Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

„Pont magának jár itten a szája! Aki elhúzta a csíkot, amikor meleg volt! Most meg idejön lazítani!”

Ilyen csúf szavakkal rontott Krassó Györgynek egy illető október végén, a taxisblokád egyik hídfőjénél. Krassó természetesen azért jött, hogy a tömegek forradalmi öntudatát erősítse. „Húzzatok be, srácok, az új elitnek; korpázd meg, kishaver, a pártokratát!”

Kicsit már rozogán, többedik infarktus, súlyos műtét után, vízhajtóktól elkínzottan, de azért ott állt ám a torlaszokon az öreg harcos! Odáig még nem jutottunk, hogy kis, kötözködő akárkik eltántorítanák a céltól.

Engem mégis lehangolt az eset. Az ember azt gondolta volna, Krassóról mindenki mindent tud Magyarországon. Már tudhatna; már tudni kéne! De ebben is tévedtem…

A mi ötvenhatunk

Nagy Imre élet- és haláltörténete nem olyan, hogy egykönnyen elfelejtenénk. Mégis, a hetvenes évek közepén az Ifjúsági lapkiadó közvélemény-kutatói azt mutatták ki, hogy a 14 és 30 közötti korosztályban már csak minden negyedik tudta megmondani, ki volt Nagy Imre. Akik tudták, azok is inkább a harminchoz jártak közel.

Valószínű hát, hogy ekkoriban négyből három családban alig-alig ejtettek szót ötvenhatról. S ha csak észokokból, a gyerek előrejutása meg a háztáji, a másodállás, az íróasztal miatt ragadt volna benn a szó! De hát jól tudjuk, a hang azokban a rejtett járatokban, tudatalatti rekeszekben halt el, ahová a rákövetkező évek, ’57, ’58, ’59, a legyőzetés, az iszonyat, a hóhér és az undor árnyait száműztük. Fojtott félelemből, neurotikus alapon felejtettünk.

Az idegbaj a győztesekbe is befészkelte magát. Kádár Jánosnak nem volt elég, hogy a temetőbe küldje ellenségeit. Hogy ne lássák, ne hallják, ne tudják, temetőn belüli titkos temetőbe, észrevétlen, gazos buckák alá kaparta, dugdosta a holttesteket. Erről, felteszem, maguk a diadalmas kommunisták sem igen mertek szókat ejteni.

Elföldeltük és felfüggesztettük a történelmet. A hallgatás kétfalú tornyába zárva, tán hogy jobban teljen az idő, győztes és legyőzött egyaránt kis pocakot, tokát eresztett. Kárászra tarhonyával, főtt búzával, keszegre piros reterátgilisztával menjetek! – tanácsolta, ha őszinte volt, a szellem embere. A „másik Magyarország” – alig maradt már belőle – a hátsó szobákban, a titkon gyújtott gyertyák, családi albumok, őszi részvétlátogatások szomorúságában húzta meg magát.

---

És „mi”, a demokratikus ellenzék? Ez az ötvenhatban jobbára még hátulgombolós gyülekezet?

Szinte lehetetlen egy bekezdésben elmondani, ki, mikor, mit gondolt. Azért jöttünk, ez kétségtelen, hogy megtörjük a hallgatást. A rossz berendezkedés, a rossz társadalmi paktum, jogtalanság és diktatúra miatti csendet és hallgatást.

De nem ötvenhat miatt gyülekeztünk. Nem azért, hogy az itteni, magyar, kádári ellenforradalom gyilkos csendjét szakítsuk meg. Nem is mertünk volna, ilyen alapon összejönni. Az aktuális lengyel példa is arra nevelt: helyzethez, erőviszonyokhoz igazítani, korlátozni kell a célokat.

Érkezett azonban Krassó, és kertelés nélkül belevágta buzogányát az ellenforradalom kapujába. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején Krassó György, szinte egymagában, merem mondani, először, másodszor és harmadszor is ő, nekilátott, hogy ötvenhatot kimentse a temetők és a feledés csendjéből. A halottas gyertyák elé tartotta a kezét. A felvillanyozót, a győzelmet ígérőt, a forradalmit mutatta meg 1956-ban.

Ezzel egyszersmind a mi oldalazó, általánosítgató mozgásaink előtt is eltorlaszolta az utat. Az ellenzékiek talán szívesebben beszéltek volna a forradalmi struktúrákról, a munkástanácsok, nemzeti bizottságok funkcióiról, a programok időszerűségéről vagy avultságáról. Krassó nem húzta ily módon az időt. A Corvin közről, a Molotov koktélról, a hazaárulásról, kivégzésekről, a 301-es parcelláról beszélt.

Jó néhány évvel előrehozta ötvenhat szellemi újjászületését. Pontosan tudta ezt akkoriján a legszerényebb ellenzéki közkatona, és tudta az utolsó belügyi gyalogmunkás is. Csak mostanában kezdik elfelejteni.

---

A gyakorlatban azért Krassó is csak odáig jutott, ameddig az egykori ellenzék köpönyege ért. Ez pedig nem ért messzire. Az ellenzéki törpeintézmények beszorultak a magánlakásokba. Ahányan befértek, addig terjedt az akció rádiusza. Amit azért, időnként, a nyugati rádiók, a Szabad Európa, a BBC és mások, ugyancsak megnöveltek.

Krassó különösen a lengyel mintára szervezett hétfői szabadegyetemnek vette jó hasznát. Ez a heti vagy hétheti összejövetel, Szilágyi Sándor iskolamestersége mellett, amolyan nyitott továbbképzője volt a demokratikus érzeményű ifjúságnak. Nyitottsága folytán, attól tartok, a kezdő belügyi megbízottaknak, spicliknek, ügynököknek is kedvező képzési lehetőségeket kínált.

Krassót azonban csak még jobban tüzelte az ellenség közelsége. Ide, a szabadegyetemre telepítette az ötvenhatos rendezvényeit.

Csak hogy az Olvasó is lássa, milyen szegényesen indult a mi ötvenhatunk, megmutatok két korabeli színteret. Az első képen Betlen Anna és mostani jó szerkesztőtársam, Eörsi János nagyszobája. Huszonöt év után, 1981. október 19-én ide organizálta Krassó az 1956 utáni első nyilvános forradalmi megemlékezést. Rádiófelvételek, Illyés-vers, Petri-vers; Krassó beszélt, Szabó Miklós beszélt. Nem sok, de ahhoz épp elég, hogy másnap és harmadnap vagy húsz embert, együtt a házigazdákkal, elvigyenek, kihallgassanak, megfenyegessenek.

Másik szobánknak Melis Ildikó és Krokovay Zsolt a lakója. Itt 1983. június 13-án gyűltek össze a szabadegyetemisták. Most is volt műsor: Petri György, Fodor Tamás, Demszky Gábor, és persze Krassó főszereplésével. De más miatt volt fontos ez az este! Először jöttek el közénk a kivégzettek hozzátartozói, Maléter Pál és Gimes Miklós özvegye. S ezzel megint eldugult egy erkölcsi vészkijárat. Soha többé nem lehetett úgy tenni, mintha a 301-es parcella nem létezne.

Az özvegyektől, gyászoló asszonyoktól mindig is okkal tartottak a trónbitorlók és öldöklő diktátorok. Kádár János is fészkelődni kezdett. Legközelebb bejövünk, és gumibottal verjük szét az egész bandát – közölték a laktulajdonos Krokovayval a rendőrségen.

Azután ennél is egyszerűbb megoldást találtak. Krassót helyezték rendőri felügyelet alá. Ne tudjon mozogni, szervezkedni, bármikor elő lehessen állítani, bármivel bele tudjanak kötni.

A vakszerencse is a politikai rendőrségnek dolgozott. Krassót elkapta az első szívinfarktusa. (Na, nem hinném, hogy az ijedtségtől. Inkább talán a dohánytól; hogy a rendőri felügyelet mennyire nem fogott Krassón, jól mutatja, hogy szamizdatkiadója, a Magyar Október, csak most kezdett el igazán termelni. S az ötvenhatos rendezvények, emlékezések sem szüneteltek, hála az utánpótlásnak, legkivált az Inconnu művészcsoportnak.)

Egy évvel később Krassó Londonban élő bátyja, Miklós, szörnyű balesetet szenvedett. Krassót, akinek időtlen idők óta nem volt útlevele, most kiengedték, hogy ápolja a haldoklót. Miklós még élt, amikor lejárt György útlevele. A megújítása körül addig voltak a hercehurcák, míg végül Krassó odakint ragadt Londonban. 1989 júniusában jött ismét haza, Nagy Imre temetésére.

Jól történt, hogy így történt. Ha Krassó György végig itthon marad, ma talán már nem is élne. Nem tudom, hogy élte volna túl az öreg harcos például ’88. október 23-át. Amikor – micsoda kínos emlék – a magyar ellenzéki szervezetek meghátráltak Grósz Károly elől. Nem Krassónak való volt ez a nap.

De azt sem tudom, hogy maradt volna meg Krassó a napfényes ’88 június 16-án. Amikor viszont jól állták az ütést az ellenzékiek.

Ezen a napon – végre nyíltan – bent a város közepén ötvenhatról, Nagy Imréről ordítoztunk. Amit talán még mindig nem tettünk volna meg, ha Krassó György, majdnem tíz évvel korábban, nem töri meg az ellenforradalom csendjét.

Krassó

1932-ben született. Apja régi, ’19-es szocdem ügyvéd. Bátyja, a zseniális és végzetesen kiegyensúlyozatlan Miklós már ’45 előtt kommunista, ’45 után párttag is. Nagyon rövid idő múlva már eretnek. Ha ötvenhatban nem disszidál idejében, talán fel is akasztják a Nagy-budapesti Munkástanács megszervezésében vitt szerepéért.

A kisebbik Krassó 1947-ben, 15 évesen lép be a kommunista pártba. Ahogyan igazi proletárforradalmárhoz illik, kiiratkozik a polgári gimnáziumból, Csepelre megy ipari tanulónak. Kitanulja az esztergályosszakmát, majd a közgazdasági egyetemre visz az útja.

Az egyetemen túl sokat beszél a csepeli munkások valóságos életéről. Még nincs húszéves, amikor 1952-ben kizárják a pártból. Ennél még rosszabbul is járhatott volna, ha pár hónap múlva nem hal meg Sztálin és nem jön Nagy Imre. Így bent marad az egyetemen, és Nagy Imre vonala mellett agitál. Ezért 1955-ben, Nagy Imre bukása után, az egyetemről is kiteszik.

Ezután bérelszámoló, vagonkirakodó, fordító, segédmunkás. Mint az Astoria büfésegédje jár el a Petőfi Kör rendezvényeire. Itt azt állapítja meg, hogy az eseményeket a pártközpont manipulálja, innen mozgatják a titkos drótokat, szót csak a pártelithez közel állók kapnak, az új, revizionista érdekcsoportok a nép kirekesztésével igyekeznek kisajátítani a hatalmat. (Krassó mindig, mindenütt ilyenfajta tanulságokra jut elemzéseiben. Forradalmár.)

1956. október 23-án Krassó, szokása szerint, sokáig alszik. A Petőfi-szobrot le is kési, csak a Bem téren zárkózik fel a tüntetőkhöz. Utána a rádióhoz megy, fegyvert szerez a Kiliánban, részt vesz a harcokban. 25-én éjjel, kijárási tilalom és statárium idején, pisztollyal a zsebében elkapják az ávósok.

A Fő utcába viszik, közlik vele, hogy fel fogják akasztani. Szerencsére győz a forradalom, 30-án kiszabadul. November 4-ig különböző értelmiségi- és diákbizottságokban tevékenykedik. 4-én, a Miklós bátyjához hasonlóan zseniális és kiegyensúlyozatlan matematikussal, Lipták Tamással együtt eltulajdonítanak egy stencilgépet. Ezen sokszorosítják az oroszok és a Kádár-kormány ellen agitáló kiáltványaikat. Krassó, akit sokan látnak az utcán röplapokat szórni, már november 15-én lebukik. Megint a Fő utcába viszik. Megtanulja, hogy a magyar ávósok sokkal kegyetlenebbek a foglyokkal, mint az orosz őrök.

Nekünk meg Krassóról kell megtanulnunk valamit. Szinte sugárzik belőle, mennyire barátságos érzelmekkel viseltetik a nők iránt, és mennyire utálja a férfiakat. Tán még forradalmár se lenne, ha az elnyomó elit csupa nőből állna! S ezt valahogy megérzik, honorálják neki a nők. Így a szörnyűséges B. Tóth Matild, a szövőnőből lett várbíró is csak hét évet mért ki rá. Amit azután a Nagy Imre-per első bírája, a nyálas Radó Zoltán, tízre kerekített.

Fő utca, Markó, Gyűjtő, Vác, Márianosztra.

’63-ban, amikor az amnesztia idején őt is elengedik, mindjárt a börtönkapuban egy jellegzetesen krassói észrevételt tesz. Megállapítja, hogy a szabadultakat üdvözlő tömegben több a titkosrendőr, mint a hozzátartozó. Miközben a titkosrendőrök is boldogan családtagnak álcázzák magukat, vadul figyelik, jegyzik, ki mer a benti állapotokról egy szót is ejteni.

Pontos megfigyelésnek bizonyult. ’64. januártól már újból börtönben van. Az ávósok, magyarázza Krassó, nem tudtak belenyugodni, hogy Kádár 1963-as nemzetközi mosolyoffenzívája miatt ki kellett engedni a foglyok egy részét. Megpróbálták szép csendben újból összeszedni őket. Őt azonban nem sikerült bevarrniuk, mert a tárgyaláson sorban összezavarta, cáfolta a vád tanúit. Megemlítjük, női bírája volt.

Ezután a Lampart Vállalatnál esztergál. Majd, hogy cifrább legyen, esztergályosi beosztásban tolmács a vállalatnál. Később, hogy még cifrább legyen, mint leszázalékolt rokkant és részidős éjjeliőr, befejezi a közgazdasági egyetemet, sőt, le is doktorál.

Ami azt illeti, ennek az égvilágon semmi hasznát sem veszi. Ha csak azt nem, hogy, mint mondja, az igazoltató rendőrök azért csak másként beszéltek vele, mikor látták, hogy doktor úr.

Sajnos 1969-ben ez a magas titulus még nem állt a rendelkezésére. Ez év egyik szép délutánján Krassó György három feleségének egyikét búcsúztatta a Nyugati pályaudvaron. Olyannyira, hogy még a vonatra is felszállt utána. Ami időközben elindult. Krassó nem tudott lelépni, mert a lépcsőn egy rendőrtiszt nyomakodott felfelé. Amikor nagy nehezen mégis leugrott, lent, a peronon egy másik rendőr várta. Hozzákezdtek, hogy kiértékeljék az ugrást. Ennek során a rendőr fejbe vágta Krassót, aki viszont a rendőrnek húzott be egyet. A meglepett rendőr füttyögni kezdett, mire fel újabb rendőrök és vasúti rendészek rontottak elő. Jól elverték Krassót, majd pedig, nehogy tanúkat tudjon szerezni magának, bezárták a pályaudvari őrszobára. Később, hogy orvosi látleletet se tudjon felvétetni, körülfogták és követték. Ezek után feljelentették hatósági közeg elleni erőszak miatt. Ezen a napon különösen nehézkes lett volna Krassóval elhitetni, hogy nem rendőrállamban él.

A pert végül mégis ő nyerte meg. „Lelepleztem a rendőrök hamis tanúit” – magyarázza a sikert. A bíró egy nő volt.

Misztérium

„Túl radikális vagy, szívem… Túl radikális így, szívem…” – mondogatom én, Dürrenmatt nyomán, ha már végképp nem tudom megúszni, hogy Krassó legújabb kori politikáját minősítsem. Köztudott, hogy 1989–1990-ben Krassó, pártja segítségével, látványos támadások sorozatát intézte a Magyar Köztársaság politikai felépítése, jogrendje, választási szabályzata, pártszisztémája ellen.

1989. június 16-án – indokolja cselekedeteit Krassó – egy pillanatra feltámasztották 1956-ot. Csak azért, hogy megint, most már végleg, eltemethessék. Mert először 1956 politikáját, azután névtelen harcosait és mártírjait kellett volna rehabilitálni. S csak ezek után a vezető politikusokat. De épp fordítva láttak neki, s meg is álltak a politikusoknál.

Krassó és pártja, a Magyar Október Párt a dolgok helyes rendjéért, ’56 fejtetőről talpára állításáért indított harcot. S ebből kiindulva kritizálja a jelent.

Így Krassó. Akit, ez sem titok, túlságosan sokan nem követtek radikális jelenbírálatában.

Sebaj, mondta a ravasz öreg harcos, ha rövid a lépésed, nincs elég embered, toldd meg egy-két szimbólummal, nyújtsd meg egy-két happeninggel! És kritikus, vádló, oktató élőképek sorozatával árasztotta el a pesti utcákat.

E cselekedetei – mint a Nádor utca visszafoglalása, a Münnich-szobor ledöntése, az ávósemléktábla lefestése, a csepeli zsíroskenyér-osztogatás, a városligeti párttorta-szeletelés, politikusbábu-seggberúgás, a „fehér ház” megszállása, kopogtatócédulák elégetése, az Országház előtti sátrazás és egyebek – széles körben ismertek, hisz igazi hírlap- és médiumcsemegék. A Krassó-párt bemutatója, vagy hogy is nevezzem, hasonlíthatatlanul szellem- és fantáziadúsabb volt, mint a választási pártok propagandája. Még a legrégebbi ismerősök sem sejtették, hogy Krassó ekkora nagy politikai művész! Művészkedése a legszorosabban összefügg az általános politikai világképével. Rendszer van abban, amit csinál.

Krassó mindörökké a Névtelen Pesti Srácot, az ötvenhatos utcai harcost, a kijátszott, megtiport, vérző kis proligyereket, szabadsághőst élesztgeti. Akit rászednek, kizsebelnek, megölnek és feldarabolnak.

A Fiú csak két sötét léthatalom, az ávós (az álarcos gyilkos, a feldaraboló, a zsákbavarró) és a farizeus (a politikai zsebmetsző, a titkos drótmozgató, az elitpolitikus, a pártember) bukása árán láthatja meg az új tavaszt.

Krassó igazából pesszimista. Nem hisz a farizeus és az ávós tartós vereségében. De ő maga azért újra meg újra alászáll, hogy felhozza a föld alól a pesti fiút. Aki, feljőve, de már lemenőben is, ódivatú fegyveréből leadna egy mennybe tartó díszsorozatot a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség géniusza előtt.

A színhely és környezet változásával Krassó nem sokat törődik. Ő maga kreálja a díszleteket. Nem perdöntő az sem, hogy 1964-et, ’81-et vagy ’90-et írunk. Az sem, hogy azok a kis fickók, akik Krassót mindig, mindenütt körülveszik, mennyire képesek megszemélyesíteni az igazi, forradalmi pesti gyereket. Az ő dolga ugyanaz. Lemenni és felhozni.

S itt már jobban tesszük, ha behunyjuk a szemünket. Nehogy elfogjon. Nehogy elkapjon egy nagy örvény, és az ötvenhatos srác legendájától továbbpörögjünk az alászállás és feltámadás hatalmas ősmítoszai, Ozirisz, Tammuz, Orpheus birodalma felé. Veszélyes és kockázatos mindent tudni, amit Krassó tud.

De hívni, kérdezni őt, beszélgetni vele egyáltalán nem kockázatos. Hát hívjátok és kérdezzétek, fideszisták, liberálisok, egyéb nagyokosok!

• Belföld