K. Cs. [Könczöl Csaba]

Nyomtatóbarát változat

Persze, a szakirodalomban azért mégis rábukkantam egy szellemi ősére, nevezetesen Makszim Gorkijra, akit azonban ő érzésem szerint manapság nem szívesen tart nyilván gondolkodásának ösztönző forrásai között. Két éve volt alkalmam lefordítani a nevezett bolsevikgyanús, ráadásul orosz szerzőtől egy érdekes cikket arról, hogy kétfajta forradalmártípus létezik: az egyik a mindenkori „mai nap” forradalmára, magyarán, a „forradalmiságnak” az a konjunktúralovagja, aki akkor fedezi föl magában a forradalmiságot, amikor éppen ez tűnik egyéni előmenetele és érvényesülése szempontjából a legelőnyösebbnek. (Gorkij e cikket 1918-ban írta – meg is kapta érte a magáét: Lenin a megjelenését követően azonnal betiltatta, együtt azzal a pétervári újsággal, amelyik a leközlésére vállalkozott, és a Szovjetunióban 1990-ig hiányzott Gorkij összes művei legteljesebb kritikai kiadásából –, én is csak egy párizsi kiadás alapján fordíthattam le. A másik típus, Gorkij szóhasználata szerint, az „örök forradalmár”. Az az „izgága típus”, aki minden körülmények között, minden épp aktuális hatalomváltás után megőrzi kellő bizalmatlanságát a hatalom új birtokosaival szemben, aki soha nem hajlandó felülni semmiféle önigazoló legitimációs retorikának, aki alkatilag („pszichiátriailag?”) kritikusan viszonyul minden olyan új hatalmi status quóhoz, melynek vezetői minden tőlük telhető eszközzel azt igyekeznek bebizonyítani az általuk irányítottaknak, hogy most már „megállhatunk, mert itten az ígéretnek földje van”. Gorkij, mondani sem kell, akkor még (1918-ban) cikkében egyértelműen e második típus mellett emel szót. Más kérdés, hogy később, Joszif Visszarionovics hatékony meggyőző munkája eredményeként jobb belátásra tért, és a harmincas években már inkább arról írt-szerkesztett lelkes hangú többszerzős antológiát, micsoda nagyszerű dolog is az „örök izgágák” átnevelésére létesített és a hatékony eszmei meggyőzésüket szavatoló koncentrációs kényszermunkatáborok csupa derű rendszere. Mint ahogy más kérdés az is, hogy érzésem szerint Antall József nem az én magyarításomból kapott szellemi ösztönzést vasárnap esti ellenzéktipológiájának tévébeli előadásához.

Kategóriák – és kivételek?

Mindazonáltal sikerült gondolkodóba ejtenie. Fél éjszaka álmatlanul hánykolódtam, hogy eldöntsem: az ő hármas osztályozása szerint vajon magamat „politikai”, „alkati” vagy „pszichiátriai” ellenzékének tekintsem-e. És arra az eredményre jutottam, hogy többszörösen is gyanús vagyok magamnak. Politikai hol-állásom szerint a legnagyobb ellenzéki párt tagja vagyok, eddig tehát forma szerint nem is volna semmi gond. Csakhogy nap mind nap kapok rosszalló megjegyzéseket saját pártbéli társaimtól is, amiről persze a miniszterelnök úr nem tudhat, mivel akadnak, akik szerint ott szintén túl gyakran adok hangot – fittyet hányva minden pártfegyelemnek – egyes fontos kérdésekben izgága és kukacoskodó ellenvéleményeimnek, ráadásul ezt némelykor nemcsak érdes modorban, hanem „avatatlanok” (értsd: a párton kívüliek) előtt sem átallom megtenni. Vagyis a miniszterelnök úr kategóriarendszere szerint e tekintetben „kilógok a sorból”, nem tartozom az igazi, „comme il faut” ellenzékiek közé. Ennek már hosszú előtörténete van: a nyolcvanas években ki nem állhattam a „demokratikus ellenzék” szinonimájaként használt, oroszból tükörszóként meghonosodott „máskéntgondolkodó” billogot, lépten-nyomon hangoztatva: elég, ha önállóan gondolkozunk – azon, hogy ennek eredménye mihez képest minősül „máskéntnek”, törjék a fejüket azok, akiknek igazodásfilozófiájához képest az önálló gondolkodás, legyen az bármilyen, már a puszta lététől a „másként” jelzővel minősítendő deviancia.

Maradna tehát az „alkati ellenzékiség”. Ha Antall József ezalatt azt érti, amit Gorkij értett az „örök forradalmár” fogalmán, készséggel vállalom. Csakhogy kétségesnek tartom, hogy valóban így értette a szót. Ugyanis ez kimondatlanul bár, de minősítést tartalmaz a másik félre – az adott esetben őrá is: ellenpontozóan komplementer terminus (egyértelműen pozitív előjellel) ez azokra, akik juszt se hajlandók bedőlni annak a tetszetős imázsnak, amit az épp kormányon lévők készítettek magukról épp kéznél lévő udvari arcképfestőikkel. Márpedig Antall József cseppet sem arról ismert, hogy a képernyőn önmardosó lelkiismeretfurdalásait, saját  kormányzásának gyenge pontjait osztja meg a tévénézők millióival.

Lehet, hogy orvoshoz kell fordulnom?

Így ejtenem kell ezt a lehetőséget is. Van viszont még egy lehetőség: a „pszichiátriai ellenzékiség”. Nos, ez viszont olyan sikamlós terület, amit – politikai és alkati ellenzékiség ide vagy oda – még én is csak inamba szállt bátorsággal merek értelmezgetni. Az álmomban sem jut eszembe, hogy egy olyan angolosan előkelő úr, amilyen Antall József, magánéleti-személyeskedő éllel használta volna e szót. Egyrészt, mert előkelő uraknak ez nem szokásuk, másrészt, mert a dolog visszájára is elsülhet: elkezdheti valami hozzám hasonló oktondi feszegetni a kérdést, hogy vajon akkor nem létezik-e „pszichiátriai kormánypártiság” is? Elvégre meglehetősen köztudomású – az érintett maga is nyilatkozott erről –, hogy Antall József egyik elkötelezett híve és bizalmi embere, Raffay Ernő honvédelmi államtitkár rendszeresen huzamosabb pszichiátriai gyógykezelésre vonult vissza, vagy ideg-összeroppanásba menekült, valahányszor valaki azt kezdte firtatni, milyen kapcsolatban is állt ő alig pár esztendeje, a szegedi egyetem oktatójaként az akkori állampárt politikai rendőrségével. Eszerint tehát Raffay Ernő „pszichiátriai okokból” vált kormánypártivá? És „pszichiátriai okokkal” volt magyarázható, hogy annak idején a szamizdatot olvasó és tőle tanítványait sem eltiltó oktatótársát a politikai rendőrségnél való följelentés kilátásba helyezésével fenyegette? És „pszichiátriai okokból” állt elő – a többi kormánytag részéről semmiféle nyilvános ellenvéleményt ki nem váltva – azzal a nem épp nagy külpolitikai körültekintésről tanúskodó indítványával, hogy a Szabadság téren állíttassák helyre a Nagy Magyarországra szóló igényt jelképező Trianon-emlékmű?

Valószínű, hogy a miniszterelnök úr nem ebben az értelemben használta tehát a „pszichiátriai ellenzékiség” fogalmát. De van még egy lehetőség. A viszonylag közelmúltból ráadásul elég jól ismert. Köztudottan Brezsnyev országlása idején honosodott meg és vált közgyakorlattá, hogy aki az uralmon lévőkétől különböző véleménynek ad hangot, az nem bűnöző, hanem pszichiátriai eset, beteg ember, akinek következésképp a bolondokházában van a helye.

Egyezzünk meg: nem folytatom. Nem szeretném, ha a következő országgyűlési ülésszakon valamelyik kormánypárti honatya (pszichiátriai eset?) ismét előállna azzal az időközben elaludt javaslattal, hogy iktattassék törvénybe a „felségsértés” büntetőjogi szankcionálása, és ennek nyomán esetleg belőlem válna az a „pszichiátriai eset”, akin ennek alapján példát statuálnának. Szerencsésebb esetben, „beszámíthatatlanság” miatt, mindössze kényszergyógykezelésre utalással.

• Beszélő