Langmár Ferenc

Nyomtatóbarát változat

Mind a parlamentben, mind azon kívül éles kritikák érték a kormányt, amikor a társadalombiztosítás 1989. évi többletét a központi költségvetés következő évi hiányának fedezésére fordította. Ebből fizették ki 1990 első három hónapjában a családi pótlékot, s emellett a társadalombiztosításnak 13,1 milliárd forint értékben Lakás Alap fedezeti kötvényt kellett vásárolnia, a piaci kamatoknál alacsonyabb szinten. A társadalombiztosítás vagyonának föltöltése, a biztosítási alapú rendszerekre való áttérés segítése helyett, továbbra is a társadalombiztosítás kirablása folyik – szólt az érvelés.

Ha a társadalombiztosítás 1991. évi végrehajtásáról szóló jelentést lapozgatjuk, akkor a fenti érveket hangoztatóknak – s köztük most elsősorban e sorok írójára gondolunk – nem volt igazuk. Legalábbis, ha a társadalombiztosítás tényleges kamat- és egyéb hozambevételeit vizsgáljuk.

A Pénzügyminisztériumban arra a piacgazdaságokban magától értetődő érvre hivatkoztak, miszerint a társadalombiztosításnak (illetve a különböző nyugdíj- és biztosítási alapoknak) csak nagy óvatossággal szabad gazdálkodnia. Olyan befektetési összetételt kell kialakítania, amelyben a kockázatok ellensúlyozzák egymást, illetve teljesen biztos, garantált befektetésekre kell törekednie, még akkor is, ha ezek hozama esetleg kisebb a piacon egyébként elérhetőnél. Márpedig ilyen befektetések egyebek között az állami papírok vagy az egyéb államilag garantált befektetések.

Tavaly a társadalombiztosítás a Lakás Alap fedezeti kötvények után 2,8 milliárdhoz jutott, a családi pótlék finanszírozása miatti kamattérítés pedig 3,5 milliárd volt.

A tb 1991-ben kötvényvásárláson kívül bankrészvényekbe fektetett. A bankrészvényekkel már korábban is sok gondja volt a társadalombiztosításnak. Nem egészen önszántából nagybanki részvényeket kellett vásárolnia, irreálisan magas áron. (Parlamenti döntés nyomán ennek a többletráfordításnak egy részét viszakapta.) De saját döntése volt – tudomásunk szerint – 100 millió forintnyi Ingatlanbank-részvény megvásárlása. Az ingatlan a legbiztosabb üzlet Magyarországon, gondolták a döntéshozók mintegy két éve – több millió magyar (állam)polgárhoz hasonlóan.

A döntés mégis rossz volt: az Ingatlanbank – mellyel méltatlanul keveset foglalkozott a magyar sajtó – látványos, visszaélésekkel tarkított csődöt produkált. De mint írtunk róla a Beszélőben, a bank jogosítványainak fölfüggesztése után egy-két nappal a tb névértéken eladta a részvényeket. Három dologgal magyarázható a remek üzlet. A társadalombiztosítás üzletkötői annyira ügyesek, hogy ismét megpróbálkozhatnának az Eiffel-torony eladásával. A vásárló, az MHB tulajdonában lévő Kulcs kft. vezetői fölkészültségük alapján jó partnerek lehetnének az Eiffel-torony megvásárlásában.

De ami a legvalószínűbb: egy rejtett üzlet is megköttetett a háttérben, s így látszólag mindenki jól jár. A tb mentesül egy kínosan sikertelen befektetéstől, az MHB pedig kompenzáció révén a veszteség egy részét viszakapja a társadalombiztosítástól.

Lássuk a legutóbbi egy év bankrészvényvásárlásait. Részletezés nélkül: a tb alig fél év alatt hatalmas veszteségeket szenvedett el. Van olyan közel 200 milliós befektetése, ahol szerencsésnek mondhatná magát, ha – mai árfolyamokkal számolva – csak 180 milliót bukna. A tb-hez a legkülönbözőbb módon (ingyenes részvényjuttatástól kezdve) becslések szerint mintegy 1 milliárd forint névértékű bankrészvény került. A vásárlási időponttól számítva szinte minden részvénybefektetésen vesztesége volt a tb-nek, legalább 300–400 millió forint. Még a legjobbnak számító Inter-Európa Bank részvényárfolyamait is lefelé nyomta az egész bankszektort fenyegtő recesszió, s az ÁVÜ dilettantizmusa.

Csődöt kárpótlási jegyért

S itt tegyünk egy indulatos kitérőt. (Annál is inkább, mert itt nem fenyeget az a veszély, hogy tévedünk a minősítésben, mint a fentebb emlegetett esetben.) Az ÁVÜ ténykedését egyrészt abból a szempontból lehet megítélni, hogy mennyire központosítja a privatizációt, kiket juttat, milyen feltételekkel vagyontárgyakhoz, az államnak mekkora bevétele származik ebből stb. A másik a konkrét ügyekben hozott döntések. Ehhez azonban valamennyire ismerni kell az adott céget, illetve az adott részpiacot.

Nos, a pénzintézetek kapcsán az ÁVÜ igazgatótanácsa azt a remek döntést hozta, hogy olyan bankrészvényeket lehet kárpótlási jegyekért megszerezni – kivéve az Inter-Európáét –, amelyeknek árfolyama enyhén szólva lefelé tart. A legszebb példa az Ingatlanbank részvényeinek fölkínálása, ami azért is volt nemes gesztus, mert akkor már szinte teljesen bizonyos volt, hogy a bank megszűnik, vissza kell adnia a banki jogosítványokat.

Fölmerül persze, hogy mindez tudatos volt. Hiszen a kárpótlási törvény olyan ellenzői ülnek az ÁVÜ igazgatótanácsában, mint a Fidesz fő gazdasági szakértője. (Sajnos kevés figyelem fordítódik arra, hogy az ellenzéki pártok közül a Fidesz az, amelyik különböző, politikai okokból fölajánlott posztok betöltésével leginkább azonosul egyes területeken a kormány gazdaságpolitikájával.) Ismét dilemmázhatunk, cinizmusról vagy dilettantizmusról van-e szó.

Kalandozzunk újra a társadalombiztosítás felé. Mielőtt átkokat szórnánk a tb üzletkötőire, nézzük meg a rövid lejáratú, döntően különböző értékpapírokba történt befektetések hozamát. E befektetések során (egy évre vetítve) mintegy 36,5 százalékos kamatot értek el. Tehát egyik oldalról nagy balfogásról van szó, a másikról a piac ismeretéről tanúskodó magatartásról.

S e befektetések között ilyen-olyan állami vagy államilag garantált papírokról. S itt megint egy kis kitérő. Az elmúlt egy, másfél évben a legbiztosabban, a legnagyobb hozamokhoz állami papírokkal való üzleteléssel lehetett jutni. Állami garancia mellett kiemelkedően magas hozam.

Miért alakult így? Sétáljunk tovább – Antal Lászlónak a Beszélőben használt fordulatát használva – Ortopédiában. Az állampapírokat ismét megszerettetni kívánó állami, jegybanki kamatpolitika az állampapírok egy részénél a legmagasabb piaci kamatoknak megfelelő szintet biztosította. A 37 százalékos kamatozással induló államkötvények kibocsátásakor föl is vetettük a Beszélőben, hogy az irreálisan magas hozam egy kamatemelési hullámot indíthat el.

Hát, a kamatemelési hullám baljóslata nem jött be. (Hogy azt ne mondjuk, dilettáns jóslat volt.) Az államkötvényt viszonylag csekély arányban jegyezték le kisbefektetők, a kibocsátásra garanciát vállaló forgalmazókon keresztül intézményi befektetők vásárolták meg ezeket a papírokat. Sőt, idén áprilisra az államkötvény árfolyama irreálisnak tűnő, éves szinten alig 20 százalék hozamot biztosító magasságba szökött. Miközben a kötvényt tavaly októberben lejegyzők 40–50 százalékos hozamhoz juthattak. Ezt a rendkívüli fejleményt valószínűleg egy előre nem látott lépés, a takarékszövetkezetek tartalékolási előírásainak megváltozása okozta. Az államkötvénnyel olcsóbban tudták teljesíteni a takarékszövetkezetek a kötelező tartalékok szintjét.

A GDP-nél fontosabb a magatartás

Mindennek ellenére az talán továbbra is állítható, hogy az állampapírok magas kamatai nem segítették a kamatok csökkenését. Ebben két tényező döntő szerepet játszott.

Az egyik a lakossági megtakarításokban történt tavalyi, radikális fordulat, a bekövetkezett gyors növekedés. (Tavaly sokan gonosz kéjjel idézték azokat a szakértőket, akik korábban a lakossági megtakarítások összeomlását jósolták. Jómagam is ezek közé tartoztam, de arra ma sem tudok visszaemlékezni, hogy bárki is előre látta volna azt, ami bekövetkezett.) Egy másik folyamat 1991 második felében kezdett megerősödni. A vállalati csődhullám alakította veszélyérzet, a vállalatokat, vállalkozásokat valamint a pénzintézeteket érintő új, a korábbinál sokkal reálisabb számviteli előírások megváltoztatták a pénzintézeteket is.

A lakossági félelmek, a jövőre való tartalékolás igénye elérte a bankokat is. A korábbi szenvedélyes viták a pénzmennyiség növekedéséről (például a pénzügy és a jegybank között) tompábbá váltak. A pénzmennyiség és a GDP változását überelte az intézményi magatartás megváltozása. Egy kis túlzással bizonyos területen ez többet számított, mint a GDP változása. A bankok inkább nem hiteleztek, semhogy a kockázatot vállalják.

A megváltozott magatartások és különböző preferenciák tehát többszörösen is kedvezővé tették az állampapírokba való befektetést. A tb rövid távú befektetései ezért is voltak sikeresek.

A lakosság megtakarít, a pénzintézetek félnek befektetni, tehát mondhatni (nem kevés pontatlansággal), szintén megtakarítanak. A kamatok pedig elkezdtek csökkenni. (Közben a pénzügyi megszorítások korábban citált mutatói egyáltalán nem tanúskodnak monetáris restrikcióról. Így igazuk lesz utólag azoknak, akik kételkedtek abban, hogy monetáris restrikcióval meg lehet-e változtatni a gazdaság szereplőinek magatartását. De ahelyett, hogy győzelmi babérokat aratnának, csúfot űznek magukból. Hiszen közülük egy-kettő [kettő] az új titán, a Szabó Tamás vezette élénkítéspárti munkacsoportban cáfolja a fentiek igazságát. Hiszen ha valaki a szigorú monetáris restrikció hiánya idején éppen e restrikció ellen küzd, akkor talán azt nem érti, amit korábban vallott.)

S ennek a cikknek már úgyis mindegy, bonyolódjunk bele egy újabb cérnaszálba, ami nem lesz elvarrva. Kupa Mihály – döntését továbbra is furcsállva – parlamenti képviselősége most igazolódik. Ha jól emlékszem, valamiféle politikai háttér megteremtését emlegette korábban, döntését védve.

Ellenlábasai közül Szabó Tamás csapatával egy gazdaságpolitikai munkacsoport képzetét próbálja meg fölidézni. (A társaságban egyetlen pénzügyi szakértő sincs.) Kádár Béla és Pongrácz Tibor talán Kupa logikáját követve indult a választásokon, csúfos kudarc csupán az, amit elértek. Kettejük között azért különbség is van. A mérhetetlenül öntelt Kádár azért képes volt arra, hogy veresége után beüljön legyőzőivel a tévéstúdióba, pedig nyilvánvaló volt, mindenki az ő számlájára szórakozik majd. Pongrácz Tibor azonban nemcsak az adatvédelemről elfogadandó törvénytervezetben szereplőket, hanem a hatályos jogszabályokat s minden erkölcsi normát is sértve agitált maga mellett, ha hihetünk a napisajtó interpretációjának. (Egy névtelen kérdőívre „kedvezőtlenül” válaszolókat egy személyre szóló levélben finoman megfenyegette.)

A többiek kudarca erősíti Kupa már régóta támadott pozícióját. Nem volt kizárható, hogy Antall (nem arról van szó, akit föntebb idéztünk) az idei költségvetés elfogadása után megszabadul tőle, aki végtére is idegen test a kormányban. (Valami ilyesmit jósoltunk mi is fél éve az egyik cikkben. Ismét egy téves jóslat. Biztos lehet benne mindenki, hogy egy ideig nem fogom idézni saját magam.)

De a váratlan fejlemények valóban igazolhatják-e a korábbi döntéseket? Például azt, hogy nem a társadalombiztosítás önállóságának kiépítésére használták a tb időleges többletét, hanem a költségvetési deficit finanszírozására. A tb részvénybefektetéseinek kudarca igazolja-e, hogy nem a befektetési kockázatok minimalizálásának piaci eszközei, hanem az állami döntések domináltak?

S igazolhatja-e azokat az érveket, amit az ÁVÜ és a PM alkalmaz a társadalombiztosításnak nyújtandó 300 milliárd forintnyi vagyonnal kapcsolatban. Való igaz, hogy úgy tűnik, a tb teljesen fölkészületlen e vagyon fogadására, nincs koncepciója. (A tb önállóságának megteremtése helyett létrehozott felügyelő bizottságok is inkább saját továbbélésükön munkálkodnak, mint a tb autonómiájáért.) De vajon milyen koncepciója lehet az ÁVÜ-nek, amelyik nem létező bankok részvényeit kínálgatja kárpótlási jegyekért cserében? Miért számít jobban az ő véleményük? S ha nincsenek tisztázva ezek a kérdések, akkor mekkora veszteség származik majd ebből?

De jósolni most csak azért sem fogok.

• gazdaság