Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

A nagy pártugrást megelőző bemelegítés színhelyéül stílszerűen a Testnevelési Egyetemet választották. Egyesek kimondottan a tornatermekbe, bordásfalak és mászókötelek társaságába szorultak. Jóval többen érkeztek, mint számították a rendezők.

Hogy még nagyobb legyen a tumultus, a bejáratnál minden egyes jövevényt átkutattak a biztonsági legények. Kiforgatták a zsebeket, átkotorták a táskákat. Ilyet még nem pipáltam, ez már fejlett államélet…

Ez a torlódás, ácsorgás, hosszas várakozás nem Csurka, hanem dr. Antall, dr. Boross meg a többi miniszteri vendég miatt keletkezett. Akadtak is, akik kiüresített zsebeiket a kormányszemélyiségekkel hozták összefüggésbe… „Lakitelken, a sátorkapuban másképpen volt ez” – borongtak egyes veteránok.

„Ennyi tellett, ennyit tudtunk nyújtani” – szabadkozott, nem először, a legveteránabb, Lezsák Sándor. Ezt már nem a bejárati szituációról mondotta, hanem az MDF-ről általában.

„Mindenesetre szeressük egymást!” – indítványozta Filó Kati, a párt szívpolitikusa. Ő is sokadszor mondja már, de nem nagyon figyelnek rá. A kisebbségi törzs tagjai, a nemzeti liberálisok még a környéken sem nagyon mertek mutatkozni… Pedig hát nyitott, gyűjtőpárti rendezvény volt, bárki bemehetett, akinél éppen nem voltak gyilkolóeszközök.

Menekülés népi viharból


Nem szereti, hogyha őt valaki liberalizmusból oktatgatja – jelentette ki dr. Antall József a múlt évi népnemzeti összejövetelen, Gödöllőn. Lenne csak oktatója, Kis János olyan régi, nagy tapasztalatú liberális, mint amilyen ő!

Még kevésbé szereti, jelentette ki a mostani gyűlésen dr. Antall, hogy ha valaki a kormánya meg az ő legitimitását csonkának merészkedik minősíteni. Fordítva beszélne, semmi baja sem lenne a legitimitással Kis Jánosnak, ha történetesen őt választották volna meg ’90 tavaszán…

Látni való, hogy dr. Antall József, népnemzeti környezetbe kerülvén, előszeretettel teszi bírálat tárgyává Kis János megállapításait. De milyen szerencséje, hogy nem keverte össze a bírálatait, s nem most, az idén fejtette ki, hogy ő a nemzet első liberálisa! Ebben a körben manapság még ő, dr. Antall sem mondhat súlyos következmények nélkül ekkora illetlenséget…

Az idők romlása is okozhatta, hogy kockázatos szellemi kalandok helyett inkább a járt utat választotta a miniszterelnök úr. Hiába volt övé a végszó, az összefoglalással járó előny, gyakorlatilag nem reagált az előzményekre, a neki címzett csurkai kötözködésekre. A históriáról, nemzeti történelmünk tanulságairól beszélt. Ez alkalommal nem Árpádtól, hanem csak az Aranybullától napjainkig terjedő ívben. A legfőbb tanulság, persze, ezen a rövidített nemzeti pályán is szépen kijött még további négy esztendeig az MDF-nek kell uralkodnia!

„Ez az, ez itten a lényeg!” – derültek fel az aggodalmas népnemzeti orcák.

Sok csapás érte őket a közelmúltban, a pótválasztásokon, nagyon várták már a jó szót…

Most, hogy megkapták, jókedvükben már arra készülődtek, hogy ők is hozzátegyék a magukét. Megszólalnak, felteszik a kérdések kérdését. „Mondja csak, miniszterelnök úr, meddig lehet még itten magyarságában sértegetni a magyart?!”

Dr. Antall József azonban előrelátó politikus. Mire idáig jutottunk, ő már házon kívül volt… Majd inkább beosztottja, az igazságügyi miniszter úr válaszol a népi felvetésekre. Még a dicsőséget, a nagy zsákmányt, a médiaelnökök levágott fejének feltálalását is átengedte Balsai úrnak, csakhogy mehessen…

Jól tette! Mert így nem neki kellett megfelelnie a Kecskemétről érkezett úr kérdésére: „És tessék mondani, a főrabbival, ezzel a Göncz Árpáddal most mi a nagy helyzet?”

Kétszer magyar út


Jómagam, a tudósító is úgy vagyok vele, hogy ha csak lehet, menekülök a népi és urbánus polémia, vagyis hát a zsidóügy és antiszemitizmus megvitatása elől. Nemcsak erkölcsi fertő már ez, de a szellemnek, logikának is kiemelt vesztőhelye. Új világokat kreálnak a semmiből, egyről gátlástalanul a százra kerekítenek, egyetlen példára hivatkozva egész pártokat, társadalmi osztályokat és bölcseleti rendszereket lezsidóznak, vagy éppenséggel leantiszemitáznak. Arisztotelész, Gauss, Graunt, Fényes Elek, Keleti Károly, a logika, statisztika és politikai aritmetika menten szörnyethalnának a mi nagy polémiánktól. Olyan ez már, mint a szenvedélybetegség, s a leszoktatási kísérletek inkább csak a szenvedély, a láz erejét fokozzák. A kecskeméti úr felvetését követő történések viszont bizonyos kiindulást nyújtanak a láz hozzávetőleges méréséhez, a kvantitatív megközelítéshez. Elnézést a körülményeskedésért, de itt mindenki, mindig, mindent félreért.

A köztársasági elnök lefőrabbizása, ebben talán egyet tudunk érteni, különlegesen vaskos és alpári nyilas tréfa. Kizárható, hogy akár a kifinomultabb antiszemiták is tetszéssel fogadnák. Aki ezen jó nagyot kacag, akinek ez tetszik, és tapsikol rá, az bizony már eléggé masszív, minősített antiszemitának vélhető. Balsai miniszter úrnak persze nem volt kedvére a felvetés, rendre is utasította az illetőt. Megtapsolták, körülbelül kétszer annyian, mint amennyien a kecskeméti úr karakánságán örvendeztek. A publikum körülbelül fele se erre, se arra, nem csinált semmit.

Nyomják ki a szemem, öntsék ólommal a fülem, ha megcsaltak, és tévedek. Mert persze csak szemmérték és fülhallás alapján jelentek. A fórumbeli publikum – mert ez nyílt rendezvény volt, nem a népnemzetiek, hanem mindenki számára, de azért főleg az MDF tagjai és túlsúllyal a népnemzetiek szállták meg a tornatermeket – 15–20 százaléka lehet ezek szerint keményvonalas, nyílt sisakos antiszemita. Hozzájuk jönnek még a csendesebb, szemérmesebb zsidógyűlölők. És ma még, legalábbis példázatunk szerint, többen vannak, akiket bosszant az ilyenfajta, idétlen nyilas provokáció, mint akiket fellelkesít.

Ez a kalkuláció talán haraggal tölti el azokat, akik ragaszkodnak hozzá, hogy az MDF környékén még csak nem is láttak antiszemitát. És azokat sem elégíti majd ki, akik szerint az MDF-ben kizárólag antiszemiták politizálnak.

Csurka Istvánt viszont, miközben felpüffedve, mészfehéren és zord eltökéltséggel a magyar kormány, magyar ellenzék színmagyar útját hirdeti (de ha már egyszer ilyen jól összejöttünk, minek is az ellenzék?), nem 15–20, de 150–200 százalékos hangerő és lelkesültség köszönti. Pedig hát értik, amit mondani akar. „A svábokat, tótokat, horvátokat, bunyevácokat mi hívtuk az országba, azokat nem kell kitenni a politikából” – magyarázta odakint a folyosón, egy fiatalember. „Egy bizonyos népség van itten, amit nem mi hívtunk, az akkor ne is tolakodjon oda!” Szegény cigányokról mindig megfeledkeznek…

Túlságosan félnek, rettegnek a vereségtől a fórumbéliek. Hallgatják, de csüggedten és fogyatkozó bizalommal dr. Antallt, amikor a Szent István-i gondolatról és az MDF újabb négy kövér esztendejéről beszél. „Pista tán, ez a nagyétkű, nagy erejű gyerek, még kihoz bennünket a pokolból!…”

Pedig csak vaskos nyilas tréfálkozást folytat ő is, összerondítván közben a népi tradíciókat is. Ami ebből élhető és ápolandó, egyeztethető a keresztényi világlátással és evilági humanizmussal, azt ott, a helyszínen, vegytiszta állapotban tálalta fel Andrásfalvy miniszter úr, a kiváló és originális néprajztudós. Nem vették, és nem ették, alig is figyeltek rá a magukat népinek titulálók. A városlakó, kávéházi literátor és kártyahős, ez a tökéletesen népidegen, modern kori, majdnem mondtam, zsidós jelenség – ez nekik az igazi talaj és vér, a táji és a népi ősgyökér! Mert hátha megtart bennünket a hatalomban, hátha megvan hozzá a kapacitása – reménykednek a fórumbeli népiek, többségükben ők maguk is városlakó jobbradikálisok.

Az biztos, hogy kapacitásban nincs hiány! Az MDF jó felét már sikerült szétvernie a költőnek! Ha minden rosszul megy, most következik a második fele. És, sajnos, egy ilyen kis országban, zsenge és törékeny demokráciában már egy-két jó szókincsű, nagytermészetű akarnok is iszonyú rombolást tud okozni.

Azoknak, akik végigülték a népnemzeti összejövetelt, nem kell sokat bizonygatni az egyszemélyi hős jelentőségét.

Jószakállú Szinyei Merse bátyám, aki ugyancsak várta már, hogy övé legyen a szó, végül megszerezte a pódiumot. Onnét kezdte részletezni az igazságot, miáltal a díszterem gyors kiürülését sikerült kieszközölnie. Egymagában megfutamította a magyar kormánypártot, az egykoron oly dicső és nyugodt erőt…

Nem is értem, miért Csurkát, miért nem inkább Szinyei bátyámat követik…

• Belföld