„Az építész – akarja, nem akarja – szembe kell nézzen az esztétikai kihívással. Másfelől viszont, mivel az épületeket mindenfélére használjuk, véleményt alkotunk arról is, hogy a tér, amiben élünk és ténykedünk, kényelmes-e, lehet-é benne több embernek léteznie, hogy az épület célszerűen lett-é megalkotva. Vagyis az építésznek szembe kell néznie a funkcionális kihívással.

Ha 1994, akkor Sátántangó, számomra ez a választás teljesen evidens, mégis érdemes néhány segédkört lefutni e film hatástörténete körül. Tarr Béla, Krasznahorkai László és Medvigy Gábor alkotása első pillantásra társtalannak tűnik, magányos óriásként magasodik ki az évtized magyar filmjei közül. Ez azonban csak a látszat, mintha a „formátum” eltakarná a lényeget. A Sátántangó egyik legizgalmasabb vonatkozása éppen az, hogy különböző filmtörténeti hagyományok keresztútján áll, ráadásul egyaránt dialógusba lép a magyar és az egyetemes filmtörténet legfontosabb áramlataival.

1994 legképtelenebb és legfontosabb színházi előadása A nagybácsi álma az időközben kiszenvedett Művész Színházban. Egy előadás, amely a bemutató estéjén megbukik. Egy előadás, amely fénycsóvaként világítja be a magyar színházi ugar kommersz sivárságát. Egy előadás, amely fölháborítja a szellemileg elkorcsosult nézők és kritikusok jelentős hányadát. Egy előadás, amelyre a hozzáértő törpe kisebbség estéről estére visszajár, míg teheti. Egy előadás, amely idegen test a „Pesti Brodwayn”.

Napok óta hazudozom a telefonba, a „már összeállt a fejemben”-től eljutottam a „már csak az utolsó simítások vannak hátrá”-ig, bámulom a monitort, hogy belefájdul a szemem, számolatlanul szívom a cigarettákat, a kávé sem segít, a tusolás sem. Reggel kihúzom, amit estig írtam, ha egyáltalán valamit. Úgy látszik, elkaptam. Megfertőzött a Napkönyv. Nem tudok (róla) írni.

A Napkönyv az írásgörcstől gyötört elbeszélő gyógyulásának története, paradox zárójelentés, „önmagát rajzoló ceruza”.

Hogyan értékeled ma, hogy az 1994-ben hivatalba lépő kormány a világkiállítás lemondását kezdeményezte?

Mai fejjel is úgy látom, mint akkor: a világkiállítás megrendezésének egyedül komolyan vehető akadálya az volt, hogy hiányzott hozzá a költségvetési fedezet.

1994: a három évvel korábban elhatározott, s két évvel későbbre, 1996. május 11.–október 4-re tervezett világkiállítás lemondásának esztendeje. A lemondás 27 jelentkező országot érintett.

Magyarország nehéz pénzügyi helyzetében nem engedhet meg magának akkora közköltekezést, amit a világrendezvény megkövetelne – indokolta parlamenti előterjesztését a kormány. Ígérte ugyanakkor a kapcsolódó fővárosi beruházások befejezését és a honfoglalási millecentenárium megünneplését 1996-ban.

Adjunk hozzá Orwell 1984-éhez tíz évet, és megkapjuk 1994 Szlovákiáját. Dióhéjban ennyi.

Hogy valójában mi mindent takar (s hogy szó szerint is: mi mindent eltakar!) ez a játszi könnyű hasonlat… nos, ennek végére járni – begyűjteni a legfontosabb tényeket, kipréselni belőlük a tanulságokat – nem is olyan egyszerű. A politikai életben ugyanis nem mindig a hozzáférhető tények a legfontosabbak. A hozzáférhető tények sokszor szárazak, nehéz kipréselni belőlük bármit is. És rendszerint még azok közül is csak a nagy horderejűek ragadnak meg igazán az emlékezetben.

1994 áprilisában és májusában mintegy félmillió embert mészároltak le Ruandában. Ez óvatos becslés – vannak források, amelyek szerint az egymilliót is elérte a halottak száma, ha nem is ebben a két hónapban, az év végéig mindenképpen. Egyébként is mindmáig több a kérdés, mint a bizonyosság a történtekkel kapcsolatban. Nehéz világosan lehatárolni az áldozatok körét; végső soron megmagyarázhatatlan a népirtásban való tömeges részvétel és a végrehajtás különös kegyetlensége. A vélhető indítékok alig értelmezhető módon összetettek.

Búcsú a padsoroktól

Interjú Darvas Ivánnal, Haraszti Miklóssal és Tamás Gáspár Miklóssal

Haraszti Miklós: Az új kormány egy valódi koalíció lesz, ellentétben a jelenlegivel. Ebben lesznek olyan részcsapatok, amelyekért kevésbé teszem tűzbe a kezemet, mint az SZDSZ-ért. Ezért azt gondolom, hogy az a részegyezkedés, amelyben egy tiszta elveket képviselő emberre csak csalódások várnak, nem feltétlenül az én munkám. Különösen az nem, hogy ezt aztán mint magát a tiszta igazságot védjem.