pedig azt a néhány embert, aki még képes és hajlandó lenne szembenézni az ilyen helyzetekkel, életveszélyes fenyegetések érik. Mint például Kupa pénzügyminisztert, akit azzal fenyegetnek, elütik, ha el merészel indulni a szerencsi választáson. Mit üzenjünk ezeknek az agyalágyult merénylőknek? Talán ezt: a pénzügyminisztert elütni nem kell félnetek jó lesz én nem ellenzem.

• A hét üzenetei