Skip to main content

A megfordított logika

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Expótlék?


Az állásfoglalásból egy kevésbé költséges, inkább a szellemi tartalomra, mint a létesítményekre összpontosító világkiállítás gondolata körvonalazódott. Erről beszélgetünk Kristóf László szakértővel, aki korábban a Hungexpo kiállításszervező vállalat egyik vezető munkatársa és éveken át a Kiállítások Nemzetközi Irodájának (BIE) magyar delegátusa volt. „Talán én vagyok az egyetlen élő Magyarországon – mondja –, aki a világháború utáni három nagy világkiállításon (Brüsszel, 1958., Montreal, 1967., Osaka, 1980.) nemcsak látogatóként, hanem »hivatalból« is részt vettem.”

Beszélő: Ön szerint miről folyik a vita világkiállítás-ügyben?

Kristóf László: Természetesen vannak ellenzők. De én azokról kívánok beszélni, akik a megrendezés mellett vannak, mégis vitatkoznak egymással. A szükséges és a lehetséges örök vitája ez. Akik kívánják az összhangot a kettő között, a reális megközelítés hívei, a mindennapok szakmai, közgazdasági, műszaki megoldásain gondolkoznak. A velük vitázók mostanában hangos kinyilatkoztatásokat tesznek, és azt mondják a megvalósítható alternatívákat keresőkről, hogy világkiállítás-ellenesek. Pedig csak a realitások talaján lehet belefogni a nagy vállalkozásba értelmetlen kockázat nélkül.

Beszélő: Mit ért „nagy” világkiállításon?

K. L: Kétféle világkiállítás van: az univerzális és a szakmai világkiállítás. A BIE szabályzata szerint univerzális világkiállítást azonos kontinensen tízévenként egyszer lehet megrendezni (erre, mint tudják, legközelebb 1992-ben, Sevillában kerül sor), és ilyen esetben a részt vevő országok építik fel és rendezik be pavilonjaikat. Kétévenként rendezhetőek a szakosított, azaz „B” kategóriás világkiállítások, ekkor a rendező ország gondoskodik a helyszíni létesítményekről, és a résztvevők bérleti díjat fizetnek. Mivel a mi esetünkben szak-világkiállításról van szó, nem egészen állja meg a helyét, amit széltében-hosszában hangoztatnak hogy 1995 soha vissza nem térő alkalmat jelent.

Beszélő: Miben áll a garancia, amelyet a rendező ország kormányának nyújtania kell?

K. L.: A BIE azért kér biztosítékot, hogy a pályázó ország éljen az odaítélt rendezési joggal, és ha netán a kiállítás mégis elmarad, meg lehessen téríteni a részvételre készülő országok költségeit. Ennél is súlyosabban esnek a latba a garancianyújtás nemzetközi presztízskövetkezményei.

Beszélő: Lehet-e tudni valamit arról, milyen szakterületet választ voltaképpen Bécs és Budapest?

K. L.: Több gondolat merült fel (mint például „A természet és a technika”, „A szép és a hasznos”), de még nem választottak közülük. Tíz évvel ezelőtt, amikor először vetődött fel, hogy Magyarország Expót rendezne, élelmiszer-ipari szak-világkiállításról volt szó. Később jelentkezett Bécs, és a két szándék összekapcsolódásából született a „Hidak a jövőbe” gondolata, kifejezve a vasfüggöny két oldalán lévők egymáshoz közeledését. Ez a politikai töltet időközben el is vesztette időszerűségét, de háttérbe is szorította, hogy szak-világkiállítás megrendezésére kapunk jogot. Lehetne természetesen úgy megválasztani az Expo témáját, hogy egyaránt felkeltse egy szakmai kör és a széles közönség érdeklődését. De ez eddig nem történt meg, pedig a témaválasztás egyike azon négy feltételnek, amelyről pontosan be kell számolnunk a BIE-nek június 5-ig.

Beszélő: Melyik a másik három?

K. L.: A finanszírozás módja, a helyszín és a szervezeti feltételek. Ezek ismeretében fogadják el véglegesen a jelentkezésünket.

Beszélő: Egyik sem tisztázódott. Csak ötletek vannak…

K. L.: Meg vannak fogalmazva a feltételek, csak nem biztos, hogy jól. Világkiállítást eddig gazdag vagy – mint most Spanyolország – erősen fölfelé ívelő pályán lévő országok rendeztek. A spanyol kormány 8-10 milliárd dollárt, az osztrák kormány 15 milliárd schillinget képes a szükséges infrastruktúrára (utak, szállodák, közmű stb.) kiadni – a mi kormányunk (őszi álláspontja szerint) 10 milliárd forintot, vagyis az Expo most kikalkulált minimálváltozatának alig egytizedét. A hazai befektetők lehetőségei csak néhány milliárdra tehetők; a Világkiállítási Programirodához befutott külföldi szándéknyilatkozat-csomag – amiről olyan szép számok keringenek – nem értékelhető igazán, mert puha kérdésre csak puha válasz érkezhet. Hogy nem csak a szándék, az akarat is megvan-e a külföldi cégekben a beruházások finanszírozására, az csak konkrét feladatokra kiírt pályázatokon dől el. A végső finanszírozási alap a telkek, ingatlanok volnának; de nem hozták még meg a szükséges törvényeket (többek között a koncesszióról, a fővárosról, az önkormányzatok tulajdonáról szóló törvényt), nincs tisztázva, kik, milyen feltételekkel rendelkezhetnek velük…

Akkora vállalkozás ez, mint a paksi erőmű, két-háromszor akkora, mint Tengiz. Még ha azonnal hozzá tudnánk kezdeni – mint ahogy nem tudunk –, akkor is nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy befejezhető-e két-három év alatt. A kiállítási létesítményeknek a rendezvénysorozatot megelőző év végén kész kell lenniük, hogy ki lehessen próbálni őket. A kivitelező partnerek élhetnek vagy visszaélhetnek az idő rövidségével, emiatt számolni kell azzal is, hogy sürgősségi felárat kell fizetnünk. Ezért látszik logikusnak, hogy a ’96-os évet célozzuk meg. A világkiállítás üzleti vállalkozás. De ’95-ig esetleg – ez is kockázat – még nem telik el elég idő ahhoz, hogy megfelelően újraéledjen a kiállítók, szponzorok, látogatók érdeklődése, tekintve, hogy ’92-ben lesz a nagyszabású sevillai Expo, és hogy azonos földrajzi vonzási körzetről van szó. (Közben, ’93-ban Dél-Koreában is lesz egy szak-világkiállítás.)

Mindeddig senki nem gondolta át a kettős helyszín gyakorlati következményeit. Bécsben akkor is lesz világkiállítás, ha nálunk nem. A szomszédos Magyarországnak tehát mindenképpen gondolkodnia kell, mivel vonzhatná magához a bécsi rendezvénysorozat miatt megélénkülő idegenforgalmat. Ilyen szempontból mint többletlehetőséget vehetjük számba a közös rendezést: akkor is jönnének ide látogatók, ha mi nem volnánk rendezők, de mivel remélhetőleg leszünk – én ennek híve vagyok –, még több látogató jöhet hozzánk. Ez is igényel infrastruktúra-beruházásokat. De mivel az idegenforgalom növekedésére számítunk, megfordíthatjuk a Világkiállítási Programiroda logikáját: nem a beruházásokat kell egy elképzelt feladathoz méretezni, hanem a feladatot lehetőségeinkhez igazítani. Csak annyit csináljunk, amihez van tőke és idő. Hivatkozom itt a miniszterelnöknek a Fővárosi Közgyűléshez múlt év végén írt levelére. E levélhez csatolt tájékoztató hangsúlyozza, hogy „… a világkiállítás megrendezése a kormány és a főváros önkormányzata közös munkája eredményeképpen olyan tartalommal is kialakítható, hogy az a magyar gazdaságra ne jelentsen elviselhetetlen terhet, ugyanis a rendezvény mértékét annak gazdasági és attraktivitási szintje határozza meg. A kiállítás tartalmilag és formailag, valamint az ország települései között megosztva többféle formában is megrendezhető.”

Beszélő: Bécsben volna a főhelyszín, itt meg a kiegészítőhelyszínek?

K. L.: A kérdése nem egészen pontos. Egy világkiállítás áll a kerítésen belüli eseményekből és az azon kívüli, a vonzást növelő eseményekből. De építsük meg ugyanazokat a pavilonokat, mint Bécs? Ez nyilvánvalóan nem volna tanácsos, nem csinálhatjuk ugyanazt, mint Bécs. Tisztázni kellene tehát – magunk közt is, az osztrákokkal is –, hogy miközben Bécs jóval gazdagabb és felkészültebb, miképpen tehetnénk szert önálló arculatra, külön érdekességre a közös rendezés során. Ez ma még teljesen tisztázatlan kérdés. Nem biztos például, hogy a pavilonokat egy területen – és éppen Dél-Budapesten – kell megépíteni, lehetne több helyszín a főváros vagy akár az ország különböző pontjain.

Beszélő: Egy Magyar Nemzet-beli nyilatkozatában Schneller István főpolgármester-helyettes arról beszélt, hogy a programiroda helyszínválasztása beleszólást jelent a főváros fejlesztési koncepciójába.

K. L.: Egyetértek vele: az önkormányzatnak sokféle igényt kell kielégítenie, és nem biztos, hogy ez a dél-budapesti helyszínnel egyeztethető össze legcélszerűbben.

Beszélő: Ha a megfordított logikát követjük – amely szerint a lehetőségekhez kell igazítani a feladatokat –, akkor is sok és minél több látogatót akarunk látni, tehát beruházásokra van szükség. Ha ez így van, nem térünk-e vissza az ortodox logikához, ahhoz, hogy egy prognosztizált vagy kívánt turistaforgalomhoz kell igazítani a beruházások nagyságát?

K. L.: Ha olyan Expót csinálunk, mint Bécs, megteremtve egy koncentrált helyszínt és az ahhoz vezető közlekedést, akkor csakugyan adva van az a beruházási csomagterv, amit ha törik, ha szakad, teljesíteni kell. Ez el nem halasztható feladattömeget jelent, nincs lehetőség arra, hogy a világkiállítás utánra időzítsünk egy-egy olyan beruházást, amely egyébként is égető igényeket elégít ki, vagy a későbbi idegenforgalom hátteréül szolgál. Egy előre meghatározott, rugalmatlan program elsősorban a finanszírozás bizonytalanságai miatt kockázatos. Ez a kockázat is csökkenthető, ha több kisebb helyszínnel számolok, és csökkenthetem a helyszínek számát. Szakítani kellene tehát a programiroda létesítménycentrikus szemléletével, és szerényebb költségigényű, a kettős helyszín lehetőségeire és a vidék bekapcsolódására inkább építő megoldásokra volna szükség.










































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon