George Friedman

Nyomtatóbarát változat

Az időközi választásokon aratott republikánus győzelemnek sok implikációja van. Talán a legfontosabb (és eddig ezt vették legkevésbé fontolóra), hogy alkalmat nyújt a hidegháború utáni amerikai külpolitika újragondolására, ami feltétlenül szükséges is lenne. Kevesen adnának jó osztályzatot a Clinton-adminisztrációnak azért, ahogy a hidegháború utáni nemzetközi rendszert kezelte. Két nagy kereskedelmi kezdeményezést — a NAFTA-t és a GATT-ot – leszámítva (mindkettőt a republikánusok találták ki, és mindkettő a republikánusok segítségével került ratifikálásra) a kívülálló szemében Clinton külpolitikai csapata céltalanul bukdácsolt válságtól válságig.

De legyünk igazságosak Clintonnal. Bárki is lett volna az elnök, valószínűtlen, hogy jobban boldogul a külpolitikával. A hidegháború alatt az Egyesült Államoknak világos, élesen körülhatárolt külpolitikai célkitűzései voltak: a kommunizmussal való erkölcsi szembenállás, a Szovjetunió geopolitikai féken tartása. A hidegháború vége mind az erkölcsi, mind a geopolitikai áttekinthetőségtől megfosztott bennünket. George Bush azáltal kerülte el ennek a problémának a végiggondolását, hogy a nagy szovjetellenes szövetséget egy utolsó, huszáros vállalkozásba vezette – ámbátor nem a Vörös Hadsereg, hanem Irak ellen. Az új amerikai célkitűzések meghatározása Clintonra és tanácsadóira maradt. Ez nehéz feladat volt, olyan feladat, amelyet épeszű ember nem irigyelhetett.

Miután ezt leszögeztük, azt is el kell ismernünk, hogy Clintonnak nemcsak rossz lapja volt, de rosszul is játszott: rosszabbul már nem is játszhatott volna. Alapvető tévedése az volt, hogy hallgatott egykori szobatársára, Strobe Talbotra a volt Szovjetunióval szembeni politikánk tervezésekor.

Az Egyesült Államok jogos erkölcsi okokból szegült szembe a Szovjetunióval. Ha a Szovjetunió nem volt ördögi birodalom, akkor nehéz elképzelni, hogy milyen lenne egy ördögi birodalom. De a szovjet expanzionizmussal szembeni amerikai ellenállás – az erkölcsi meggyőződéstől függetlenül – abban az alapvető geopolitikai elvben gyökeredzett, amely 1917 óta vezérelte az amerikai külpolitikát. Az Egyesült Államok nem tűrhette az eurázsiai szárazföldnek egyetlen hatalom vagy szövetségi rendszer fennhatósága alatti egyesítését. Ezért interveniált az Egyesült Államok háromszor Eurázsiában. Először azért, hogy megakadályozza Németország és Ausztria–Magyarország győzelmét az első világháborúban; másodszor azért, hogy megakadályozza a tengelyhatalmak győzelmét a második világháborúban; végül pedig azért, hogy féken tartsa a Szovjetuniót a hidegháború alatt. Mindhárom esetben egyazon dologtól való félelem motiválta az intervenciót: attól, hogy egy Eurázsiát uraló hatalom az Egyesült Államok és a nyugati hemiszféra biztonsági érdekeinek aláásására vetheti be a kettős kontinens hatalmas forrásait.

A Szovjetunió szétesése történelmi alkalmat nyújtott az Egyesült Államoknak, hogy olyan tartós, belsőleg stabil hatalmi egyensúlyt hozzon létre Eurázsiában, amely fölöslegessé teszi az olyan intervenciókat, amilyeneknek a huszadik században voltunk tanúi. Oroszország hatalmas regionális hatalom maradt, és az lesz a jövőben is. Ha újból elnyelné hajdani birodalmát – ezt a fejleményt egyáltalán nem lehet kizárni –, ismét olyan helyzetbe kerülne, amelyben eurázsiai hegemóniára – uralomra az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig – törekedhetne. Éppen ezért az Egyesült Államoknak alapvetően arra kell törekednie, hogy megakadályozza az oroszokat korábbi domíniumaik újralenyelésében. Az Egyesült Államok politikájának félreérthetetlenül támogatni kellene – a közvetlen katonai intervenciót leszámítva minden lehetséges eszközzel – a volt szovjet népek – Ukrajna, Belorusszia, a balti országok és a közép-ázsiai köztársaságok – függetlenségét és biztonságát. Ez a stratégia egy generációra lekötné Oroszországot, és nem maradna energiája és erőforrása az amerikai nemzeti érdekekkel szembeni geopolitikai kihívásra.

A Clinton-adminisztráció ahelyett, hogy – példának okáért – Ukrajnához közeledett volna, Moszkvához fűződő kapcsolatait igyekezett erősíteni, és ily módon aláásta az oroszellenes mozgalmak életerejét az újonnan függetlenné vált államokban. A nukleáris fegyverekre való rögeszmés fixálódásnak közvetlen köze van ehhez. Az Egyesült Államok – attól tartva, hogy Ukrajna kezében a nukleáris fegyverek a világbékét fenyegetnék – olyan lépéseket tett (a nem orosz nukleáris hatalmak esetében a gazdasági segítséget ahhoz kötötte, hogy hajlandók-e lemondani nukleáris arzenáljukról), amelyek garantálták, hogy csak Oroszország marad nukleáris hatalom. Ez elősegítette ugyan a mitikus globális erőegyensúlyt, de egyúttal képessé tette Oroszországot volt gyarmatainak nukleáris zsarolására. Ennél is fontosabb, hogy az Egyesült Államok fokozta az újonnan függetlenné vált, nem orosz államok Oroszországtól való gazdasági függőségét, mivel az orosz gazdaság felélesztésére koncentrált, és elhanyagolta a nem orosz államok megsegítését. Hogy hova vezetett ez a bizarr politika, láthatjuk Csecsenföld példáján, ahol egy felbátorodott Jelcin most teszi meg első brutális és inkompetens lépéseit Moszkva hatalmának helyreállítására a periférián. Nemcsak a sok halál miatt kell elszörnyednünk, hanem azért is, mert ha Jelcin eléri célját Csecsenföldön, megtörtént az első lépés az orosz hatalom regionális – és talán eurázsiai, sőt globális – keretek közötti feltámasztása felé.

A republikánusok olyan helyzetbe kerültek, hogy véget vethetnek a clintoni külpolitika oroszbarát elfogultságának. Helyesen tennék, ha haladéktalanul sürgetni kezdenék a következő lépéseket:

1. Magyarország, Szlovákia, Lengyelország, Szlovénia, Csehország és a balti országok azonnali felvétele a NATO-ba, ily módon hozva tudomására az oroszoknak, hogy Kelet-Európába való újbóli belépésüket nem fogjuk tolerálni.

2. Bilaterális egyezmények kötése az újonnan függetlenné vált országokkal, különösen Ukrajnával, gazdasági fejlődésük elősegítése és katonai együttműködés céljából.

3. Csökkentsük az Oroszországnak adott segítséget és az Oroszországgal folytatott kereskedelmet, de ne kérjünk az oroszoktól formális garanciákat arra, hogy tartsák tiszteletben a kelet-európai és az újonnan függetlenné vált államok területi integritását.

4. Tartsuk szemünket a fő kérdésen (az eurázsiai hatalmi egyensúly fenntartásán), és ne vonják el a figyelmünket mellékes kérdések (mint Bosznia) és nem kérdések (mint Haiti).

5. Tartsuk csapatainkat távol a térségtől. A hatalmi egyensúly stratégiájának lényege az, hogy mások háborúskodjanak helyetted.

Az oroszok nem fogják szeretni ezt a politikát – de hát mikor szerették a politikánkat? Jobb egy ostromlott regionális hatalom, amelyik mérges ránk, mint egy globális szuperhatalom, amely elszántan szembeszáll velünk. Az oroszok kordában tartása az Egyesült Államok állandó érdeke. Ezt nem fogta fel soha Clinton és Talbot. Az új republikánus többség remélhetőleg nagyobb tisztánlátással közelíti meg az ügyet.

(Fordította: Neményi László)

• Esszé