Skip to main content

Botos apukától a karácsonyfa alá

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Sz. Pál Jánost majd 21 évi folyamatos munkaviszony után kiszekálták munkahelyéről a ’79-es Charta-aláírás után. Nem, nem rúgták ki, csak rávették, hogy ő mondjon föl megelőzendő a későbbi keményebb eljárást. (Ismerős módszer, jelen sorok írójával is ezt játszották el.) Sz. Pál János –hogy azok is értsék, miről beszélek, akik más kategóriákban fogalmazzák meg a világot, mint jómagam – finom úriember, akinek, ha azt mondják, mennie kell, fogja a sátorfáját, és megy. Mindez 1980 áprilisában történt. Azóta Sz. Pál János munkanélküli, de még idejében beíratta a személyi igazolványába, hogy szabad szellemi foglalkozású, nehogy bekasztlizzák kmk-ért (gyengébbek kedvéért: közveszélyes munkakerülésért). De Sz. Pál János nemcsak finom úriember, hanem a magyar értelmiségiek egyik legkiválóbbika is (bár, ha nem lenne az, amit elmondandó vagyok, éppúgy érvényes lenne), aki már a hetvenes években egy (máig kiadatlan) nagyesszében összegezte az 1945 utáni kulturális életünket, s a szamizdatban folytatott közírói tevékenységével munkanélkülivé válása után magára irányította a III/III-as ügyosztály kifinomult figyelmét. (Ismét csak zárójelben: nála szerelték le talán elsőként és nagyon demonstratív körülmények között a lakásába beépített lehallgatókészüléket.)

Ahogy fogytak a nyolcvanas évek, úgy vált egyre kilátástalanabbá Sz. Pál János jövője. Alkalmi munkákból tengette életét, fölnevelte gyermekét, aki időközben elvégezte a középiskolát és az egyetemet is. Aztán egy napon – amikor már az antivilág vezetői is látták, hogy vége a játszmának – a TDDSZ lelkes és szívós aktivistáinak köszönhetően levelet kapott a Minisztertanács Rehabilitációs Bizottságától (dátuma 1990. május 8.), amelyben elismerik, hogy „az intézkedés Önnel szemben méltánytalan és igazságtalan volt Megkövetjük Önt – a Minisztertanács nevében is”. Lám, az utolsó kommunista kormány bocsánatot kért Sz. Pál Jánostól. Nemes gesztus, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy e levél előtt még határozat született arról is, miszerint: „a bizottság szükségesnek tartja, hogy a Minisztertanács hatáskörében megítélt munkajogi és társadalombiztosítási járandóság, az anyagi kárenyhítés méltányosan kiterjedhessen nemcsak a személyes szabadságukban korlátozottakra, hanem azokra is, akik huzamosan nem dolgozhattak képzettségüknek megfelelő munkahelyen.”

Sz. Pál János ezek után joggal hihette, hogy végre rendeződik a sorsa, annál is inkább, mert időközben két súlyos szívműtéten esett át, s állapota nem predesztinálta arra, hogy alkalmi munkákért kuncsorogjon. Glatz Ferenc, rövid miniszterségének utolsó, ám annál nemesebb gesztusával még személyesen biztosította a „jogsérelmet szenvedetteket” támogatásáról, de az új kormány, az új kulturális miniszter nem érezte magára nézvést kötelezőnek elődje emberileg és politikailag egyaránt tisztességes ígéretét. Ám Sz. Pál János erre nem gondolt, s kormányszinten is megerősítve igazában, a TIB biztatására és támogatásával fölkereste volt munkahelyét, illetve a Társadalombiztosítási Főigazgatóságot, s kérte, hogy fentiek figyelembevételével helyezzék rokkantnyugdíjba. Merthogy az jár neki. Munkahelyére sub titulo visszavették, s párhuzamosan, még ez év június 7-én megindult a rokkantnyugdíjazási procedúra. Öt hónap után érkezett meg Sz. Pál Jánosnak a határozat, amelyben – arra való hivatkozással, hogy öt évnél hosszabb ideig nem volt munkaviszonyban – értesítik, hogy a rokkantsági nyugdíj iránti kérelmét nem tudják teljesíteni.

Igaz, elismerik a 20 év 324 nap szolgálati időt, de az 1975. évi II. törvény 56. paragrafusa szerint Sz. Pál Jánosnak nem jár rokkantsági nyugdíj. Ennek a határozatnak azonban van két súlyos szépséghibája. Az első: a korábbi miniszteri, illetve kormányígéretet az új kormánynak akkor is be kellene tartani (s ez esetben különösen), ha közben nem változott volna meg a rendszer. A második: időközben a parlament megszüntette a hivatkozott törvényhely embertelen megszorítását, vagyis az öt évnél hosszabb megszakítás után is megmarad a nyugdíjjogosultság. S erről bizony, ha máshonnan nem, hát a feleségétől tudhatott volna a Társadalombiztosítási Főigazgatóság vezetője.

A határozat lehetővé teszi a 15 napon belüli fellebbezést. Nos, t. hivatal, jelen írást tekintsék fellebbezésnek, de nemcsak Sz. Pál János ügyében, hanem valamennyi politikai okok miatt a társadalombiztosítási díj befizetésében folytonossági hiánnyal bíró társa nevében is. (A viszonylag teljes névsor megtalálható a TDDSZ rehabilitációs munkabizottságánál, közelebbről Szalai Júliánál, Wollák Katalinnál vagy Gáspár Zsuzsánál.) Az illetékes kormányszervek feladata annak kimunkálása – miként arról Glatz Ferenc anno tájékoztatott –, hogy a kontinuitást hogyan állítják vissza. De vissza kell állítani! S mind Sz. Pál János, mind a többi érintett esetében úgy kell megállapítania nyugdíjat, illetve a fiatalabbak esetében a munkában töltött éveket, mintha nem történt volna megszakítás. Ez a minimum, amivel az új rendszer új hivatalnokai tartoznak azoknak, akik az elmúlt évtizedekben egzisztenciájukat is kockára téve fáradoztak a pártállam lebontásán.

Ha a Mikulás Sz. Pál János ablakba kitett cipőjébe a virgács mellé ezt a határozatot tette, jó lenne, ha a Jézuska, akár néhány nap késéssel is, letenné a karácsonyfa alá a bocsánatkérő levelet és a megnyugtató, immár emberséges és jogszerű határozatot. Sz. Pál Jánosnak (és a hasonló cipőben járó társainak) ugyanis jár, amit a Németh-kormány rehabilitációs bizottsága megígért. Jó lenne, ha az új kormány legalább azt a kevés jót, amit örökségül kapott, a haladó hagyományok közé sorolná.












Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon