Az állásfoglalásból egy kevésbé költséges, inkább a szellemi tartalomra, mint a létesítményekre összpontosító világkiállítás gondolata körvonalazódott. Erről beszélgetünk Kristóf László szakértővel, aki korábban a Hungexpo kiállításszervező vállalat egyik vezető munkatársa és éveken át a Kiállítások Nemzetközi Irodájának (BIE) magyar delegátusa volt. „Talán én vagyok az egyetlen élő Magyarországon – mondja –, aki a világháború utáni három nagy világkiállításon (Brüsszel, 1958., Montreal, 1967., Osaka, 1980.) nemcsak látogatóként, hanem »hivatalból« is részt vettem.”
Beszélő: Ön szerint miről folyik a vita világkiállítás-ügyben?
Kristóf László: Természetesen vannak ellenzők. De én azokról kívánok beszélni, akik a megrendezés mellett vannak, mégis vitatkoznak egymással. A szükséges és a lehetséges örök vitája ez. Akik kívánják az összhangot a kettő között, a reális megközelítés hívei, a mindennapok szakmai, közgazdasági, műszaki megoldásain gondolkoznak. A velük vitázók mostanában hangos kinyilatkoztatásokat tesznek, és azt mondják a megvalósítható alternatívákat keresőkről, hogy világkiállítás-ellenesek. Pedig csak a realitások talaján lehet belefogni a nagy vállalkozásba értelmetlen kockázat nélkül.
Beszélő: Mit ért „nagy” világkiállításon?
K. L: Kétféle világkiállítás van: az univerzális és a szakmai világkiállítás. A BIE szabályzata szerint univerzális világkiállítást azonos kontinensen tízévenként egyszer lehet megrendezni (erre, mint tudják, legközelebb 1992-ben, Sevillában kerül sor), és ilyen esetben a részt vevő országok építik fel és rendezik be pavilonjaikat. Kétévenként rendezhetőek a szakosított, azaz „B” kategóriás világkiállítások, ekkor a rendező ország gondoskodik a helyszíni létesítményekről, és a résztvevők bérleti díjat fizetnek. Mivel a mi esetünkben szak-világkiállításról van szó, nem egészen állja meg a helyét, amit széltében-hosszában hangoztatnak hogy 1995 soha vissza nem térő alkalmat jelent.
Beszélő: Miben áll a garancia, amelyet a rendező ország kormányának nyújtania kell?
K. L.: A BIE azért kér biztosítékot, hogy a pályázó ország éljen az odaítélt rendezési joggal, és ha netán a kiállítás mégis elmarad, meg lehessen téríteni a részvételre készülő országok költségeit. Ennél is súlyosabban esnek a latba a garancianyújtás nemzetközi presztízskövetkezményei.
Beszélő: Lehet-e tudni valamit arról, milyen szakterületet választ voltaképpen Bécs és Budapest?
K. L.: Több gondolat merült fel (mint például „A természet és a technika”, „A szép és a hasznos”), de még nem választottak közülük. Tíz évvel ezelőtt, amikor először vetődött fel, hogy Magyarország Expót rendezne, élelmiszer-ipari szak-világkiállításról volt szó. Később jelentkezett Bécs, és a két szándék összekapcsolódásából született a „Hidak a jövőbe” gondolata, kifejezve a vasfüggöny két oldalán lévők egymáshoz közeledését. Ez a politikai töltet időközben el is vesztette időszerűségét, de háttérbe is szorította, hogy szak-világkiállítás megrendezésére kapunk jogot. Lehetne természetesen úgy megválasztani az Expo témáját, hogy egyaránt felkeltse egy szakmai kör és a széles közönség érdeklődését. De ez eddig nem történt meg, pedig a témaválasztás egyike azon négy feltételnek, amelyről pontosan be kell számolnunk a BIE-nek június 5-ig.
Beszélő: Melyik a másik három?
K. L.: A finanszírozás módja, a helyszín és a szervezeti feltételek. Ezek ismeretében fogadják el véglegesen a jelentkezésünket.
Beszélő: Egyik sem tisztázódott. Csak ötletek vannak…
K. L.: Meg vannak fogalmazva a feltételek, csak nem biztos, hogy jól. Világkiállítást eddig gazdag vagy – mint most Spanyolország – erősen fölfelé ívelő pályán lévő országok rendeztek. A spanyol kormány 8-10 milliárd dollárt, az osztrák kormány 15 milliárd schillinget képes a szükséges infrastruktúrára (utak, szállodák, közmű stb.) kiadni – a mi kormányunk (őszi álláspontja szerint) 10 milliárd forintot, vagyis az Expo most kikalkulált minimálváltozatának alig egytizedét. A hazai befektetők lehetőségei csak néhány milliárdra tehetők; a Világkiállítási Programirodához befutott külföldi szándéknyilatkozat-csomag – amiről olyan szép számok keringenek – nem értékelhető igazán, mert puha kérdésre csak puha válasz érkezhet. Hogy nem csak a szándék, az akarat is megvan-e a külföldi cégekben a beruházások finanszírozására, az csak konkrét feladatokra kiírt pályázatokon dől el. A végső finanszírozási alap a telkek, ingatlanok volnának; de nem hozták még meg a szükséges törvényeket (többek között a koncesszióról, a fővárosról, az önkormányzatok tulajdonáról szóló törvényt), nincs tisztázva, kik, milyen feltételekkel rendelkezhetnek velük…
Akkora vállalkozás ez, mint a paksi erőmű, két-háromszor akkora, mint Tengiz. Még ha azonnal hozzá tudnánk kezdeni – mint ahogy nem tudunk –, akkor is nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy befejezhető-e két-három év alatt. A kiállítási létesítményeknek a rendezvénysorozatot megelőző év végén kész kell lenniük, hogy ki lehessen próbálni őket. A kivitelező partnerek élhetnek vagy visszaélhetnek az idő rövidségével, emiatt számolni kell azzal is, hogy sürgősségi felárat kell fizetnünk. Ezért látszik logikusnak, hogy a ’96-os évet célozzuk meg. A világkiállítás üzleti vállalkozás. De ’95-ig esetleg – ez is kockázat – még nem telik el elég idő ahhoz, hogy megfelelően újraéledjen a kiállítók, szponzorok, látogatók érdeklődése, tekintve, hogy ’92-ben lesz a nagyszabású sevillai Expo, és hogy azonos földrajzi vonzási körzetről van szó. (Közben, ’93-ban Dél-Koreában is lesz egy szak-világkiállítás.)
Mindeddig senki nem gondolta át a kettős helyszín gyakorlati következményeit. Bécsben akkor is lesz világkiállítás, ha nálunk nem. A szomszédos Magyarországnak tehát mindenképpen gondolkodnia kell, mivel vonzhatná magához a bécsi rendezvénysorozat miatt megélénkülő idegenforgalmat. Ilyen szempontból mint többletlehetőséget vehetjük számba a közös rendezést: akkor is jönnének ide látogatók, ha mi nem volnánk rendezők, de mivel remélhetőleg leszünk – én ennek híve vagyok –, még több látogató jöhet hozzánk. Ez is igényel infrastruktúra-beruházásokat. De mivel az idegenforgalom növekedésére számítunk, megfordíthatjuk a Világkiállítási Programiroda logikáját: nem a beruházásokat kell egy elképzelt feladathoz méretezni, hanem a feladatot lehetőségeinkhez igazítani. Csak annyit csináljunk, amihez van tőke és idő. Hivatkozom itt a miniszterelnöknek a Fővárosi Közgyűléshez múlt év végén írt levelére. E levélhez csatolt tájékoztató hangsúlyozza, hogy „… a világkiállítás megrendezése a kormány és a főváros önkormányzata közös munkája eredményeképpen olyan tartalommal is kialakítható, hogy az a magyar gazdaságra ne jelentsen elviselhetetlen terhet, ugyanis a rendezvény mértékét annak gazdasági és attraktivitási szintje határozza meg. A kiállítás tartalmilag és formailag, valamint az ország települései között megosztva többféle formában is megrendezhető.”
Beszélő: Bécsben volna a főhelyszín, itt meg a kiegészítőhelyszínek?
K. L.: A kérdése nem egészen pontos. Egy világkiállítás áll a kerítésen belüli eseményekből és az azon kívüli, a vonzást növelő eseményekből. De építsük meg ugyanazokat a pavilonokat, mint Bécs? Ez nyilvánvalóan nem volna tanácsos, nem csinálhatjuk ugyanazt, mint Bécs. Tisztázni kellene tehát – magunk közt is, az osztrákokkal is –, hogy miközben Bécs jóval gazdagabb és felkészültebb, miképpen tehetnénk szert önálló arculatra, külön érdekességre a közös rendezés során. Ez ma még teljesen tisztázatlan kérdés. Nem biztos például, hogy a pavilonokat egy területen – és éppen Dél-Budapesten – kell megépíteni, lehetne több helyszín a főváros vagy akár az ország különböző pontjain.
Beszélő: Egy Magyar Nemzet-beli nyilatkozatában Schneller István főpolgármester-helyettes arról beszélt, hogy a programiroda helyszínválasztása beleszólást jelent a főváros fejlesztési koncepciójába.
K. L.: Egyetértek vele: az önkormányzatnak sokféle igényt kell kielégítenie, és nem biztos, hogy ez a dél-budapesti helyszínnel egyeztethető össze legcélszerűbben.
Beszélő: Ha a megfordított logikát követjük – amely szerint a lehetőségekhez kell igazítani a feladatokat –, akkor is sok és minél több látogatót akarunk látni, tehát beruházásokra van szükség. Ha ez így van, nem térünk-e vissza az ortodox logikához, ahhoz, hogy egy prognosztizált vagy kívánt turistaforgalomhoz kell igazítani a beruházások nagyságát?
K. L.: Ha olyan Expót csinálunk, mint Bécs, megteremtve egy koncentrált helyszínt és az ahhoz vezető közlekedést, akkor csakugyan adva van az a beruházási csomagterv, amit ha törik, ha szakad, teljesíteni kell. Ez el nem halasztható feladattömeget jelent, nincs lehetőség arra, hogy a világkiállítás utánra időzítsünk egy-egy olyan beruházást, amely egyébként is égető igényeket elégít ki, vagy a későbbi idegenforgalom hátteréül szolgál. Egy előre meghatározott, rugalmatlan program elsősorban a finanszírozás bizonytalanságai miatt kockázatos. Ez a kockázat is csökkenthető, ha több kisebb helyszínnel számolok, és csökkenthetem a helyszínek számát. Szakítani kellene tehát a programiroda létesítménycentrikus szemléletével, és szerényebb költségigényű, a kettős helyszín lehetőségeire és a vidék bekapcsolódására inkább építő megoldásokra volna szükség.
- Beszélő [6]