Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

Hogy Csurka Istvánra nézve mi következik, azt látni lehetett rajta, ahogy lefelé jött az emelvényről. Madarat, akár szabad madarat lehetett volna fogatni vele. Nem megmondta, hogy elég a defenzívából? Egy eltökélt magyar nekifutás, kitörés jobbfelé – ebben van a fantázia! És rá egy hónappal már teljesülni is látszik a prófécia! Máris visszakerült valami az elveszített pártföldekből! Most szájaljanak, akik a „kitörés” szót az ő nyakával próbálták összefüggésbe hozni…

Őszünk Weimarban

„A nyilas már leülte a magáét. Az már pofázhat!” – fejtegette egy vidékies beszédű illető a körülállóknak. „Az ávós még nem ülte le. Az még nem pofázhat!”

Szavaiban – merné valaki tagadni? – bizonyos fajta népi igazság- és jogérzék mutatkozott meg. Hasonlóan érvel azonban a nevezetes alelnöki dolgozat is! Őt egyszer már, ötvenhatban, internálták a kommunisták – írja Csurka. Nem szeretné, ha megismétlődne. Akkor már inkább ő internálna egy-két liberálbolsevikot… Legalábbis ezt lehet kivenni a tanításaiból.

Őt és Csurkát majd felakasztják – folytatja a sort Benedek professzor úr a szeptember 17-i Magyar Fórumban. Zacsek urat életfogytra ítélik, együtt ül majd a köztársaság elnökével, Göncz Árpáddal. Kis késéssel befutnak majd a hóhérok is, Pető, Haraszti meg a többiek…

Ezek a megállapítások, még ha nem is gondolják őket teljesen komolyan, valós tapasztalatokon, huszadik századi történelmünk tanulságain alapulnak. Ugyanakkor teljesen ellentétesek a parlamenti demokráciában teret nyert jobb szokásokkal. A bukott ellenfél felakasztását, internálását, a szó megvonását a demokráciákban régóta nem tekintik követendő magatartásnak. A félelem, félelemkeltés és demokrácia nem férnek meg egy csárdában, mondja Bibó István.

Szépen szólott Bibó István – feleli erre Csurka – a pártalelnök. – Hálából rendesen be is varrták a kommunisták. És jönnek ám most is előre, a baloldali blokk, a fekete maszkos liberálisok! Úgyhogy gyertek elő, g Tyukodi pajtás, törjetek ki a sarokból, mert a fene tudja, mit csinálnak majd  ezek velünk…

Mostani elrendezés szerint főleg a jobboldali szekciókból száll felfelé a füst. Ami nem azt jelenti, hogy a bal sarok, a baloldal teljesen nyugodt és kiegyensúlyozott. Volt gimnáziumi osztálytársam ’89 tavaszán jelentkezett a munkásőrségbe. Ha már úgyis meggyilkolják, legalább fegyverrel a kézben haljonů

Ha már úgy van, legalább csillapodnának, nem pedig erősödnének ezek a mentális rángások! De éppen fordítva, amerre csak néz az ember, azt látja, hogy egyre többen, egyre önfeledtebben Szálasi és Rákosi csatáját harcolják újra. Mintha nem is élnénk új korban, mintha itt sem lenne a demokrácia. Hol vagyunk már attól, hogy tudós férfiak, dr. Antall és Kis János, azért nem köszöntek egymásnak, mert az egyik a liberalizmust általában hirdette, míg a másik a „nemzeti” alfajt kultiválta… Lassan már azt sem értjük, miről beszéltek. Annyira elfogyott a kezdeti útravaló, annyira elvékonyult a közép, hogy csak a széleken tud elmenni a szekér… Amibe, ha éppen nem húznak bele balról vagy jobbról, belehúznak kívülről. Vladimír Meciarra például mindig számíthatunk.

Hígítás

Csoda ezek után, hogy a szombat délutáni tömeg láttán is Meciar jutott először a tudósító eszébe? Bős, Pozsony, magyarverés – ez hozta ide az embereket, véltem. Nagyságrenddel nőtt a résztvevők száma a megelőző médiademonstrációhoz képest. „Ilyen gyorsan, alig pár hét alatt, még a jobbradikálisok sem sokszorosíthatják magukat.”

Később aztán, a Rákóczi úton, cseh–szlovák autóbuszokba ütközött a tüntető menet. Barátságosan integettek egymásnak. Igaz, hölgyek, többségükben fiatal hölgyek népesítették be a cseh–szlovákiai járműveket, de mégis… Ennyire nem Pozsony és a magyarverés hozta be és mozgatta az embereket. Erről jóformán nem is esett szó a beszédekben.

De nem is a csurkai útmutatás alapján szerveződtek a menetoszlopok. A nevezetes dolgozatból, ha komolyan veszik, vagy semmi, vagy pedig nyilas vonulás kerekedhet csak ki.

A mostani demonstráción viszont, aki keresett, jóval könnyebben találhatott higgadt, értelmes, kommunikatív embereket, mint a korábbiakon… Nagyjából a létező és összeszedhető MDF vonult ki, kereszténydemokrata segédcsapatokkal is erősítve. Nem a megelőző, jobbradikális tüntetők nőttek ilyen nagyra, hanem – másfajta emberekkel egészültek ki, hígultak fel.

Tudós politológusok majd megmondják, mit jelent ez. Az alvezér, a mozgalmi hős húzza maga után az elnököt, dr. Antall Józsefet? Vagy pedig dr. Antall hígítja, vizezi a túlságosan töményre sikeredett radikális vitriolt?

Lehettek olyan húszezren. Ami kevesebb, mint az állítólagos hetven-, nyolcvanezer ember – ez szerintem misztikus túlzás –, de azért különösen a mai, ínséges mozgalmi időkben komoly izomerőt sejtet. És, ellentétben egyes vélekedésekkel nem vidékről, hanem a fővárosból érkeztek a tüntetők. Alig egy-két várakozó autóbuszt lehetett látni.

„Gombárnak mennie kell!” – kiáltotta dacosan egy nagybajszú úr, akitől a demonstráció tulajdonképpeni célját és értelmét próbáltam megtudakolni. Ez, tudjuk, nem sokkolóan újszerű követelés. Kicsit mintha már maguk a tüntetők is unták volna. Követelték, követelték, hogy menjen már Gombár, de inkább csak megszokásból…

Nem is ezért jöttek, persze. Még csak azért sem jöttek, hogy az alkotmányt védjék Göncz Árpádtól. Az ellenzéknek meg a választóknak akarták megmutatni, hogy él még a kormánypárt, képes még csapatszemlére felsorakozni. Amolyan kora őszi névsorolvasás, önbizalomfejlesztő menetgyakorlat volt ez leginkább, különösebb harci célok nélkül. Nagy szerencséje volt az MDF-nek, mert gyönyörű, napos időt fogott ki.

Még a diadalmas térparancsnok, Csurka István sem hirdetett azonnali rohamot. Aki csak úgy, előkészületek nélkül belehallgatott a beszédébe, annak persze a hajaszála is égnek meredt. Legutolsó tanításaihoz, dolgozatához képest azonban ő is inkább hátratartott. Ha jól emlékszem, közvetlenül, név szerint nem is támadta a köztársasági elnököt. Ami nagy szó, nagy engedmény…

Nekünk, személy szerint, mindegy, hogy magától jött rá valamire a pártalelnök, vagy dr. Antall József nevelte át, vagy talán megegyeztek bizonyos dolgokban. A legkisebb hátralépést is melegen üdvözöljük. A helyüket kereső, sarjadó, formálódgató fasisztoid szerveződések leállításának az a leginkább energiatakarékos módja, ha maguk a szervezők állítanák le magukat…

Jobboldali blokk

Az én korosztályomnak még a bolgár nép nagy fiától, Georgi Dimitrovtól kellett megtanulnia, mi a fasizmus. Az imperializmus legagresszívebb, legsovinisztább, legnacionalistább stb. stb. Túl bonyolult volt ez a meghatározás, ezért csak úgy mondtuk az iskolában, hogy a fasiszták az imperialisták „leglegebb legekjei”.

Bárha eljönne közénk egy új Georgi Dimitrov! Aki megmondaná végre, mi ez az egész mai magyar szituáció! És akinek aztán mint répát kellene vágni a definícióját.

Kormánypárti berkekben addig-addig beszéltek baloldali, liberálbolsevik „blokkról”, míg most már odaát, őnáluk is kezd valami blokkszerűség kialakulni.

Fogja magát, testületileg kivonul az egész jobboldal, népnemzetiek, keresztények, még nemzetliberálisok is. Szolid, jó demokraták is, nem csekély számban. Hogy azután az MDF és a jobbradikalizmus „leglegebb legekjei” – hogy rosszabbat ne mondjak – vezényeljék őket ide-oda, ahová nekik tetszik.

Hogy azután, pártvakság, az idevágó fogalmak és meghatározások teljes hiánya miatt ne is legyenek képesek felismerni a helyzet torz és veszélyes voltát. „Ő, Csurka, nem… Ő ugyanis egy jószívű ember… Ezt Antall is megmondta róla” – hárította el egy demonstráló hölgy a tudósító ármánykodását. Bizony, még Hitlert sem sikerülne befeketítenem előtte, ha történetesen az MDF tagja volna. „Adolf nem… ő kicsit kiabálós, de tiszta lélekkel dolgozik az alapszervezetben.”

Valamit, leginkább talán a kereszténydemokratáknak, ki kéne találni, mert ebből az óvatlan nagy nyitottságból egyszer még éktelen botrány kerekedhet…

• Belföld