1994

Ezerkilencszázkilencvennégy a csodavárás éve volt – illetve féléve, egészen úgy júniusig, legkésőbb augusztusig. Aztán egy iváncsai nyúlpörkölt keretében elkezdődött a szocialista miniszterelnök improvizációs magánszámainak véget nem érő, nyomasztó sorozata, valamint a kétpártinak nevezett egypárti kormányzás, amely mellett a szabad demokrata kormányzati korrektorok maximum szépek lehettek, okosak nem (egyébként nem is voltak annyira szépek), úgyhogy legkésőbb nyár végére lecsillapodott a szoclib csodavárás, és a hangsúlyozottan nem liberális, hanem szoclib értelmiség életében újra eljött az új undokokkal szembeni kivárós cinizmus időszaka, business as usual, azzal a különbséggel, hogy az Antall-érában ellenzékivé kényszerdresszírozott sajtó – önnön lehetőségeihez és képességéhez mérten – visszafogott (ön)kritikátlansággal vágott bele a Horn-érába, amely attitűd később a maszopos korrupciós ügyekkel, a Szokai–Tocsik-afférral változott. A Hét persze a Horn-érában ugyanúgy az aktuális kormányfő fenekében volt, mint előtte meg most is. Vannak dolgok, amik sosem változnak.

Ezerkilencszázkilencvennégyben boomolt a maroktelefon- és a pitbull-kultusz, a beavatottak már szörföltek a világhálón, kezdődött az ukrán–magyar leszámolósdi az utcákon, a Magyar Narancs az év eseményei között tartotta számon, hogy Mágenheim Julcsi leérettségizett. Az első harmadév azonban leginkább azzal telt, hogy egy egész nép vágta a centit az első választási forduló napjáig, de olyannyira, hogy amikor nyilvánosságra került a várva várt nap, lapom, a Narancs harmadik oldalas szerkesztőségi cikke helyén semmi más nem állt, mint „május 8., május 8., május 8.”, ezt úgy hatszázötvenszer, egy egész hasábon át – keresve se találnék bármi jellemzőbbet az akkori közhangulatra.

Ezerkilencszázkilencvennégyben jó volt a Magyar Narancsnál lenni. Anélkül, hogy bármit romantizálnék, lapunk a tetőfokára hágott, soha olyan erősek nem voltunk szakmailag, nyelvezetileg, mint akkor, jó ideig nem lesz olyan szintű alulfizetettség mellett olyan szerencsés személyi konstelláció magyar újságnál, mint akkor a Narinál. Egyben volt az első és a második Narancs-generáció, oda írt gonzo-riportokat és publikat Vágvölgyi, Simó és Nádori kolléga, oda készítette könyörtelen interjúit Kóczián kolléga, ott bukkant fel rendszeresen Töttösyné és Jeszajan professzor. A magyar sajtóban soha olyan szintű délszláv odafigyelés nem lesz többé, mint akkor Makai és Bojtár B. kollégák részéről, soha olyan kulturális és életmódrovat nem lesz már, mint Csillag, Csejdy, Kerényi, Pohly és Para-Kovács kollégák égisze alatt, és akkor még nem is beszéltünk Winkler kolléga kongeniális kutyarovatáról.

A Magyar Narancs alternatívan és radikálisan liberális szerkesztősége határozottan többet akart, mint kormányváltást, de nem is kevesebbet, mint szemléletváltást. A sorok között ott kavargott az erősen angolszász száraz tudósítói korrektség, a gonzo véleményvezérség, a politikacsináló szabadságvágy, a heti szinten számon kért alkotmányosság, a leírt jogi norma, a betű tisztelete. Akárcsak a liberális pártok, a Narancs belső és külső szerzői is azon vitatkoztak, bevegyük-e a szocialistákat egy liberális többségű kormányba. Halálkomolyan.

Ezerkilencszázkilencvennégyben könyv alakban szembesültem közelmúltammal: társszerkesztésemben megjelent az Anarchizmus ma című antológia, amelyet még a nyolcvanas évek vége felé állítottunk össze Bozóki és Sükösd kollégával, én akkor egy jó kis balos előszóval járultam hozzá a ki nem adáshoz. Mire a kötet változatlan előszóval megjelent, már bőven megindult bennem az elszakadás az anarchista baloldaltól és az odafordulás az anarcho-liberalizmushoz, úgyhogy kissé mosolyogva olvastam vissza a T-Twins kiadásában megjelent korábbi önmagamat. Egy évvel azelőtt egy amerikai ösztöndíj alkalmát megragadva fogtam magam, és New Yorkban beléptem a Libertárius Pártba, amolyan külső pártoló tagként.

Mai szemmel érdekesnek tartom, hogy bár antietatista baloldali voltam, több hónap szoci kormányzás (illetve több szoci aktor felbukkanása és munkássága) kellett ahhoz, hogy előbb röviden a Népszabadságban, aztán közepesen hosszan a Narancsban, végül a Kritikában jó hosszan megírjam búcsúmat a baloldaltól. A maszopos kormányzás sokban segített, hogy meglássam a dolog leglényegét: a baloldal állandóan (többnyire államilag) rendelkezni szeretne az életed felett, és ha már irányítani nem tud, legalább a keresetedre igényt tart...

Ezerkilencszázkilencvennégy októberében, ötven évvel fél családom elhurcolása után látogattam el életemben először (és amilyen élmény volt: utoljára) Auschwitzba, az állammal való visszaélés egyik hardcore változatába. Nem értettem, mi az isten kell még ahhoz, hogy az emberek egy szép napon csírájában elfojtsák az állam bármilyen társadalomszervező szerepét.

Azt, hogy az ország le akarja váltani az el-vi-sel-he-tet-len MDF-es kormányt, legkésőbb a taxisblokád óta tudtuk, csak az nem volt világos, kit favorizál a jónép. 1994-ben az vált napról napra világosabbá, hogy hiába minden liberális stratégia, számítgatás, koalíciós taktika-latolgatás, hiába minden SZDSZ–Fidesz ütésváltás az MSZP vagy az MDF kisebbik rossz-voltáról, a jónép bizony a szocialistákat szeretné újra a hatalomban látni. A nép biztosra akart menni, a véleményformáló szoclib (média)értelmiség pedig e biztonság kedvéért hosszú évek alatt apránként a szocialisták mellé tolta az SZDSZ-t, és mély megvetéssel büntette a Fidesz azon „gondolatkísérletét”, hogy a két liberális párt esetleg az MDF–KDNP-t is beveheti egy liberális többségű kormányba.

Médiaháború dúlt, el voltunk szállva agyilag. A Kónya-dolgozat, Csurka MDF-beli prominens pozíciója megtette a magáét, évekre hiszterizálva volt a légkör, de olyannyira, hogy emlékszem, tavasz tájékán komoly liberális ember szájából hallottam, hogy Borossék valami vajdasági provokáció kirobbantásával vagy bárhogyan, de el fogják szabotálni a szabad választásokat. Nekem is, referenciacsoportomnak is annyira elege volt az egész nevetséges horthysta/pálfygépontos kurzusból, hogy mindent feltételeztünk róluk, és szinte mellékes kérdésnek tartottuk, ki hozza el a megváltást.

A Demokratikus Charta 1994-re bőven (túl)teljesítette feladatát, a szélsőjobbal szembeni civil mozgósítást, a kormányzó jobboldalon belül/kívül befolyásos csurkizmus térnyerésére való figyelemfelhívást. A Vitányi–Farkasházy–Konrád–Bossányi fémjelezte Charta-értelmiség jogosan ment ki Csurka ellen az utcára – és nem jogosan, sokkal inkább szerepzavarosan tett meg mindent két politikai párt, az MSZP és az SZDSZ házasságáért. Miközben a Mahir Fidesz–MDF érdekeltségbe került, Deutsch Tamás bejelentette, hogy ő biztos forrásból értesült bizonyos titkos Kis János–Nagy Sándor randevúkról (pláne: milyen hiteles vád volt ez annak a Fidesznek a részéről, amely később Nagy Sándort proponálta a Horn-kabinet gazdasági csúcsminiszterének!), de azért lássuk be, hogy a koalíció nem éppen spontán, minden előzmény nélküli elhatározás kérdése volt.

A nyári koalíciókötés visszatérő fordulata volt a „közvélemény” koalíciós elvárása – de ki is formálta azt a bizonyos közvéleményt? Ki is plántálta az emberekbe, hogy valamitől félni is kell, nemcsak harcolni ellene? Na ugye. Torgyán és Csurka februári közös, Faddy Othmár atyával súlyosbított sportcsarnokbeli performance-a is inkább tűnt nevetségesen anakronisztikus elmebajnak, mint reális veszélynek (ott voltam: a legkeményebben az import zöldalma ellen küzdöttek, mert túl kemény és nem lehet beleharapni). Utólag visszagondolva nem kizárt, hogy igaza van a Fidesz-közeli… pardon, Fidesz-értelmiség azon részének, amely szerint a Charta csak látszólag Csurka ellen vonult ki az utcára, valójában az MDF centrumát támadta, amelyről (nem teljesen alaptalanul) nem hitte el, hogy képes konszolidált-konzervatív vonalat is tartani. A Charta az MDF-szélsőjobbal szemben ambivalens MDF-centrumot automatikusan odaértelmezte Csurka mellé, hogy az MSZP-nél mindenképpen nagyobb veszélynek tűnjön. A Charta-értelmiségen belüli liberális értelmiség meg önmagáról, illetve pártjairól nem hitte el, hogy képesek egyedül nyerni: „A Charta létrehozása a liberális közép mentális (ön)felszámolása felé tett első nagy lépés volt” – írta június elején Neményi László a Beszélőben.

Sétáltam én is Charta-tüntetésen anarchista barátaimmal: meglepve láttam, hány alulexponált ex-MSZMP-KB-PB-KGB-HNF-stb.-arc tartja fontosnak a sajtószabadság civil megvédését. Nem szégyellem, hogy ott voltam, de nem is vagyok különösebben büszke rá. Amit szégyellek: nem voltam képes árnyaltabban gondolkodni és legalább valamennyire függetlenedni a szekértábor-mentalitástól. Nem akarom lebecsülni az Antall/Boross-éra nyomasztó mivoltát, de az a fasiszta veszély egyszerűen nem forgott fenn, amit a szoclib pszichózis kreált belőle.

Ezerkilencszázkilencvennégy azért is volt sorsdöntő, mert a médiaháború rádiós tetőzésével bebizonyosodott: a kormányzó hatalom nemcsak arrogáns, múltba forduló és dilettáns, de síkhülye is. Hogyan lehet pont a választások előtti hetekre időzíteni népszerű és elismert rádiós szerkesztők, újságírók, riporterek elbocsátását, alig titkoltan politikai okokból? A lista csak márciusban került nyilvánosságra, de egy tömeges, 15 százalékos elbocsátás híre már januárban kiszivárgott a Bródy Sándor utcából. Az ellenzék többi pártjához hasonlóan Deutsch Tamás Fidesz-alelnök is médiatörvényt sürgetett, és amit ma már nem látna meg, azt akkor meglátta, kikérte magának és pártjának, hogy a kormány „közvetlen befolyási körébe vonta a Magyar Rádiót és Televíziót”, Kövér László pedig amellett érvelt, hogy elég egy-egy tévé- és rádiócsatornát megtartani, a többit privatizálni kell. Bizony. Istenem, ha akkor győz az SZDSZ–Fidesz, talán minden másképpen alakul. Talán.

Márciusban tehát: 129-ek kirúgása, adásba nem engedett 168 óra, P. Szabó József tündöklése és meg nem bukása, egy Tom Kennedy nevű idegenszerű tanácsadó felbukkanása, az alelnöki szék „emberi fekáliával” való állítólagos beszennyezése, kék szalag, sztrájk, tüntetés a Pollack Mihály téren. Racionális jogvédelem és irracionális hiszti. Az 1974-es miniszterelnöki rendelettel távvezérelt Csúcs László „teljes elnöki jogkörrel felhatalmazott alelnök” (tejfa) egy senki által nem vitatott racionális döntés kényszere elé állítva (el kell küldeni sok embert a Magyar Rádióból) védhetetlenül irracionális és politikai döntést hozott: többségében azokat küldte el, akikről tudni lehetett és/vagy akikről feltételezte, hogy nem a kormány politikai álláspontját osztják. Valószínűleg a politikai tisztogatás e túlságosan is nyilvánvaló ténye volt az, ami végképp megpecsételte az MDF-kormány és kiszolgálóinak sorsát. (Csak emlékeztetőül: a Csúcs-parancsot kihirdető és végrehajtó P. Szabó azóta is tényező lehet a Magyar Rádióban, miközben Csúcs a mai magyar közélet egyik legkorrektebb közszereplőjévé avanzsált.)

Az ex-168 órásoknak és médiabarátaiknak a szocialisták (Schiffer János és később Horn Gyula) für alle Fälle megígérték: „ha a szocialisták kormányközelbe (sic!) kerülnek, a választásokat követően azonnal visszahelyezik állásukba az elbocsátottakat”. Ez a jogtalanságot nem jogkövetésből, hanem politikai számításból kiküszöbölő lépés, ez a fordítottan kézivezérelt remény és egzisztenciális bizonyosság éltette őket hónapokig, ellentétben azokkal az ezerszámra elbocsátottakkal, akiknek (szerencsére) soha semmilyen hatalom nem ígért semmit. Horváth Mágenheim Ádám, a szoci korszak új tévéelnöke egyébként – kormányzati nyomásra – még 1994 őszén közölte, hogy el kell küldeni úgy kétezer embert az MTV-től, mert elég 1500 állandó emberrel köztévét csinálni. Igaza volt. Ámde senki, egyetlen médiaháborús veterán sem kérdezte meg tőle, hogy ki, milyen szempontok alapján fogja majd összeállítani az elbocsátandók listáját? Nem, nem merült fel. De nem is kérdezte senki.

Érdemes arra is röviden emlékezni, mi is történt a médiában 1994-ben, közvetlenül „barátaink” hatalomra kerülése után, a csodavárt, kívülről koalíciósnak kinéző, belülről egypárti MSZP-kormány létrejöttével. Semmi. Fel lehetett lélegezni, a rádióban Schiffer és Horn által garantált biztonság lett, a tévében dettó szürkeség, Pálfy és Stefka főagitpropos a közszférából az Ez A Hét című heti magánszférába röpült, Chrudinák Ammanba. A szemlélet pedig, hogy a köztévé mindig a hatalmon lévők privát fóruma, szépen maradt (vannak az életben örök dolgok). Akárcsak a hatalmi arrogancia, ami – ezt ma látjuk igazán – a rendszerváltott Magyarországon igazi generációs kapocs.

Az új Híradó-főszerkesztő, Betlen János már nyáron konfliktusba került a tévé elnökével az augusztus 20-i, iváncsai ügy miatt (a Híradó fő hírként hozta Pető Iván tiltakozását vagyonadó-ügyben); Horváth arra akarta rábírni Betlent, konzultáljon vele, ha pártelnököt akar a képernyőre vinni. A Rádióban pedig „a Világóra nevű műsort egyik pillanatról a másikra levették, a kész anyagokat nem sugározták, és a műsorvezetőt, Kulcsár Istvánt arra kötelezték, hogy Horn Gyulával készítsen hosszas interjút, mint kiderült azért, mert Matkó István, Horn Gyula sajtóügyi főtanácsadója elintézte ezt a Magyar Rádióban” (Szénási Sándor nyilatkozata. Új Folyosó, 1994/III–IV).

Gyula vitéz télen-nyáron: megkezdődött Horn hosszú jelenléte A Hétben és a szervilis funkciójú, visszakérdezésre módot nem adó, a miniszterelnöki válaszelkenést segítő havi sajtóértekezleteken (én később emiatt léptem ki a MÚOSZ-ból); Rádai Esztert pedig olyan hangon alázta meg egy MSZP-kongresszus idején készült interjú során, ahogyan utoljára a szocializmus idején beszéltek újságírókkal: „Azt mondta, ez a kérdés már végképp érthetetlen számára, különben is, már félórája beszélünk, én abszolút felkészületlen vagyok, nem tudom, mit akarok, és ő nem járul hozzá ennek az interjúnak a sugárzásához. (…) Majd kinyitotta az ajtót, mire ijedten fölugrottak a rádiótelefonos biztonsági emberek meg egy-két nő (…). Mindenki riadt volt, a miniszterelnök hallatlanul dühös, rám meg kicsit szánakozva néztek, hogy mi a csudát követhettem el” (l. Új Folyosó). A vád: különös kegyetlenséggel elkövetett kényelmetlen riporteri kérdezés. Mi sem változott.

A 168 órából már korábban kimentett hetilap, 16 óra című rádióműsor és (szerencsére csak próbaképpen) még egy lehúzott bőr, szombat délutáni tévés politikai beszélgetőműsor lett, a Magyar Narancs vesztett éléből, a Demokratikus Charta hirtelen megszűnt létezni, a Szomszédok változatlanul árasztotta magából az apolitikus kádárista-kisemberi megbékélős feelinget, a Postabank bevásárolt pár újságot, Horn a koalíciós egyeztetések kellős közepén aláírta a médiaelnökök személyére vonatkozó beterjesztést, később nagyvonalúan megmentette a Magyar Nemzetet. Előtte azonban még a Magyar Nemzet nagyvonalúan megválasztotta Horn Gyulát.

Ezerkilencszázkilencvennégyben tehát vágtuk a centit, vártuk a csodát, de azért tartottunk is ettől a csodától. Kik azok a szocialisták és mit akarnak? – kérdezték a liberálisok egymástól, pláne hogy kizárólag a látnoki képességű Tölgyessy Péter indult ki abból, hogy az utódpárt akár abszolút többséggel is visszatérhet a hatalomba. Ismét emlékeztetnék arra, hogy a liberális blokk (amely februárban szerveződött választási szövetséggé, a résztvevők: szabad és fiatal demokraták, az Agrárszövetség nevű tsz-lobbi és a Liberális Polgári Szövetség–Vállalkozók Pártja, amelynek neve hosszabb volt, mint a taglistája) számára a kérdés kezdettől fogva az volt, vajon liberális többség esetén merre érdemes nyitni; egy esetleges abszolút MSZP-többség eleve kizárta számára a koalíciókötési kényszert. „A visszarendeződés lehetőségét annak garantálása zárta ki, hogy az SZDSZ csak olyan kormányban vesz részt, amelyben programját érvényesítheti. Ehhez a garanciához kapcsolták a liberális dominancia követelményét.” (Ripp Zoltán: Szabad demokraták. Budapest, 1995.)

A szabad demokraták 1994 első félévében ugyanúgy apránként, de megállíthatatlanul tolódtak el a „modernizációs” partner MSZP felé, ahogy a Fidesz a jobboldal felé. A Fidesz egyrészt komolyan (mai szemmel: az SZDSZ-nél komolyabban) gondolta a liberális blokk egybentartását, másrészt a „gondolatkísérlet” és az ismert „félfordulat” – ez a közgazdaságiból politikaivá átértékelődött fogalom – az 1990 óta egyértelmű népítélettől sújtott keresztény-nemzeti pártokkal való lehetséges koalíciót jelentette (mai szemmel: a hozzájuk való csatlakozást, helyük átvételét készítette elő). A két liberális párt között a választások közeledtével egyre nőtt a feszültség, leginkább a rohamosan visszaeső Fidesz vált egyre hűvösebbé partnere felé (amit a szövetségkötés csak súlyosbított; a paktum egyik lényeges eleme egyébként az volt, hogy ha a négyek bármelyik pártját koalícióra hívják, akkor először a többiekkel egyeztet) – abban azonban tökéletesen egyetértettek, hogy az MSZP maga a Nagy Homály, elvégre ki tudhatta előre, hogy kormányzati pozícióban a ’93-as, Horn-féle ígérgetős politikai hirdetés szellemisége vagy a Békesi-féle alapvetően liberális gazdasági program valósul-e meg.

A szocialisták látványos feljövetelével párhuzamosan az MSZP-vel szembeni morális érvek lassan átváltoztak pragmatikus-garanciálissá, Magyar Bálint elhíresült, a miniszterelnök-jelölt személyének és politikai aurájának szóló „Horn alatt soha!”-felkiáltását pedig később azzal magyaráztak, hogy hát „pártelnök ne legyen miniszterelnök”. Fedő alatt tovább puhultak a szabad demokraták Horn február végi kongresszusi ajánlatával: ő bizony mindenképpen szoclib koalíciót szeretne, bármi lesz is a végeredmény.

Liberális véleményformálók, mint a Beszélő és a Narancs később derekukat beadó szerkesztői-szerzői (Kőszeg, Eörsi, Arató), idejekorán óvtak a Maszop-kultúra rossz közérzetétől, egy esetleges visszarendeződéstől, háromoldalú egypárti érdekegyeztetéstől, a Nagy Sándor-féle erős szakszervezeti szárny korporativizmusától, illetve a Nagy-gárda farvizén visszaevező régi középkáderektől. Kuncze Gábor is többször utalt rá tavaszi nyilatkozataiban, hogy helyi SZDSZ-esek a „régi elvtársak” lassú visszatéréséről számoltak be („valóban érzékelhető a revansszellem visszatérése az MSZP környezetében”). Másfelől persze négy év MDF-izmus után azzal is mindenki tisztában volt, hogy a régi káderek jelenléte abszolúte nem csak az MSZP privilégiuma.
Táplálta a korporatív gyanút az MSZP és az MSZOSZ januári választási megállapodása, amely prominens listás helyekhez juttatott olyan sokat próbált modernizálókat, mint Nagy Sándor, Paszternák László, Schalkhammer Antal, és amely nem kis mértékben a szakszervezetekhez kötötte az MSZP listaállítási jogát. Olaj volt a tűzre Békesi tervezett nyolcadik helye az országos listán, amely aztán az össznépi felhördülés hatására harmadik helyre módosult (Nagy még így is megelőzte a második hellyel); az ekörüli cécó azonban ismét csak jelzésértékű volt az MSZP minden rezdülését követő liberálisok számára. És bár az elhíresült „társadalmi-gazdasági megállapodás” szerencsére mégsem köttetett meg, a gyanú részben igazolódott, nem véletlenül állapította meg Urbán László a Narancsban 1994 decemberében, hogy „a költségvetés érdemi vitája nem a parlamentben zajlik, még csak nem is a kormánykoalíción vagy az MSZP-frakción belül, hanem a parlamenten kívül, az Érdekegyeztető Tanácsban”.

A jónép azonban már elég régóta határozott, és Horn Gyula emlékezetes balesete, három nappal az első forduló előtt, végképp betett a liberális esélyeknek. Soha nem felejtem el, hogy a választás éjszakáján egy, a Lezsák-székházba spontán részvétből belátogató gyönyörű lány csöndesen elsírta magát: pufajkás lesz a magyarok miniszterelnöke. És tényleg. Ez volt ’94 nyara: az MDF-székházban röhincsélő, egyre jókedvűbb tagság egyszerűen nem akarta elhinni a bukást, a Narancsot gurító Gombóc Artúr megszívta, a finnek jéghoki-teljesítménye fontosabb volt, mint a bukással való szembesülés. Csintalan bukfence a Hősök terén. A népnek Gyula kellett.

Az MSZP abszolút többségét előrevetítő május 8-i sokk után a szabad demokrata vezetők elkezdtek mindent elkövetni a bázis megdolgozására, a „tagság koalíciót akar” érv nyomatására. Előjött a liberálisok szájából különösen jól csengő „nem azért szavaztak ránk ennyien, hogy ne kormányozzunk” érv, és természetesen az örökzöld „még mindig ők a kisebbik rossz a nacionalista bagázshoz képest” érv (ami az adott pillanatban talán még igaz is volt, de nem vonatkozott a horizonton derengő merőben új helyzetre, az abszolút többségre). Így aztán a második forduló utáni regionális küldöttgyűléseken, az Országos Tanácsban, végül a júniusi küldöttgyűlésen elsöprő többséget kapott a felhatalmazás a koalíciós tárgyalások megkezdésére. De olyannyira, hogy később az önkormányzati választásokon is csak olyan kádereket indított az SZDSZ, akik készek voltak elfogadni az MSZP-vel kötött koalíciót. (Volt kivétel is: „Nálunk a ferencvárosi tölgyessysta fészekben az ellenzéki pártokkal szövetségben indult az SZDSZ a szocik ellen egy csomó jelölttel, akik nem fogadták el a koalíciót.” Révész Sándor szíves, a szabályt erősítő közlése.)

A szabad demokraták azonban sem az első, sem a második forduló után, a koalíciós szerződés aláírásáig nem tudhatták pontosan, milyen MSZP-be vágják bele liberális fejszéjüket (Pető az első forduló éjszakáján: „Egyáltalán nem magától értetődő a két párt koalíciója”), azt viszont régóta tudták, hogy az MSZP alatt nem más, mint Horn Gyula értendő, aki akkor is ’56-os karhatalmista volt (és így: az SZDSZ számára persona non grata kellett volna hogy legyen), ha a tavaszi központi kazamatás-fogkirúgásos tévélejáratás tónusa miatt ez senkit nem érdekelt.

Ahogyan (Eörsi Istvánon kívül) nem sok embert érdekelt a Charta május végi Kossuth Klub-beli, a koalíciót összekalapálni vágyó rendezvényén, hogy felállt Fischer György társadalomkutató, és előadta az MSZP-választók mélykádárista-paternalisztikus karakteréről, antikapitalizmusáról és rasszizmusáról szóló Gallup-kutatást (megjelent a Beszélő 1994. június 4-i számában). A felmérés szerint „az MSZP híveire határozott piacellenesség, az állami újraelosztás gondolatának támogatása, bizonyos fokú szociális irigység és nem elhanyagolható mértékű intolerancia jellemző”, amire, azt gondolhattuk, egy kormányzó MSZP-politika nyilván tekintettel lesz. Márpedig akkoriban ebből kellett kiindulni, semmit nem tudtunk az MSZP-ről, csak az alapértékeivel kapcsolatos „hallgatását” (TGM). A jobboldal antiszemitizmusára mindig érzékeny SZDSZ-es politikusokat még az sem zavarta, hogy a Gallup kimutatta: „A zsidókkal szembeni ellenérzés (…) leginkább a Szocialista Párt támogatóit jellemezte (15%). Ennél nagyobb mérvű zsidóellenességet csak két parlamenten kívül rekedt párt szavazóinál regisztráltunk: a Munkáspárt (20%) és a MIÉP (22%) esetében.”

A koalíció mellett szólt a sokat emlegetett modernizációs érv – érdekes azonban, hogy ezt is kádárista módon, a „kormányon belül majd jól megtámogatjuk” argumentummal kellett megideologizálni. Mellette szólt kétségkívül a „szocikat nem hagyhatjuk egyedül” érv, ellene meg ez: ha a szocik amúgy is modernizálni, privatizálni stb. akarnak, akkor konstruktív ellenzéki szerepből kívülről is megtámogathatjuk őket, ha meg nem, mit keresünk ott benn, hogyan gondoljuk, hogy beavatkozhatunk egy párt belső viszonyaiba? Hogyan gondoljuk, hogy csak legitimációra kellünk, egy nem túl erős pozíciójú belső liberális MSZP-platform kívülről történő erősítésére?

A két forduló között még érthető volt a morális-pragmatikus konfúzió, az ismert 54 százalékos második forduló után azonban már végképp kérdés, miért ment bele az SZDSZ a koalícióba.

Nem mintha bűnt követett volna el, ahogy később a tellérista neopolgárok látták. Nem. Hibát, minden részsiker ellenére. A koalíciókötés rövid távon saját korábbi érvelését, logikáját meghazudtoló lépés volt (az 1996 utáni bennmaradás pláne), hosszú távon meg a háromosztatú választást ellehetetlenítő, a magyar liberalizmust súlyos helyzetbe hozó komoly stratégiai tévedés.

A Nyugat nem aggódott különösképpen a magyar szocialisták győzelme miatt, pontosabban a töredékét aggódta annak a kevésnek is, amit olasz relációban a posztfasisztákat hatalomba emelő Berlusconi áprilisi, rendszerváltással felérő győzelme miatt aggódott.

Ha most eltekintünk a ballib véleményvezérek (Kis, Bauer stb.), hazai és külföldi befektetők, diplomáciai körök, a Soros Alapítvány és más jelentős tényezők nyomásgyakorlásától, mai szemmel úgy tűnik, egy dologtól félt leginkább az SZDSZ: a politikai és kulturális izolációtól. Attól, hogy ellenzéki szerepben végképp elveszíti cselekvőképességét, lehetőségeit, önmagát. „Ezek soha nem fogadnának be minket” – utalt akkortájt az MSZP-gyűlöletnél is penetránsabb jobboldali és fideszes SZDSZ-undorra egy prominens SZDSZ-es ismerősöm. Pedig a helyzet akkor csak reménytelen volt, kilátástalan nem.

Az SZDSZ sok szempontból lépéskényszerben volt: sikeresen szerepelt, miközben liberális partnere akkorát bukott, mint ide Lakitelek; csábító koalíciós ajánlatot kapott egy olyan párttól, amely (nagy nehezen jóváhagyott) gazdasági programjában nem hirdetetett alapvetően mást, mint ő; végül körülnézett a várható ellenzék összetételén és megborzongott. Hogyan lehetett volna egymillió szavazónak eladni a „szocikkal inkább mégse” érvet, ha egyszer végig a „programok összeegyeztethetőségét” nyomatta? Csapda. Az SZDSZ gyakorlatilag napok leforgása alatt a „most vagy soha” lelki helyzetébe manőverezte magát, hogy elsősorban önmagának bizonyítson: tudást, merést, tevést, észt, szívet, tisztességet. Bízott benne: együtt sikerülni fog.

A Fidesz jól elbaszta. Ez azért is dühítő, mert a mai, kétpólusú politikai spektrumot propagáló Fidesszel szemben az akkori, hárompólusú spektrumot propagáló liberális Fidesznek igaza volt: egyben kellett volna tartani a liberális centrumot. Más kérdés, hogy éppen a Fidesz SZDSZ-fóbiája miatt szinte kizárt, hogy ellenzékben egyben lehetett volna tartani a liberális centrumot. Ez azonban részprobléma. Ha az SZDSZ az ellenzéket választja, nyilván kétpólusúvá válik az ellenzék, de ez még mindig nem jelentette volna automatikusan a választható liberális alternatíva megszűnését.

Az 1992-es 30 százalékról 5 százalékra visszazuhanó, a ballib értelmiség által csomó minden miatt igazságtalanul büntetett „belgák pártja” nem is elsősorban a saját kampányát baszta el (laza, Narancsos, Sajdik-rajzos imidzssel próbált eladni mellényes-fehér akril zoknis közönségnek egy amúgy is zavarosan megragadott, székházakkal és Mahírral megspékelt konzerv/lib üzenetet), hanem akárcsak az SZDSZ, a liberális közép hosszú távú sikerét. Racionálisnak mondható az ex-Fidesz azon ex-elképzelése, hogy a liberális pártok határolódjanak el a korporatív visszarendeződés és modernizálódás közti homályt árasztó MSZP-től; az viszont éppen erre a racionalitásra cáfol rá, hogy a Fidesz egyszerűen nem hitt a közvélemény-kutatásoknak, Orbán még áprilisban is a liberális blokk „ötven százaléknál nagyobb eredményében” bízott, miközben saját kormányleváltó retorikáját cáfolva nyíltan lebegtette, hogy az MDF-et (pontosabban: egy megtisztult, második-harmadik vonalbeli álomgárdát előhúzó MDF-et) átmenti a következő koalícióba. Ezzel azonban éppen hogy az MDF első vonalbeli gárdáját erősítette, azt a gárdát, amelyet a Narancs-csal együtt a fél társadalom „a faszba” kívánt.

Az SZDSZ legkésőbb az 54 százalék ismeretében természetesen választhatta volna az ellenzékiséget: az erős ellenzéki szerep (tehát nem „őfelsége ellenzéke”) ritka jó esély a négy évvel későbbi győztes szerepre való felkészülésre. Joggal aggódott Tölgyessy Péter, hogy „a koalíciókötéssel közéletünkből eltűnhet az önálló szabadelvű pólus. Nagymértékben csökken a parlamenti váltógazdálkodás esélye”. (A hosszú átmenet. Népszabadság, 1994. június 18.) A Fidesszel azonban a szabad demokratáknak (régi sérelmek köszöntek vissza) addigra hidegebb volt a viszonya, mint a posztkommunistákkal, az MDF-ről már nem is szólva. Liberális vágyálom csupán, nem pedig bizonyítható állítás, hogy egy Kövér doktorral, egy Simicska doktorral, vagy hogy mást ne mondjak, egy Kosztolányi Dénessel 1994 és ’98 között fennmaradt volna az SZDSZ–Fidesz együttműködés. Nem is szólva a Fodor-ügy körüli Lendvay utcai paranoiára, lásd Fodor mint az SZDSZ-keménymag odatelepített embere. A Fidesz–SZDSZ neurózis legérzékenyebb pontja, a kölcsönös bizalomvesztés már a közös kampányolás során is mindvégig érezhető volt.

Az 1993 tavaszi kongresszusa óta egyre polgáribb Fidesznek sem volt sok választása: azt a jobboldali űrt kezdte betölteni, amely űr az MDF–KDNP blokk kimúlásával keletkezett, és ehhez az űrbetöltéshez kellett „árulásként” elkönyvelni az SZDSZ kormányra lépését. Más kérdés, hogy szükségszerűen antiliberálisan kellett-e betölteni a magyar konzervatív űrt (nem, nem szükségszerűen, eleve utálom, hogy valami „szükségszerű” volt, csak azért, mert megtörtént). Spekulálni mindenesetre lehet: mi lett volna, ha? Megakadályozhatta volna-e egy ellenzéki SZDSZ–Fidesz a Fidesz jobbra csúszását? Talán, de nem a liberális szövetség egybentartásának esélye a kulcskérdés, hanem a liberális alternatíva fennmaradásának esélye, bármilyen formában is.

Az SZDSZ nem szükségszerűen, de bevonult egy Horn dominálta koalícióba, a Fidesz nem szükségszerűen, de belevágott a nagy jobboldali menetelésbe. Így nem szükségszerűen, de eltűnt közéletünkből az önálló szabadelvű pólus.

Liberális paradoxon: az idő egy koalíciópárti és egy koalícióellenes érvet is megbuktatott.

„Mégis, egészen más, ha az SZDSZ tényekre és nem feltételezésekre hivatkozva lép le – ha kell – az MSZP mellől. Ha az SZDSZ ellenzékben marad, akkor is bukhat a kormányzó MSZP-vel. (…) Egyáltalán nem képtelenség, hanem nagyon is természetes, hogy egy párt befolyásolja koalíciós partnerének belső erőviszonyait. (…) Egy szó mint száz, az SZDSZ-nek valószínűleg akkor is bele kellene mennie a koalícióba, ha semmilyen esélyt nem látna arra, hogy az MSZP-vel értelmes gazdaságpolitikát lehet folytatni, legfeljebb azt kellene lesnie, hogy mikor ugorhat ki” – írta Révész Sándor a Beszélő június 30-i számának 14. oldalán, és nem volt igaza: nem tételezte fel, hogy az MSZP fogja szépen befolyásolni az SZDSZ erőviszonyait és magához láncolni a pártot; nem tételezte fel, hogy az SZDSZ-nek adott pillanatban egyszerűen nem lesz bátorsága kiugrani, mert nincs is hová. 1996-ra a helyzet kilátástalanból reménytelenné változott.

Ugyanannak a Beszélőnek a 15. oldalán én a következőket írtam, és nekem sem volt igazam: „Ennek a mostani násznak nem vagyok nagy híve. Nemcsak a fránya 54 százalék miatt, ami miatt minden, az SZDSZ által kiharcolt eredmény jóindulattól függő gesztus csupán, hanem azért is, mert – meggyőződéses államellenes lévén – nem szeretem, ha polgári jogaim egy kétharmadot birtokló államhatalomtól függenek. (…) Alkotmányt is módosíthatnak, ha akarnak, és lehet, hogy jó célra akarnak, de valahogy jobb érzés, ha az ilyesmihez szükséges többség megszerzéséért vért kell izzadniuk.” Tévedtem, mert később nem az bizonyult a legsúlyosabb problémának, hogy az MSZP–SZDSZ-hatalom különösképpen visszaélt volna többségével (sőt, a demokrácia-komplexusos MSZP kifejezetten sok gesztust tett az ellenzék felé; egyik kivétel az 1994 októberében elfogadott önkormányzati törvénymódosítás volt, amelynek tárgyalásáról az ellenzék joggal vonult ki), hanem hogy az SZDSZ – a Fidesz antiliberális fordulata utáni egyetlen liberális párt – láthatatlanná vált, egypárti kormányhoz asszisztált, a végeredményt tekintve nem sikertelenül, anélkül azonban, hogy abból politikailag profitált volna. Az egyenrangú felek partnerségét garantáló koalíciós szerződés, mint kiderült, annyit ért, mint egy alsóröcsögei lakossági fórumon megeresztett Horn-ígéret.

Mindkettőnknél világosabban látta a jövőt az SZDSZ-ről akkortájt leszakadó, de még nem Fehér Könyvekben utazó Tellér Gyula (Beszélő, 1994. június 23.): „Az SZDSZ nemcsak a maga kormányzati szerepét nem tudja majd világossá tenni, hanem még a kormánydöntésekért is viselnie kell az ódiumot.” Tegyük hozzá: olyan kormánydöntésekért is, amelyekért nem, vagy csak minimális mértékben volt felelős. Én a Bokros-csomaggal lettem kormánypárti, örömmel vettem a gazdasági stabilizációt, a rászorultsági elv alkalmazását, a tandíj bevezetését, örültem az alapszerződéseknek, de értetlenül néztem, ahogyan az SZDSZ a maga kormányzati szerepét nem tudja világossá tenni, és benne ragad az 1996 után egyre súlyosabb egypárti/miniszterelnöki kormányzásba (KBI, vatikáni szerződés, médiaügy, Bős stb.).

Vannak pillanatok, amikor fejest kell ugrani a mélyvízbe. Ez a morális parancs természetesen csak akkor működik, ha tudunk úszni.