Kinn a bukás, benn a farkas

Mrozek ír a Levélkékben az „engem pedig nem vernek át” mentalitásról: „Lám az egész világ be akar csapni, át akar verni, de én nem hagyom magam, én okosabb, ravaszabb, furfangosabb vagyok mindenkinél és mindennél. Azoknál, akik engem át akarnak verni, és azoknál a hülyéknél, akik esetleg hagyják magukat átverni. És egyáltalán az egész élet, a dolgok menete a világmindenségben, csak azt célozza, hogy előttem látszatokat teremtsen, amelyeket én átlátok.”

A valóságot sem a fényképezőgép, sem a röntgenkészülék nem tudja bemutatni. Az is létezik, amit a fénysugár nem ér el, és az is, amin a röntgensugár áthatol. Kétféleképpen tudjuk átverni magunkat: felszínes optimizmussal és röntgenszemű pesszimizmussal. Nem (lenne) helyes, ha az SZDSZ kormányzati szerepvállalásáról vitatkozó felek ebbe a két önátverési lehetőségbe kapaszkodnának bele. Viszont helyes lenne, ha a határozott igenek és nemek mellett gyakrabban szólalnának meg az ambivalens igenek és nemek.

Hátrálókkal előzni

Nem logikus az a kettős feltételezés, hogy az MSZP egyrészt nem fogja követni azt a szigorú gazdaságpolitikát, amelyet az ország érdekében követnie kellene, másrészt, hogy az ennek ellenére gyorsan kiábránduló polgárok a szigorú gazdaságpolitikát hirdető SZDSZ mellé állnak. Ráadásul olyan arányban, hogy annak lehetősége lesz – mondjuk, egy pici Fidesszel – az MSZP nélkül kormányozni. Aki ezt gondolja, az nem hihet mást, mint hogy a választó olyan oktalan állat, amely automatikusan arra szavaz, akinek a kormányzásában még nem volt alkalma csalódni, függetlenül attól, hogy az mit képvisel. E feltevés szerint az SZDSZ majd ezzel a szándékaitól idegen tévszavazótáborral a háta mögött fogja végigvinni még rosszabb (mert a szocialisták által tovább rontott) helyzetből azt a kemény gazdaságpolitikai kurzust, amellyel a gazdaságot rendbe lehet hozni… Bizony nehéz a hátralékkal előzni.

Az SZDSZ kétféleképpen bukhat. Úgy, hogy előlegezi a kudarcot, és nem megy be a kormányba, és úgy, hogy nem konstatálja a kudarcot, és nem lép ki belőle, ha a gazdaságpolitika eltorzul. Ez lesz, ha lesz, az SZDSZ legnehezebb próbatétele, miután engedmények és kompromisszumok nélkül semmilyen programot nem lehet követni, a gazdaságpolitika viszont igen finom fokozatokon keresztül szokott felpuhulni, s az öncsalás könnyebb, mint a hatalom feladása.

Mégis, egészen más, ha az SZDSZ tényekre és nem feltételezésekre hivatkozva lép le – ha kell – az MSZP mellől. Ha az SZDSZ ellenzékben marad, akkor is együtt bukhat a kormányzó MSZP-vel, mert a koalíciópárti sajtó, értelmiség és közvélemény a bukásban önmaga igazolását fogja látni: lám, ingatag parlamenti többséggel az MSZP magára hagyott jobbik része nem érvényesülhetett. Az ellenzéki SZDSZ-szel szemben az MSZP csak a rosszabbik profilját mutathatja. És ebben lenne is valami. Mert a koalícióellenesek állításával szemben egyáltalán nem képtelenség, hanem nagyon is természetes, hogy egy párt befolyásolja koalíciós partnerének belső erőviszonyait. A partnerválasztás átrendezi az erőviszonyokat. Még a potenciális partnerválasztás is. A Fideszben is átrendezte, az SZDSZ-ben is, ezt éppen a koalíció leghatározottabb ellenzői tapasztalhatták a saját bőrükön. Gondoljunk vissza, mennyi mindent rendezett át az MSZP-ben az MDF-fel tervezett koalíció elmaradása 1990–91-ben.

Egy szó, mint száz, az SZDSZ-nek valószínűleg akkor is bele kellene, mennie a koalícióba, ha semmilyen esélyt nem látna arra, hogy az MSZP-vel értelmes gazdaságpolitikát lehet folytatni, legfeljebb azt kellene lesnie, hogy mikor ugorhat ki. De azért óvatosan megjegyezném, hogy a siker lehetősége a nullánál nagyobb.

Időzített habos torta

Természetesen mindenki úgy tempózik, ahogy a Kádár-korszakban tanulta, de nem áll meg ott, ahol a bója volt.

Nem lehet pl. úgy tenni, mintha 1998-ban nem lennének választások, és a választási érdekek semmilyen szerepet nem játszanának. A közérzetjavítás időzítésének van egy olyan alapvető szempontja, amilyen a Kádár-korszakban nem volt. Nincs olyan szigorú gazdaságpolitikai program, a szabad demokratákét is beleértve, amelyik ne számolna az életviszonyok valamelyes javulásával 1998-ig. Annyit nagyjából mindenki tud, hogy ha a kormányt 1995-ben fogják szeretni, amikor nem kell választásokat nyerni, akkor utálni fogják, amikor kell. Az MSZP-re sok mindent lehet mondani, de hogy ne tudná néhány évre előre az érdekeit, azt nem. A lepörgött ciklusban ez mintha egész jól sikerült volna nekik.

A helyzet tehát akkor sem teljesen reménytelen, ha nem feltételezünk a szocialistákról semmi mást, mint a racionális érdekkövetést és a hatalom adott keretek közötti megtartásának a szándékát, s azzal nem is számolunk, hogy az ország érdeke bizonyos jelentőséggel bírhat a számukra.

Mert hogy még ezzel is számoljak, arra a hagyománytörésre már nem merészkedem.