Skip to main content

Etnikai osztály-e a cigányság?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Vallomással kell kezdenem. Ellentétben sok barátommal, akik évtizedek óta szakmai vagy személyes elkötelezettségből, illetve mindkét okból foglalkoznak a roma tematikával, jómagamat zöldfülűnek tartom: csak egy évtizede kapcsolódtam be ebbe a munkába. Egyedüli korábbi közvetlen élményem a hetvenes évek végéről, egy mexikói faluból származik. Mivel több hónapot szándékoztam tölteni Santa Cruzban egy résztvevői kutatásban, számos családdal kerültem kapcsolatba, s kérdésükre, milyen nációhoz tartozom, azt válaszoltam, hungaro. Kissé furcsán néztek rám, s közben tekintetük a kertben kapirgáló tyúkok, csibék felé irányult. Mintha számlálták volna őket. Jó sokára fedeztem fel, hogy hungaro ebben, de más latin-amerikai országban is, cigányt jelent. Tudtommal a falusiak életükben sohasem találkoztak romákkal, akik arrafelé kevesen vannak, és zömükben nomadizálnak. Előre kell bocsátanom, hogy a következő sorok sem valami kerek, programszerű elképzelést tolmácsolnak, erre nem tartom magam hivatottnak. Inkább az utóbbi évtized tapasztalataiból leszűrt gondolatok, kétségek és – ritkán – bizonyosságok egynéhány elemét szeretném felvázolni. Gondolom és remélem, sok ellenvéleménnyel, kritikával kell majd szembenéznem. Talán így lehet hasznos ez az írás.

A roma téma gettósodása

Amióta az Autonómia Alapítvány tevékenysége elindult, több ízben kérdezték meg tőlem, vajon etnikai vagy szociális alapja van-e a romák áldatlan helyzetének, kirekesztettségének? Meglep, néha irritál az ilyen kérdés. Ha másért nem, azért, mert jelzi, hogy az illető soha sem tekintette ezt a magyarországi embercsoportot saját társadalma szerves részének. Mintha egy távoli bolygó lakóiról lenne szó. A feltételezés pedig, miszerint az ok etnikai, más szóval genetikai lehet, ab ovo magyarázatot is ad a dolgok ilyetén való állására. Vannak természetesen, akik a megoldás keresésének szándékával kérdezik. Ilyenkor meg az a benyomásom, hogy a kérdező, ha jóindulattól vezérelten is, egysíkú, majdhogynem matematikai megoldást keres társadalmunk egyik legösszetettebb, legkomplexebb jelenségére.

Nincs ez másként a politikai osztállyal sem. Ha egyes, ritka tagjai egyáltalán érdeklődést mutatnak a romák integrációjának problémavilága iránt, akkor ezt a napi politika szintjén teszik. Akkor is csak annyiban, amennyiben ez nem veszélyezteti újraválasztásuk kilátásait. Magánbeszélgetésekben bevallottan, jobb esetben bocsánatkérésként közlik, attól tartanak, többségi voksot veszítenének, ha romabarátnak tűnnének. Talán ez a hiperrealista (vagy posztmodern?) hozzáállás teszi, hogy a demokratikus ellenzékből származó politikai erők is – kezdeti balga kísérleteik után – „forró a kása” felkiáltással, gleichschaltolódtak.

A roma téma gettósodása jellemző a civil szférára is. Tíz év nem volt elég, hogy az egyházak, a szakszervezetek, a jelentősebb civil szervezetek (például a Nagycsaládosok Országos Egyesülete) megfogalmazzák saját romastratégiájukat. Egy kézen is megszámlálhatók az elkötelezett emberjogi, illetve polgárjogi szervezetek, alapítványok. A magyar civil világ is süket és néma cigányügyben.

A kormány(ok) – a mostani is – különböző távú programokat hirdetnek meg, amelyek aztán elsikkadnak valahol a tárcaközi bizottságok labirintusaiban. A tárcák költségvetéseiben a fontosabbnak ítélt feladatok rendre kiszorítják a romáknak szánt összegeket. Ennek nemcsak a bürokrácia struccszemlélete az oka, hanem a roma civil szektor gyengesége, érdekérvényesítési képességének korlátozottsága is. A cigány önkormányzati szisztémát nem lehet érdekérvényesítő képviseletnek tekinteni, mivel a törvény beolvasztotta a nemzeti kisebbségek radikálisan más szükségleteket megfogalmazó konglomerátumába. A törvény a 12 nemzeti kisebbség szűk értelemben vett kulturális identitásának megőrzésére korlátozódik, míg a cigány kisebbség problematikája – a társadalmi jelenségeket totalitásában elemző francia szociológus, Gurvitch után szabadon – a phénomène social global kategóriába tartozik. Arról nem is beszélve, hogy az országos szervezet fennállása óta a kormányzat csendestársának szerepét tölti be, bár mintha újabban igyekezne – az EU nyomására – magához ragadni a lehetséges programok megvalósítását, s így legitimálni létét.

A roma szervezetek vezetői sem kompromisszumkereső, nem konfrontáló, lehetséges szövetségeseket felkutató magatartással jeleskednek. Ez nem meglepő, hiszen csak alig egy évtizede kerültek a politika porondjára, s a hosszan tartó, teljes politikai kirekesztettség miatt nem bontakozhatott ki bennük ez a politikusi képesség. (Meg kell jegyezni, hogy e téren a „nagypolitika” sem példamutató.) A kibontakozó független roma civil mozgalom az egyedüli erő, amely láthatóvá teszi a legjelentősebb kisebbséget, ám ez szó szerint egyedül, szövetségesek nélkül maradt. Groteszk helyzet, hogy a romák csak Brüsszelben találtak hathatós szövetségesre: ha az EU-nak nem lenne határozott és több ízben megismételt bővítési követelménye a magyar kormánnyal szemben, hogy a romák emberjogi, szociális, oktatási és megélhetési helyzetének javítását célzó intézkedések megvalósuljanak, de legalább beinduljanak, semmilyen nyomás nem nehezedne a kormányra.

Nincs tehát ma olyan politikai vagy társadalmi erő az országban, amely átfogó tervvel és egyben konkrét megvalósítási programmal rendelkezne a romák társadalmi életbe való bekapcsolására.

A történelem ördögi köre

„Az angol nők mind vörös hajúak” – vonták le a franciák a következtetést, miután valamikor néhány vörös hajú angol nő szállt le a hajóról Calais-ban. Nem nevezhető tehát nemzeti specialitásunknak, hogy előítéletes sztereotípiák terjedtek el nálunk is a „másikról”, jelesül a cigányokról. A leegyszerűsítés kísértése mindig megvan – és mindig veszélyes. Nemcsak azért, mert előítéletet táplál, hanem főleg mert statikus, s ezzel megakadályozza a változó valóság megismerését.

Közhelynek tűnik a romák egyediségét hangsúlyozni, hogy ezzel mintegy különállásukat legitimáljuk. Történelmük valóban elüt az átlagostól. Európában biztosan, de talán a földgömb valamennyi országában megtalálhatók. Területi követelésük nincs. Ezen a kontinensen jó hat évszázada ismerik, néha csodálják őket, sokszor idegenkednek tőlük. Szabadságszükségletükre a mozgás, a migráció a válasz. Ennek következtében – s talán ennek visszahatásaként – megélhetésük alapja a szolgáltatások szférája. Szinte az egyedüli társadalmi csoport Európában, amely évszázadokon át hermetikusan elzárkózott a befogadó társadalmak technológiai, gazdasági és szociális dinamikájától. A mesterségek, amelyekben jeleskedtek, változatlan szerszámkészletet, műveleteket igényeltek, hiszen a relatíve stagnáló paraszti életmód szükségleteit voltak hivatva kielégíteni. Emiatt is konzerválódhatott a zárt társadalmi életmód szokásaival és törvényeivel egyetemben. Csak a zenészréteg urbanizálódott az utóbbi századokban, de annak is csak a kisszámú elitje. Klienseik kizárólagosan a gádzsók. Szükségszerűen többnyelvűek, de saját nyelvük/nyelveik csak most nyer/nyernek írásbeliséget. „Belső” történelmük orális. A rájuk vonatkozó történelmi források külsők. Életformájuk következtében néhány generáción túl történelmi emlékeik nem kapcsolódnak helyhez, dokumentumokhoz, tárgyakhoz. A többségi társadalom jogi és tulajdoni berendezkedése idegen, ellenséges maradt. A kirekesztés/kirekesztődés ördögi köre évszázadokon keresztül reprodukálódott, bár sorsuk a befogadó ország történelme folyományaként változatos formát öltött. Jelentős differenciálódás észlelhető a vallási hovatartozás területén. Mély lelki szükségletük a környező társadalom uralkodó vallásainak felvételében öltött formát, így nem maradt meg az őshaza egyesítő vallása (Bulgáriában, Macedóniában, Koszovóban és Albániában például a mohamedán vallás a domináns, vagy legalább is jelentős). A letelepedettség aránya is igen változatos. Általános trend, hogy ott, ahol számszerűen jelentős közösségről volt szó – de mindenekelőtt Magyarországon és a magyarlakta területeken a jozefinizmus óta –, erőszakos telepítés és akulturáció volt jellemző. Erőszak kíséri modernkori történelmüket is. Németországban és a náci-megszállt országokban, a helyi közigazgatás aktív közreműködésével, munkatáborokba való deportálástól az Endlösungig valamennyi gaztettet elszenvedték. Békeidőben sem volt mindig jobb sorsa különösen a vándorcigányságnak.

Felívelés

Ezt a röpke történelmi emlékeztetőt az indokolja, hogy a téma elemzői szerintem nem veszik figyelembe kellőképp azt a radikális törést, amely a hatvanas évekkel kezdődően beindította a cigányság társadalmi mobilitását. Függetlenül az okoktól – lett légyen az munkaerő-szükséglet, demográfia, ideológiai motiváció vagy ezek együttesen –, több évszázados status quo változott meg igen rövid idő alatt. Persze, ez a fordulat is erőszak eredményeként, nélkülük következett be. Egy, másfél generáció életideje alatt egy lényegileg új, az előzőtől nagyban eltérő életvitel alakult ki, amely hozzájárult a cigányság tömeges – igaz, alulról történő – integrálásának. Része volt ebben annak az asszimilációs tendenciának is, amely modern történelmünkben konstans tényező a kisebbségekkel szemben. Nyilvánvalóan hatott a cigányság jelentős részére az előzőleg soha sem tapasztalt rendszeres havi jövedelem, a tartós fedél, még ha sokszor ún. CS (csökkentett komfortfokozatú) lakásokban is, a kötelező iskoláztatás gyerekek számára, az analfabetizmus lényeges csökkenése, egészségügyi, társadalombiztosítási jogok élvezete stb. Ezt nevezem „felfelé” proletarizálódásnak, ami a teljes marginalizáltsághoz képest óriási változás volt. A megkülönböztetés, a paternalista rasszizmus a többség részéről ettől ugyan nem szűnt meg, de akár tetszett, akár nem, a romák megjelentek az üzemekben, állami gazdaságokban, építkezéseken; társadalmilag sokkal láthatóbbakká váltak, mint valaha. Sőt a munka- és lakóhelyeken elkerülhetetlenné vált a többségiekkel való személyes kapcsolatok létrejötte is. Az „átkosban” a nyilvános cigányozás nem volt szalonképes.

A roma társadalmon belüli vízszintes és függőleges differenciálódás is lényegesen módosult az akulturáló tömegkultúrába való bekapcsolódás következtében, s a tömeges urbanizálódás ugyancsak nyilvánvalóan hozzájárult az új állapotok megszilárdításához. A proletarizálódás, a tradicionális szakmák elhalása csökkentette azt a különbséget, különállást is, ami a vízszintes (szubetnikai/nyelvi) hovatartozást jellemezte. A megélhetési biztonság és a teljes foglalkoztatottság okozta középrétegeződés kezdte meghatározni az új roma archetípust.

Itt térnék vissza az írás kezdetén és a címben felvetett dilemmára. Minden definíció megkérdőjelezhető, és az alábbi sem kivétel. A kisebbségi konfliktusokkal foglalkozó irodalomban mind sűrűbben bukkan fel az ethnoclass (nehézkes magyarításban „etnikai osztály” vagy „etno-osztály”) fogalma. E definíció szerint az etno-osztály olyan etnikailag vagy kulturálisan különálló népesség, amely általában rabszolgák vagy bevándorlók leszármazottaiból áll, zömében meghatározott szociális és gazdasági státust, illetve pozíciót foglal el. Amennyiben ez az osztály politikailag szervezett szereplője a hatalomban való részesedésnek, úgy nyilvános vetélytársnak tekintendő… A hátrányos helyzetű nyilvános vetélytárs az, aki bizonyos politikai, gazdasági vagy kulturális diszkriminációnak van kitéve, és nem rendelkezik ellensúlyozó előnyökkel. (Anne Pitsch, Groups in Rebellion… http://www.bsos.umd.edu/cidcm/mar/autonomu.htm)

Maga az etnikai osztály kifejezés feloldja a dilemmát, mert nem vagy-vagy, hanem is-is helyzetet ír le, ami értelemszerűen közelebb visz a komplex valósághoz. A fenotípus – azaz az öröklött tulajdonságok és a környezett együttes hatására létrejött külső megjelenési forma, amely szerintem pontosabb fogalom, mint a sokszor használt „rasszjegyek” rosszemlékű terminus – kétségtelenül meghatározó az interperszonális kapcsolatokban. De a roma nemcsak azért „más” a többségi érzékelésben, mert valamelyest másképp néz ki, hanem azért is, mert (általában) szegény, más társadalmi kategóriához tartozik. Tehát legalább kettős gyökere van a megkülönböztetésnek. Mivel a munka a többségi kultúra egyik alapértéke, a diszkrimináció – tapasztalatom szerint – épp a munkatevékenység köré épül: a „nem dolgoznak, lopnak” szélesen elterjedt sztereotípiájára. Az Autonómia Alapítvány tízéves (ötszáz helyi projekt) tapasztalatából nemcsak az derült ki egyértelműen, hogy a cigány igenis „szokja a szántást”, de az is, hogy a helyieknél, mivel munkaprogramokról van szó, mintha valamelyest csökkentek volna az előítéletek, és nőne az elfogadottság. Határozott véleményem, hogy ma a romák abszolút többsége megélhetési stratégiáját a termelő tevékenységben látja és keresi. Katasztrofális, hogy erre mind kevesebb a reménye.

Mindezzel természetesen nem állítom, hogy a sokszínű és rétegű differenciáltság eltűnt volna, és hogy egy homogén etnikai osztály jött volna létre. Még ma is szerepet játszik a szub-etnikai eredet, a múltban, a hagyományos munkamegosztásban elfoglalt hely. Ha már a romák magas árat fizettek a modernizációban való részvételükért – életvitel, tradíciók, szakmák, részben identitásuk kényszerű feladásával –, legalább valamilyen mennyiségi hozamra hivatkozhattak, arra, hogy az integráció némely reményt adhat a tömeges felemelkedésre. Az etnikai osztály felső rétegei nem nagyon változtak számszerűen, de az alsók határozottan szűkültek, a középrétegek javára. Ennek a folyamatnak a rendszerváltás brutális megálljt parancsolt.

Lecsúszás

A tények, a statisztikák túlzottan is jól ismertek. Nincs szomorúbb kép annál, mint amikor reggel tízkor a falu kocsmája előtt a főtéren ott látni a középkorú, mind rongyosabban kinéző roma férfiakat és egy-két asszonyt, a legkisebb remény nélkül arra, hogy be is léphessenek. Talán csak akkor telik egy italra, amikor épp megkapták a várva várt havi alamizsnát. Azt a tv-riportot is nehéz elfelejteni, amelyben a földből kikapart, „lopott” burgonyába harap bele egy fiatalember. Különösen a határ menti kisfalvakban észlelni a harmincas éveket idéző képet satnya gyerekekkel, elhasznált, fáradt anyákkal, újraébredő tüdőbajjal. Ha csak megakadt volna az a folyamat, amelyet a fentiekben próbáltam levezetni, már elég baj lett volna. Ennél sokkal rosszabb történt: az a rostán kiesett legalsó réteg, amelyet még tíz éve húsz-huszonöt százaléknyinak lehetett vélni, ma már túlhaladhatja a roma lakosság felét. A lakáshitelek visszafizetése mind kilátástalanabb, havonta három-négy napszám már ritkaságszámba megy. A munkához, rendszeres bérhez hozzászokott, ma már középkorú roma tömeg reménytelen, méltatlan helyzetben találja magát. A megfigyelőnek az a benyomása támad, hogy a proletarizálódás, a relatív biztonságérzet az egyik legősibb roma képességet ölte ki, a leleményességet, a minden helyzetben való talpra állás adottságát. A modern piacgazdaság erre mindkevesebb eshetőséget nyújt. Egy vékony, valamelyest kapitalizálódott réteg számára a vállalkozási szabadság serkentő volt, s az meg is tollasodott. Vállalkozásaik zöme azonban a szürkegazdaságra korlátozódik, és a családtagokon kívül nem nagyon járul hozzá a tömeges roma munkanélküliség csökkentéséhez. A kisszámú modern roma vállalkozó, főleg az építkezésben, talán inkább hajlandó romákat alkalmazni. De a munkanélküliség aligha oldható meg az etnikai osztályon belül.

Ebben a helyzetben törvényszerűen nő a megélhetési bűnözés, nyomában újjáélednek a többségi sztereotípiák, és ott vagyunk, ahol a part szakad. Az új gazdasági körülmények lendületet adtak a profi bűnözésnek, természetesen a romáknál ugyanúgy, mint a többség esetében. A köztudat szerint azonban egyenes út vezet a tyúklopástól a fegyveres rablásig. A „politikailag korrekt” oldalon e téma felvetése kínos csendet vált ki. Holott nem segít, ha egy defenzív, a tényeket letagadó álláspont uralkodik el. Tudatában vagyok annak, hogy nem lehet minden alkalommal történelmi magyarázattal körülírni a romáknak a magántulajdonhoz való viszonyát: azt, hogy a több évszázados vándorlás, a paraszti létből történt kirekesztettség, a mindennapi létbizonytalanságra adott egyik válasz, tehát a túlélési stratégia egyik, és gyakori, de nem egyedüli eleme éppenséggel az alkalmi tyúklopás volt. De volt és van ebben az aktusban egy fontos pszichológiai elem is, egyfajta elégtétel, igazságkeresés a sanyarú sorssal szemben. Ha archaikus formája is ez a sui generis önbecsülés megteremtésének, s ha intézményesített társadalmunkban elfogadhatatlannak is minősül, lélektanilag érthető: a Rózsa Sándor vagy Robin Hood modellnek és a túlélés szükségletének sajátos keveréke. A leghatékonyabb ellenszer természetesen a rendszeres jövedelemhez való hozzáférés. Bármiként légyen is, mindenképp hasznos lenne nyílt dialógusban kibeszélni a témát.

Összefoglalásként azzal bővíteném ki Szabó Miklós szellemes párhuzamát – mely szerint, ha a magyar cigányság helyzetét az amerikai kisebbségekével vetjük össze, akkor a II. világháború előtt inkább az indiánokéhoz, a háború után pedig az afro-amerikaiakéhoz lehetne hasonlítani –, hogy a 90-es évek óta ismét az akkori indiánokéval kezd megegyezni.

Kinek a dolga?

A sokszereplős színjátékból emeljük ki a főszereplőket: a roma polgárjogi és érdekérvényesítő szervezetek, a kormány és apparátusa, az OCÖ a kettő között, és a többségi civil szektor. Mielőtt az utóbbi tennivalóiról szólnék, hiszen ez igazán a tisztem, egynéhány megjegyzést röviden a többiről.

Tudtommal nincs alapos szociológiai felmérés a roma civil világról. 1990 óta 220-240 bejegyzett roma civil szervezet működik, ami önmagában jelzi, hogy a demokratikus változás pozitívan hatott az etnikai alapú szervezkedésre. Sokan legyintenek e számok láttán, jómagam fontos jelnek tartom. Az önszerveződés nóvum a romák történetében. Bármennyire esetleges is volt sok szervezet létrejötte, kezdetben dominánsan kulturális célkitűzéssel, az évek folyamán kiderült, melyek életrevalók. Az országos szervezeteken kívül sok helyi szervezet kezdeményezett fontos akciókat (az Autonómia Alapítvány projektjeinek 70 százaléka az ilyen típusú szervezetek partnerségével valósult meg). Utóbb számos ifjúsági és diákszervezet lépett a porondra, a generációváltás reményét hordozva. Számomra kiemelkedő fontosságú a polgárjogi és jogvédő akciók számszerű és minőségi növekedése a roma civil tudat megerősítésében. Tíz év valóban rövid idő: az afro-amerikai polgárjogi mozgalom például a múlt század elején indult el, és csak a hatvanas években, az egyetemet végzett elit megjelenésével bontakozott ki tömegesen. Nyilvánvaló azonban, hogy ha „alulról” nem bontakozik ki látható és célratörő nyomás, ha nem lesz több és szakszerűbb megvalósítható javaslat, egyszóval ha nem válik társadalmilag láthatóvá a romaproblematika és az abból kivezető utak, kézzelfogható változás nem remélhető.

Utópia lenne a mai kormánytól elvárni, hogy kennedy-i ihletettséggel lásson neki a romaproblematika kezeléséhez. Megjegyzem: bármennyire különbözik is a két nemzet történelme, a hatvanas években az Egyesült Államokban sem volt kisebb a feketékkel szembeni előítélet és diszkrimináció, mint ma nálunk a romákkal szemben, sőt. A kérdés inkább az, hogy a nézőpont, a habitus államférfihoz méltó, vagy napi politikai szinten marad? Ha kialakulna az a – akár párthatárokon átnyúló – lobbi csoport, amely a kérdés súlyának megfelelő szakmai felkészültséggel, empátiával és az egész társadalom iránti felelősséggel volna hajlandó a témát képviselni és ekként cselekedni, optimistábbak lehetnénk.

Az EU nemcsak a demokrácia, hanem a „mentőcsónak-elmélet”, s főleg a „-gyakorlat” elkötelezett védelmezője is: erre enged következtetni az a hisztérikus reakció, ahogyan Anglia, Belgium, Finnország az oda emigráló több cseh, szlovák és néhány magyar romát fogadta. Kormányainknak valahogyan válaszolniuk kell az EU nyomására: tehát némi – fájdalommentes – látszatintézkedés nem kerülhető el. Az idei költségvetésből közel 5 milliárd forintot szánnának a romák helyzetének megváltoztatására. A horni 3 milliárdhoz képest jelentős javulásnak tűnik. Sajnos azonban nemcsak számszerűségről van szó, hanem a felhasználás módjáról. Ha nem alulról jövő, tényleges helyzetjavító programok költségeit fedezik belőle, akkor a plusz másfél milliárd nem sokat jelent.

Szükség volna természetesen hatékony munkaerő-politikára is, de minden, e témával foglalkozó szakember az oktatást tekinti a megoldás alfájának és ómegájának. Ez banális igazság, de csak az itt és most drámáját odázza el. A munkaalkalmak, a jövedelem, a szülők helyzete határozza meg a gyermek iskoláztatásának körülményeit. A munkapiac világméretekben sorvad. A közmunkák nem szívják fel a „felesleges” munkaerőt Nyugaton sem. A tartós munkanélküliség, a teljes kirekesztés megszüntetésére új utakat kell felkutatni, s ezeket a szociális gazdaság kifejlesztésében látják mind többen az Európai Közösségben is. Ez azonban nem rövid távú feladat. Addig is ott, ahol az állam vagy az önkormányzat a munkaadó – a hadsereg, egészségügy, rendőrség, szociálpolitika, oktatás, közmunka stb. terén –, némi jóakarattal és jóindulattal, ha nem is formális kvótarendszer alapján, de alkalmazhatók lehetnének a növekvő számban alkalmas roma fiatalok. Nem pozitív diszkriminációval történne ez, bár adott helyeken, ahol fontos, például a rendőrségen, akár ilyen módon is, hanem mindenekelőtt az esélyegyenlőség szisztematikus megteremtésével, például az oktatás vagy a képzés terén. Horribile dictu a kis-, közép- és nagyvállalkozókat is lehetne adókedvezményekkel arra serkenteni, alkalmazzanak roma és más hátrányos helyzetű munkaerőt. Erről az USA-ban és a nyugati országokban törvényes intézkedések sorozata gondoskodik.

A cigány önkormányzatok létrejötte nem hozta meg a várt eredményt. A romák politikai képviseletével a parlament továbbra is adós. Anakronisztikus, hogy a választott képviselet többéves szereplése valóságos legitimitását nem tudta elfogadtatni sem a választóival, sem a közvéleménnyel. A boldogult Hazafias Népfronthoz hasonló szerepet tölt be a kormány szemében. Bár a közelmúltban a domináns Lungodrom némi koncessziót tett és hegemóniáját hajlandó lett kooptálással valamelyest korlátozni, mégis képtelennek bizonyult a kívül maradt roma civil szervezetekkel olyan valóságos szövetséget kötni, olyan bizalmi légkört teremteni, amely növelhette volna valóságos legitimitását. Keresi is szerepkörét az OCÖ. Pótcselekvésekkel (lásd a zámolyi házak építése) olyan operatív funkciókat vállal át a területi önkormányzatoktól, amelyek inkább a közvéleménynek szólnak, mint választóinak. Nemcsak azért hatástalanok az önkormányzatok, mert csekély a költségvetésük, hanem mert szerepkörük nem teszi lehetővé a képviselet/döntéshozatal/megvalósítás hármas funkciójának betöltését. Véleményem szerint a cigány önkormányzati rendszernek hosszú távon a legfontosabb szerepe abban van, hogy több ezer helyi roma belekóstolt a res publicába, a közös ügyekkel való foglalkozásba, s ez fontos iskola a képviseleti technika elsajátításában.

Sokkterápia – a félelem kényszere helyett

Az említett negyedik szereplő, a többségi civil szektor helyzete sem rózsásabb, bár itt állhat be változás a leghamarabb. A romaprobléma kezelése a többség felelőssége. Elsőként a diszkrimináció szalonképességét kellene megkérdőjelezni: ha valamiben egyáltalán nem vagyunk európaiak, az a gátlástalan és nyílt cigányozás, a szólásszabadság e furcsa értelmezése. Nyugati látogatók, főleg olyanok, akik magas állami funkcióban lévőkkel találkoznak, borzadva mesélik, hogy megbeszéléseik során sokan abszolút természetességgel, sőt cinkos hunyorítások közepette cigányoznak. Ez tűrhetetlen és veszélyes.

Azt gondolom, itt az ideje annak, hogy elhangozzék a civil nem! Nem a gyűlöletszításra! A humanista szellemiségű civil szervezeteknek, szakszervezeteknek, egyházaknak, iskoláknak, egyetemeknek konszenzusra kellene jutniuk egy olyan magatartásmodellben, amely szalonképtelenné teszi a cigányozást/zsidózást. Hasznos az is, ha jogvédők pereket indítanak, de a legfontosabb – bár legnehezebb – mégis az, hogy embereket előítéleteik felülvizsgálatára serkentsenek. Racionális érvek nem nagyon hatnak. Annál inkább az emberségre, empátiára, s miért ne, szolidaritásra, szeretetre való hivatkozás, s természetesen tények, körülmények ismerete/ismertetése. Tudjuk, a magatartási normák felülről lefelé modelleződnek. Talán a politikai osztály lehetne e terápia elsődleges alanya?

Ez a program csak hosszú távon kecsegtet sikerrel. Máris késünk. Talán az ezredforduló szimbolikája előmozdíthat egy olyan reprezentatív civil tanácskozást, amely új résztvevőket is bevonva, a diagnózis és a terápia közös átgondolása után közös cselekvésben állapodna meg. Ismereteim szerint az Európai Unió támogatásainak prioritásai közé tartoznak az ilyen kezdeményezések. Ehhez azonban olyan jelentős szervezeteket kell megnyerni, amelyek érdekeltek e gettóba zárt téma felszabadításában.

A többségről van szó: a demokratizálódás egyik elemi összetevője a honi cigány kisebbség iránti magatartás normalizálása. Közismert, hogy annak idején Ady Endre és Jászi Oszkár a magyar demokrácia alapkérdésének tekintette a nemzetiségekhez, kisebbségekhez való viszonyt, s megoldása nélkül nem látták a belső demokrácia megteremtésének lehetőségét. Mutatis mutandis, így áll ez a cigánykérdésre ma és itt. A sokkterápia, meggyőződésem szerint, pozitív láncreakciót válthat ki. Nem zárom ki, hogy a romák kirekesztettsége nyomós ok lehet az európai bővítés elodázásában is. Szomorú lenne, ha kizárólag ez a félelem motiválná a kezdeményezést.

Hivatkozott cikkek

Megjelent: Beszélő folyóirat, 5. szám, Évfolyam 5, Szám 5


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon