Peer Krisztián

Nyomtatóbarát változat

Napok óta hazudozom a telefonba, a „már összeállt a fejemben”-től eljutottam a „már csak az utolsó simítások vannak hátrá”-ig, bámulom a monitort, hogy belefájdul a szemem, számolatlanul szívom a cigarettákat, a kávé sem segít, a tusolás sem. Reggel kihúzom, amit estig írtam, ha egyáltalán valamit. Úgy látszik, elkaptam. Megfertőzött a Napkönyv. Nem tudok (róla) írni.

A Napkönyv az írásgörcstől gyötört elbeszélő gyógyulásának története, paradox zárójelentés, „önmagát rajzoló ceruza”. Talán ezért is olyan nehéz írni róla: már mindent megírt magáról, pontosabban: mindent magába írt, bekebelezett. Pedig olyan egyszerűen indul, akár egy napló. Valaki felébred, és egyből rátör a rosszkedv, mert már időtlen idők óta nem írt, és – isteni előre-tudás – nem fog aznap sem. Egy újabb fölösleges nap. Történetünk hőse tehát egy író, akinek nem megy az írás, mi mást tehetne: vergődik. Elhagyja magát („már a rajtnál vereséget szenvedett megint”). A Napkönyv, dacára annak, hogy a lineáris elbeszélői mód helyett inkább repetitív, asszociatív technikákat alkalmaz, mindvégig megőrzi a napló-szerűség látszatát. Az első („Fülledt nap.”) és az utolsó („Akkor láttam, hull a hó az égből.”) mondat között nagyjából fél év telik el. Ez már önmagában is bonyolítja a helyzetet, hiszen mondatok között mondatok szoktak „eltelni”, nem pedig idő. Vagy jó, nevezzük időnek: regényidő, ami épp annyira független a megírás idejétől, mint amennyire az olvasásétól; mi akár egy nap alatt is eljuthatunk a nyárból a télbe, míg ugyanez az út a szerzőnek évekbe telhet. És itt elérkezünk a Napkönyv legfontosabb poétikai problémájához, nevezetesen a regény világának és a való világnak, a regény szerző-elbeszélőjének, Tábornak és Kornis Mihálynak a viszonyához. („Ez volt Tábor fejlövése: a megélt valóság.”) Hogy fogom ezt megírni – kérdezi minduntalan a narrátor – de hát már megírta. Vagy amit olvasunk, az nem az, a Napkönyv nem a Napkönyv keletkezésének története? Dehogynem, a szövegben számtalanszor felbukkan a már megírt szövegre való rátekintés (idézet) és a fölötte való ítélkezés motívuma. Most itt tartok – gondolja-írja a narrátor – és rámutat a szöveg egy húsz oldallal korábbi pontjára (húsz oldallal előtte járunk), ez úgy rossz, ahogy van, átírom – gondolja-írja tovább – (most viszont ő előzött meg bennünket, illetve dehogy, hisz mi már az átírt változatot olvastuk, ha valóban átírta). „Ezt még kidolgozom”, „ezt kihúzom” – olvasható. Olyasféle kettős játékot játszik tehát (kint-is-vagyok-bent-is-vagyok), mely éppen a szöveg hangsúlyozott referencialitása folytán szüntet meg minden szövegen kívül létezőt. (Zárójelbe teszi magát az olvasót is, amikor az ő várható reakcióit beleszőve a műbe, mint Első Olvasó magába gyűjti az utána következőket.) Erre a megoldásra rímel az elbeszélő pozíciójának megkettőzése, az egyes szám első és harmadik személy váltogatása, és az az időjáték is, mikor a szöveg (a történet) időfolyamából egy pillanatra földugja a fejét a kicsoda, és jelen idejű (s a jelen most hirtelen az írás aktusának jelenidejévé válik) megjegyzéseket tesz az olvasott-írott szövegre: „Mindene – ilyet jobb író persze le nem ír – izgatottan riogva verdesett a vén dunyha alatt, mint reménykedő kanári nyiszlett szárnya csapkod, ha kezek motockálnak a kalickaajtón.” Nem csak a pozíciója, még a neve sem biztos, Táborinak ugyan nem nevezi magát, de Mityunak, Kertész Mihálynak igen. E rálátás azonban sajátos módon iróniamentes nyelvet hoz létre, az elbeszélői magatartás cselességét az egynemű (prófétai: hisztérikus és patetikus egyszerre) hang ellenpontozza (illetve -súlyozza). Amint beszippantott a gravitációja, máris lelassít a sűrűsége. A Napkönyv a negyedik halmazállapot (mint a plazma, mint a Nap): nem dráma, nem vers, nem próza, de mindegyik. Utoljára talán tízévesen lapoztam ennyiszer a számozás végére: mennyi van még hátra, meddig lehet ezt tartani, hova fokozni, mért nem vesz levegőt? Az iróniamentes beszédmód (mely narcisztikusságát teatralitásban oldja) természetesen nem kíméli az elbeszélőt sem, aki nemcsak a világban keres ellenségeket magának, de magát és művét is sűrűn ostorozza. Ez persze nem meglepő: „Elegánsak: ironikusak: OPERAÉNEKESEK”[1] – „Ez nem igazi beszéd. Ez rokokó. […] Ki-ki a zsebkendője szélét cakkozza, ahelyett, hogy elvégezné a szakrális aktust, és önnön húsába vágna bele.”[2]

Az író tehát ír, még a nem író író is, és természetesen időt kezel. Tábor, az író, mikor nem ír (és szenved ettől), anyagot szolgáltat Tábornak, hiszen a nem írás helyzetekbe hajszolja, vagy a nem írás elől emlékeibe menekül. Vagy a helyzetről jut eszébe valami, aztán közvetlen utána az, hogy mire az asztalához ülhet, ezt is elfelejti, aztán persze mégsem (vagy ki tudja?). Az emlékezés egyszerre feltétele és feladata az írásnak, a felidézés-megírás-újraélés által engesztelődnek ki a halottak, világosodik meg és nyer megbocsátást az elbeszélő, aki vétkezett ellenük, míg éltek. (Közben az „őket akarja megírni”-tól eljut a „nekik akarja megírni”-ig.)

A tipográfia ugyan segít rekonstruálni a regény cselekményét, de az emléktörmelékekkel, esszéisztikus dühkitörésekkel sűrűn teletűzdelt szöveg, úgy tűnik, nem a történetről szól. Az egymást követő helyszínek mintegy kioltják egymást, észre se vesszük, és eltelik három nap (egy nyári és két késő őszi), melyet az emlékezés és a képzelet négy évtizeddé dagaszt, az első napon elindul, a harmadikon célba ér (célt talál) a regény. A teremtés- (azaz keletkezés-) történet mellett ugyanis egy megváltástörténet is kiolvasható a Napkönyvből, a tehetetlen Tábor – bár előbb vonakodik, utóbb késlekedik, és a Piros Elefánt segítségére is rászorul –, de megment egy kutyát, berúg, találkozik az addig nem létezőnek tudott (állított) Istennel (aki hallgat), és a világrend helyre áll. (Nincs oksági kapcsolat. Kegyelmet nyer.) Tábor, aki invokációként a temetőt idézte meg (és szeretkezett ott, és tömte magába a zsíros földet, és neveket másolt noteszébe a Mártírok Faláról), a bolond Tábor megváltatik: írni tud: „De hisz akkor megvan a következő hónapom is! A munkám. […] Nem olyan bonyolult: egy gyáva kutya lesz a főszereplő, aki nem mer a szargödörből kiugrani. Mert azt szeretné, ha valaki leugrana érte. Vegye karjába őt a Nagyisten. Ez a heppje. De csak én jövök arra, Hamlet, a zsidrák, ki egy idő óta (bár nem tudom miért) elvesztettem minden kedvemet s felhagytam minden szokott gyakorlataimmal, és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy…

»Már nem is üvöltöttél!
Feladtad, fiam.
Ide kellett jönnöm, hogy ugass!«

…Ám addig vakkantgattam, herrektem és vackolódtam, hogy a végén csak kiráncigált! Habár nem ő maga… Hogy is van ez? Mert még mások is kellettek hozzá, de Te másokat is küldtél! Mivel sokan kellettek, hát sokan és sokféleképp foglalkoztak velem, és látszólag hiába, ám végül mégiscsak úgy alakult, hogy…”

És itt válik másodlagossá a Napkönyv legfontosabb poétikai problémája, a regény világának és a való világnak, a regény szerző-elbeszélőjének, Tábornak, a nem író írónak és a könyv írójának, Kornis Mihálynak a viszonya.

Jegyzetek

[1] Nemzedékemhez, in. A félelem dicsérete, 1989.

[2] Beszéd a beszédről, uo.

• Beszélő évek – 1994