E. J. [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Nehéz megítélni, mit vívott ki az MSZOSZ a múlt héten, az utolsó pillanatban lefújt figyelmeztető sztrájkkal. Erődemonstráció helyett minden estre sor került annak demonstrálására, ki a kormány szerint az autentikus munkavállalói érdekképviselet az Érdekegyeztető Tanácsban (ÉT) ülő tömörülések közül. Az MSZOSZ–kormány-megállapodás szövegéből viszont általában bizonytalan tartalmú ígéreteket hámozhatunk ki, bár már ezek miatt is magányosnak érezte a pénzügyminiszter magát a hétvégi Gazdasági Kamara közgyűlésén (lásd erről Gazdaság rovatunkat).

A privatizáció dolgában határidőbeli vívmányokat könyvelhet el a MSZOSZ. Egy hónapon belül az ÉT elé terjeszti a kormány privatizációs elképzeléseit, és rendeletet vagy határozatot ad ki a privatizációban való szakszervezeti részvételről (például a szakszervezetek beleszólási, véleménynyilvánítási jogáról). Szó sem lehet viszont arról, hogy a dolgozók ingyen juthassanak vállalati vagyonrészhez. Határidőügyekben egyébkent máris két szocialista interpelláció hangzott el a parlament e hét keddi ülésén. Az egyikre válaszolva a pénzügyminiszter leszögezte, hogy a gazdasági kabinet az MSZOSZ sztrájkfelhívásától függetlenül is foglalkozik a privatizáció stratégiájával.

Határidővívmánynak tekinthető az az ígéret is, hogy a kormány még a munkatörvénykönyv átfogó módosítása előtt beterjeszt egy törvényjavaslatot az elbocsátott dolgozók kötelező végkielégítéséről. Az anyagi engedmények között egyetlen határozott, biztos tétel az egyszeri utazási kedvezmény visszaállítása, mégpedig valamennyi munkavállalóra kiterjesztve. Esetleg újabb lépést tesznek meg az állami vállalatok sokak által – de nem az MSZOSZ által – vitatott bérliberalizálása felé: augusztusban valószínűleg fölülbírálják a keresetszabályozási rendszert, és eltekintenek az alkalmazottanként legfeljebb évi harmincezer forintos béremelés különadóztatásától. Úgyszintén ellentételezik valamiképp azt az adót, amit a félévtől fizetendő munkanélküli járulék munkavállalók után fizetendő része (fél százalék) után kellene a vállalatoknak fizetniük.

A fő harci kérdésben – abban, mekkora legyen az energiaár-kompenzáció nagysága – a kormány az eredetileg ellentételezésre szánt 2,1 milliárd forintot „nem tekinti felső határnak”, az MSZOSZ által követelt 5 milliárdot „reális tárgyalási alapnak” véli. Ez esetben az írásbeliség a fő vívmány, mivel szóban a felső határ már korábban puhává vált az ÉT-tárgyalások során. De miképpen fogja tudni a kormány „az 1991. évi költségvetési törvény keretei között megfogalmazni” kompenzációs elképzeléseit? Tudvalevőleg 7 milliárd forint költségvetési tartalékot bocsátottak a kormányfő rendelkezésére, eredetileg ebből akarták a kompenzációt fizetni; a tartalékból 3 milliárdról már döntöttek, és további nemes célok várnak anyagi megalapozásra (kárpótlási hivatalok, személyi szám eltörlése, új nagykövetségek felállítása, nem is beszélve az egyházi ingatlanok visszaadásának világi következményeiről). Ez a magyarázata annak a most szócskának is, amelyet kedden, 18-án fogadott el a parlament. Most nem látják szükségesnek a költségvetés módosítását. De látni fogják néhány hét múlva.

Az ÉT mindenesetre pénteken folytatta korábban megkezdett tárgyalásait az energiaár-kompenzációról. A szociálpolitikusi szerep Jávor András dr. népjóléti államtitkárról a szakszervezeti oldalra szállott át. Nos, kiket célozzunk meg, kedves szakszervezetek – tette föl a kérdést –, és hozzányúljunk-e a nagy elosztási rendszerekhez (nyugdíj, családi pótlék), módosítsuk-e ily módon a népjólét eredeti javallatát, mely az ellentételeket az önkormányzatokon keresztül, segélyezési alapon juttatta volna a rászorulóknak? A választ mindenki tudta előre: a szakszervezetek egyöntetűen a célzott nyugdíj- és családipótlék-emelés hívei.

A munkavállalókat szerintük nemcsak a szénár és a távfűtésdíj sújtja, a segélyezés egyébként is költséges, és épp a rászorulók tartanák megalázónak, hogy jelentkezzenek érte a polgármesteri hivatalnál. De, kérem, ne összeget mondjanak! – lépett tovább Jávor dr., hallván, hogy a szakszervezeti számítások szerint 7,8 milliárd forintnyi kompenzáció kellene. Neki, a volt számítástechnikai szakembernek algoritmusra van szüksége, adják meg neki tehát a prioritásokat, a sorrendet rászorultság szerint. A szakszervezeti oldal elsősorban a gyermeküket egyedül nevelőket és a tartósan beteg gyermeket nevelőket részesítené előnyben (400 forintos családipótlék-emeléssel), másodsorban a három- és többgyermekeseket (300 Ft), harmadsorban a többi gyermekes családot (200 Ft); minden 8500 forint alatti nyugdíjasnak adnának nyugdíjemelést, de ezen belül is többet az 5500 forint alatti nyugdíjasoknak. Néhány órás tárgyalási algoritmus után kisült, hogy a kormány csak az idei évi nyugdíj- és családipótlék-kiegészítésbe megy bele, de nem vállal kötelezettséget az 1992-es évre.

Egyébként nemcsak a rászorultság feletti ítélkezés felelősségében akar osztozkodni önzetlenül a népjólét, hanem a finanszírozásban is – a társadalombiztosítással. Botos József főigazgató kategorikusan leszögezte ugyan, hogy nincs erre pénz a társadalombiztosítási kasszában, később azonban el kellett mennie az ÉT-ülésről; ekkor a kormány ottmaradt küldöttei megkíséreltek belecsempészni a megállapodásba egy passzust, miszerint az energiaár-kompenzációt „az állami költségvetés és/vagy a társadalombiztosítási alap vállalja”. De a másik két tárgyalófél – a munkaadók és a munkavállalók oldala – kivetette ezt a passzust, mondván: az ÉT nem kompetens abban, hogy milyen forrásból teremtsék elő a pénzt az itt kötött megállapodás előmozdítására.

• Beszélő