Szöllőssy Ágnes

Nyomtatóbarát változat

Az ábrázoló művészetek emlékanyagának tanúsága szerint a cigányok akkor keltették fel a környezetükben élők érdeklődését, amikor az európai nemzetek állammá szerveződésének során e folyamatból kimaradtak, és hontalanságuk nyilvánvalóvá vált. Etnikai sajátosságaik, életmódjuk, életvezetésük sem a késő középkori Európa internacionalizmusában, sem a kuriozitásokra fogékony, gyarmatárukkal és egzotikumokkal ismerkedő XVI–XVII. századi európai társadalmakban nem keltett különösebb feltűnést. A közigazgatás rendjének kiépülése nyomán azonban különbözőségük elkülönülést eredményezett. A felvilágosult abszolutizmus uralkodói rendeleteket hoztak megrendszabályozásukra, fokozatosan ellenőrzés alá kerültek, nyilvántartásba vétettek, és letelepítésükre is történtek – többnyire eredménytelen – kísérletek.

A „funkcionális vándorlók”: a katonák, zarándokok, koldusok, rablók csapatai a XIX. század elejére lassan eltűntek Európa országútjairól, a szubkultúraként jelen lévő cigányok kisebb-nagyobb vándorló csoportjai viszont továbbra is jelen voltak Európa egyes régióiban.[1] A népcsoport tisztázatlan eredete, ismeretlen múltja, elkülönültsége és sajátos életvitele egyszerre keltett félelmet és csodálatot. Herder nosztalgikus hangvétellel emlékezik meg azokról a népektől, amelyeket „vadaknak ismerünk, s amelyek gyakran erkölcsösebbek nálunk”[2]. Az angol Samuel Johnson és James Boswell a Hebridákon utazva borzongással vegyes csodálattal fedezik fel az őslakos gael pásztorokat: „igazán olyan itt, mintha valamelyik indián törzsnél lennénk, hiszen az itt élők külső megjelenésükben épp olyan feketék és vadak, mint akármelyik amerikai bennszülött”[3], a névtelen magyar közíró pedig majd' száz évvel később Swift szarkazmusával állapítja meg, hogy Erdélyben „a nemesség kúriájának tarkaságait bival és czigány egészíté ki”, majd a szóbeszédre hivatkozva bizonygatja, hogy a cigányok a XVIII. század végén még kannibalizmussal is vádolhatók[4].

A magyarországi képzőművészetben a XVIII. század végén jelenik meg az életkép, az a műfaj, amelynek témája a köznép, az egyszerű emberek világa, így értelemszerűen jelenik meg a cigány népesség is. Egy 1798-ban közölt összeírás[5] már jól elkülönülő két réteget ír le, az egyik a nemesek társaságában zenét szolgáltató, magyaros ruhát viselő muzsikus cigány, a másik a vándorló, a települések közelében átmenetileg sátrat verő, a paraszti réteg igényeit kézműves tevékenységével vagy egyéb szolgáltatásaival ellátó üstfoltozó, teknővájó, kanálfaragó, lókupec, kefekötő és tenyérjós.

A Habsburg-birodalom gazdagságát, népeinek, kultúrájának sokféleségét bemutató nép- és honismereti rajzok, metszetsorozatok alkotói német és osztrák festők, rajzolók. A nagyszebeni születésű, bécsi iskolázottságú Johann Martin Stock[6], a szintén bécsi és szebeni kötődésű Neuhauser művészcsalád[7], a pozsonyi hadmérnök Josef Bikessy-Heinbucher[8] a korszakban divatos viseletképeken veszik számba a Kárpát-medencében élő néptípusokat, közöttük a cigányokat.
Stock az első magyarországi művész, aki kísérletet tett művészileg igényes magyarországi és erdélyi viseletsorozat megteremtésére, kezdeményezése azonban, mivel művének folytatásához támogatókat nem talált, torzó maradt. A magyarországi művészetben ez a témafelvetés újszerű, hagyományok nélküli vállalkozás volt. A metszetsorozat első egységének témájául – valószínűleg az egzotikumhoz vonzódó külföldi közönségre és a magyar főúri megbízókra számítva – a hazai cigány muzsikusok bemutatását választotta. Magas kvalitású lapjai több évtizeden keresztül hatottak a cigánymuzsikus-ábrázolásokra, így például Bikessy-Heinbucher József a legnagyobb magyarországi viseletsorozat cigánybandájának képét Stock lapjainak összemontírozásából alkotta meg, éppen úgy, mint a Berner Ádám 12 Magyar nótájának 1805-ben, Pozsonyban megjelenő címlapképét készítő ismeretlen mester.

Stock előképe valószínűleg Johann Christian Brand metszetsorozata volt, amely a bécsi Schmutzer Akadémia metszőinek közreműködésével 1775-ben jelent meg Kaufruf in Wien címmel, és a birodalom Bécsben megforduló nemzetiségeit negyven lapon mutatta be.

Franz Neuhauser egyik legnagyobb vállalkozása 1819–23-ban a Vásár Erdélyországban című kétrészes, egyenként három-három lapon nyomtatott hatalmas, másfélszáz alakos tabló, amit a hazai zsánerfestészet prototípusának tekint a művészettörténet. A szász, román, magyar, görög, török vásározók, mutatványosok sokaságában a többiekkel együtt vannak jelen a cigányok is, az ónműves, a teknővájó, a muzsikus, a földön ülő, töröksípon játszó rongyos cigány koldus. A figurák majd a Neuhauser-tanítvány Barabás Miklós rajzain jelennek meg újra.

E sorozatok érdekessége, hogy a főúri megbízók ízlését meghatározó korszellemnek az egzotikum iránti fogékonyságára tekintettel szinte mindegyik sorozat a cigányábrázolással kezdődik. A Magyarországon kiadott sokszorosított grafikai lapokon a cigányság mint néptípus s mint társadalmi réteg – ha nem is a nemzet, de a nép fogalmába mindenképpen beletartozva – a tudományos vizsgálódás tárgyaként, a többi népcsoporttal egyenrangúan jelent meg. Először – s mondhatni, mind a mai napig utoljára – vált a hazai művészet témájává anélkül, hogy ábrázolása során a későbbi közvélekedésben, közbeszédben és az irodalomban általános – kezdetben szentimentális, majd gúnyos és lekezelő – hangvétel akárcsak nyomokban is megjelent volna. A népismereti lapok rajzolói alakjaikat rendszerint tájképi környezetbe helyezik, vagy a viselet mellett attribútumokkal utalnak jellemző foglalkozásukra. A muzsikus cigány – először 1778-ban megjelenő, azóta emblematikussá vált – alakját a kovács, a teknővájó, a kefekötő, a vásározó figurája követte.

E leíró, tárgyszerű képalkotást a XIX. század második felében az interpretatív, indulatoktól és érzelmektől motivált ábrázolás váltja fel. Az írás-olvasás, majd a népiskolai oktatás elterjedésével a véleményformáló orgánumok jobbára a metszetekkel, kőnyomatokkal gazdagon illusztrált hetilapok, népszerűsítő, ismeretterjesztő albumok, kalendáriumok lesznek.[9]

Máig érvényesek azok a klisék, amelyeket az itt megjelenő írások, rajzok közvetítettek.

A XIX. századból – többnyire a sokszorosított grafika műfajában – fennmaradt emlékanyagban a vándorló cigánykaravánt vagy a sátorozó cigányokat ábrázoló életképeket az egzotikum hangsúlyozása, azaz az életmód és a szokások különösségének, a népcsoport többségtől eltérő életvitelének romantikus kidomborítása tette érdekessé. A XVIII. században leírt tipikus cigányfoglalkozások köre bővül, a korábban említett mesterségek mellett, a falusiak igényeihez alkalmazkodva, megjelenik az üstfoltozó, a lókupec, az asszonyok kártyát vetnek, tenyérből jósolnak, s cserébe élelmiszert kérnek.

A születőben lévő európai nemzetállamok önelégült rivalizálásából kimaradt cigányokat atyai gondoskodással biztatja a népismereti dolgozat szerzője: „Mikor az Úristen a cigányt teremtette, már minden országot kiosztott volt, néki nem tudott adni, hanem azt mondta: menj csak bátran, ott van a magyar, eltart az tégedet! – Úgy is lett. Míg a magyarnak van, addig a cigány sem hal meg éhen.” Sőt, már-már a partneri viszony elismerését véljük hallani a következő mondatban: „itt él közöttünk [ti. a cigányság], gyakran alkalmatlankodik nálunk, de mi nem haragszunk rá, mi pedig gyakran méltatlankodunk felette, de ő azért nem haragszik ránk. Összeforrtunk, összeszoktunk, tán el sem tudnánk egymás nélkül lenni.”[10]

E bukolikus képnek megfelelően a cigányokat bemutató illusztrációk kezdetben a tiroli, észak-itáliai kismesterek szentimentális, olykor kedélyeskedő szegényember-zsánereinek mintáját követik. Theodor Valiero és Franz Kollarz[11] képei jósággal, szelídséggel, szívbéli melegséggel ruházzák fel az emberi kapcsolatokat. A szegények világa – így a cigányoké is – az ártatlan, jámbor, szemlélődő vagy dolgos emberek élete, szenvedélyektől és vágyaktól mentes, ahogyan azt a polgári szentimentalizmus látni szeretné. A cigányokat szinte mindig vándorlás, munka vagy valamilyen tevékenység közben ábrázolják. A rajzolók, Barabás Miklós[12] , Marastoni Jakab és József , Markó Ferenc, Molnár József, Sterio Károly, Ujházy Ferenc[13], Theodor Valerio és Franz Kollarz, előszeretettel emelik ki a cigányság szegénységét, különállását a többségi társadalomtól, alkalmi kapcsolatait a falusi népességgel.

Természetesen a zsánereknek is megvannak a kliséik, és a sokszorosított grafika műfaja elősegítette a motívumok vándorlását. Barabás Miklós: Utazó cigány család Erdélyben (1843) című képének, amely Petőfit 1844-ben a Vándorélet című versének megírására inspirálta, előképe a bécsi Hasslvander: Vásárról hazatérő tót patasztcsalád című képe[14]. Lotz Károly: Parasztlakodalom (1858) című képén a cigánymuzsikusok mellékszereplők, ugyanígy Than Mór Parasztlakodalom című képén 1859-ben.

A vásári ponyvairodalom illusztrációiban a szánalmat keltő népéletképek mellett a század második felében már feltűnnek az életvitelt és a különállást morális aspektusba helyező, negatív hangulatkeltő gúnyrajzok is[15]. Ekkor születik meg a tyúk- és libatolvaj, a jóslás, koldulás címén a házba benyomuló, közben apróbb tárgyakat elemelő, veszekedő, fogadkozó, esküdöző, átkozódó cigány alakja. Ebben az időben jelennek meg, s válnak hol az ismeretlenségük miatt gyanússá, hol tanulatlanságuk miatt nevetség tárgyává a népszínművek epizódszerepeiben azok a típusok, amelyeket a cigányokról vélekedve részben máig meghatározónak tart a többségi társadalom. A különféle hangszereken játszó muzsikusok, az apróbb lopások elkövetői, a „dádé”, a „purdé”, a pipázó, tenyérjós, kártyavető cigány asszony vagy a koldus képe sok tekintetben hozzájárult a cigányok énképének kialakításához is[16]. Ezek az általánosan elterjedt klisék a cigányokat a természet ölén élő, a civilizációtól érintetlen népként fogták fel.

A többségi társadalomtól való elkülönülés ellenére a cigányok és a többiek közötti kapcsolat, ha egyszerű, maguk készítette használati tárgyak élelmiszerre való cseréjére szorítkozva is, de rendszeres volt. A cigányok általában kerülték a konfliktust, azzal éltek, ami mások számára értéktelen volt. Kapcsolatuk a többségi társadalommal alapvetően aszimmetrikus viszonyra épült, amelyet a többségi társadalomban mindmáig meglévő, részben paternalisztikus-joviális, részben bizalmatlan, gyanakvó, gyakran ellenséges attitűdök egyidejű jelenléte jellemez. Ez a kettősség a cigányok általánosan elterjedt értékelésének, egyúttal a XIX. és a XX. század cigányképének alapvető vonása is.

A jó cigány ideáltípusa a társadalomba beilleszkedő, helyhez kötött, állandó foglalkozással rendelkező, dolgos, törekvő, szorgalmas ember alakja, „aki ha szegény is, igyekszik gyermekeit taníttatni, ha másra nem, hát muzsikálásra. Háza, lakása rendezett és takaros, s ha szorgalma tehetséggel párosul, nemcsak a társadalom hasznos, hanem hírnevet szerző alakja is lesz. Ez a figura általában a muzsikus cigánnyal azonosítható, aki akár az arisztokraták, dzsentrik, akár a parasztok szolgálatába szegődik hűséggel, akár az országtól távol öregbíti Magyarország nevét, hírét.”[17] A cigányokról szóló publicisztika szerzője így beszél róluk: „Egykor fejedelmi volt, most muzsikus cigány, rabszolgája a mulató pénzes legénynek, gúny tárgya és lenézés áldozata. Szerencse, hogy lealacsonyíttatását alig érzi. Csak naplopó, tudákos emberektől hallja a regényes Zingarát, a hős Fáraót említeni, s ha nem bizonyolnák, hogy Zsigmond király telepítette meg az országban, azt is elhinné, hogy itt származott, eredeti társa, mulattatója, zenésze, rabszolgájaképpen a büszke magyarnak. India tropicus bősége, Golkonda gyémántjai mind ismeretlenek ma már előtte, nemzete a magyar nemzeté, vallása a helységé, amelynek határán a sátrát felütötte, szerszáma pedig, és vigasztalása a »hegedi«. Valamint a madárnak rendeltetése, hogy énekeljen, [...] úgy a cigánynak is sorsa, hogy idegen hazában zenéljen, akárhol lakjék is e föld kerekségen. Kimegy Párizsba virtuóznak, ki Moszkvába vendégszerepre, s bárhova menjen, mindenütt híven kíséri nyirettyűje, s ámbár itt [...] a természet nélkülözésekkel s a társadalom stereotyp lealázó »te« megszólítással várja, biztos lehetsz benne, hogy hazajön Párizsból is, Moszkvából is.”[18]

Ez a hangvétel része annak a törekvésnek, amely a „cigány nemzet” egyenrangúsításáért, társadalmi felemelkedéséért emelt szót, és a cigányok integrációját szorgalmazta. Egyik legelkötelezettebb élharcosa a szabadelvű Jókai Mór volt. Romantikus álmok és pragmatikus társadalomépítő szándékok keverednek a magyar-osztrák koprodukcióban megvalósuló „Cigánybáró-projektben” (1885), amely a „monarchia-progam” részeként a társadalmi értékorientáció és tolerancia alakításában a népnevelés és közvélemény-formálás egyik hatékony eszköze volt. A művelődéstörténész szerint az osztrák-magyar kiegyezést a cigányzenészek „fordították le a nép nyelvére”.[19]

A jó cigány apoteózisa, azaz a muzsikus cigány megdicsőülése néhány évtizedet váratott még magára. Az 1827-ben bekövetkezett halála után is általánosan tisztelt és elismert Bihari János Dankó Pistával együtt a társadalmi elismerés legmagasabb fokára jutott: mindkettejükről köztéri szoborral emlékezett meg az utókor.[20] Bihari, József nádor udvari zenésze, az 1809. évi nemesi felkelés tábori prímása, a Rákóczi-induló feltételezett szerzője emlékére halála 100. évfordulóján, 1928-ban emeltetett bronzszobrot a főváros. Felirata: „B. J. a magyar hősi zene babérkoszorús költője, a Rákóczi induló és a magyar verbunkosok halhatatlan muzsikusa.” Az avatóbeszédek azt az általános meggyőződést fejezik ki, hogy a tehetségét kamatoztató, hírneves cigány a nemzet része, sőt a „magyar géniusz” része. A tehetséges, sikeres cigányt tehát a hatalom birtokosa kegyesen adoptálja, és minden kétséget kizáróan magyarnak tekinti: „Lavotta és Csermák mellett Bihari azért lett halhatatlan, mert megteremtette az organikus kapcsolatot a magyar muzsika és a magyar költészet között. Petőfihez hasonlóan, új Anteusként ő is a magyar földből, a magyar vitézségből merítette poézisét.”[21] „Margit királyleány és József nádor szigetén otthont kapott, Arany Jánosé mellett, egy másik szobor. Az egyik a magyar népköltészet reprezentánsát ábrázolja, a másik egy óriásokat szülő magyar évszázad bölcsődalosa volt. Arany és Bihari munkássága között nagy a hasonlat. Arany megteremtette a magyar népköltészet nyugati formáját, s ugyanezt tette Bihari is a zene terén. A magyar népzene elemeiből ő alkotta meg a magyar zene kottás muzsikáját.”[22]

A XIX. század utolsó évtizedeiben a Münchenben élő magyar festők közül Böhm Pál, Bihari Sándor[23] és Valentiny János[24] – tekintettel a bajor főváros jelentős idegenforgalmára és műtárgypiacára – a cigányzsánerekre specializálódott. A mozgalmas, festői elemekben bővelkedő, narratív jelenetek részben a szegénység sokfigurás tablói, részben romantikus epizódok a cigányok életéből. Lyka Károly élvezetesen számol be a különböző rekvizitumokkal, a betyár-, a pásztor-, a hárem-, a kolostor- és a cigány-romantika kellékeivel felszerelt műtermekről, ahol bajor szolgálólányok és kifutófiúk álltak modellt a hamisítatlan magyar figurákhoz.[25] Szana Tamás így ír Valentinyről: „Képíróink közt nincs egy sem, kinek több alkalma volt volna e megjelenésében festői, szokásaiban eredeti népfaj tanulmányozására. Vidéken növekedett, s mint neves művész ma is vidéken él, hol kompozícióihoz a szellős sátrak örökké vidám lakói folyvást érdekes mintákat szolgáltatnak. S nincs a kóbor népség életének olyan mozzanata, amelyet ki ne tudna aknázni céljaira. Bemutatja a cigányt rozzant szekéren, a félig meztelen purdék karavánjával faluról-falura vándorolva, de elvezet a Haldokló cigányhoz is, aki megtört tekintete utolsó sugarával figyeli a fiatal prímást, s nyugodtan válik meg az élettől, mert látja, hogy méltó utódot hagy maga után. Ecsetjét a vidám és érzelmes motívumok egyaránt foglalkoztatják. Cigányait nem a sötét arcbőr teszi cigányokká, Valentiny mélyebben jellemez: külsejükön elrejtett lelki tulajdonságaikat igyekszik visszatükröztetni. Egyik ismertebb képén A jövő prímásán, kuckón ülő cigánygyereket ábrázol, kezében hegedűvel. A tárgy egyszerű, mondhatnám konvencionális, de a művész jelentőssé tudta tenni a gyerek nagy fekete szeméből a genie szikrája csillog felénk, s érezzük, belőle egykoron a szívünk felett uralkodó művész válik. Nagyobb kompozíciói között előkelő helyet foglal el a Zeneiskola. A banda tagjai egy faluvégi vityilló lomos szobájában gyűltek össze, hogy a legújabb nótát betanulják. Apraja, nagyja mesterségének gyakorlásában van elmerülve, s a tanító éppen egy fiatal művészt dirigál, aki úgy látszik, nem sok érzéket tanúsít a harmónia iránt. Az oktatás nagyon gyakorlati, mert a tanár úr, egy erős markolással éppen a vétkes fülét igyekszik útbaigazítani, ami aztán vidám hangulatot kelt a purdék között. Komolyságát csak egy serdülő ifjú őrzi meg, ki kezében hegedűjét tartva, mereng a hangok világában. Ez a jövő művésze, a zeneiskola leendő büszkesége.”[26]

A cigány-téma a XIX. század végén, a XX. század elején Magyarországon is, miként korábban Münchenben, kuriozitása miatt él tovább az úgynevezett magas művészetben. A müncheni akadémiáról haza költözött, és Hollósy Simon vezetésével Nagybányára települt „fiatalok”, a plein air festészet magyarországi apostolai, alapvetően művészetelméleti és festéstechnikai kérdésekkel voltak elfoglalva. Sem műveik témái, sem írásos dokumentumok alapján nem találjuk nyomát annak, hogy fény-árnyék kísérleteik, a nagy mű megalkotásának vágya és a művésztelepi élet kalandjai mellett a társadalmi egyenlőtlenség kérdéseivel foglalkoztak volna. A fő téma a táj, az erdőn-mezőn dolgozó emberek, s a nagybányai Hatvan elnevezésű cigánynegyed lakóinak színes bőre, tarka viselete, a legsivatagosabb alkotói periódusban is inspirálni tudta a messzi nagyvárosból érkező kolorista ecsetjét, arról nem is beszélve, hogy a cigányok az egyébként szokásos napszám feléért is hajlandók voltak akár napokig modellt ülni. A nagybányai cigánymodellekről Ferenczy Béni így emlékezik: „Meztelenül eleinte úgyszólván csak a cigányok voltak hajlandók mutogatni magukat, bányászlányok vagy falusi lányok már csak a züllés lejtőjén voltak hajlandók aktot állni, és ez sem tartott sokáig, mert rövid modell pályájuk a helyi vagy a szatmári bordélyban rekedt meg. De a cigánylányok nagy többsége is csak félig meztelenül, derékig volt hajlandó levetkőzni, vagy még azt se. A legszebb, Krajcár Eszter, apám háromalakos Cigányok képén a kártyavető, mindenkinek ült, de csak ruhában.”[27]

A nagybányaiak közül Dénes Valéria, Csók István, Thorma János, Szablya Frischauf Ferenc, Tihanyi Lajos egy-egy portrét, életképet szenteltek a témának, Iványi Grünwald Béla és Perlott Csaba Vilmos több képén szerepelnek cigányok, részben mint tájképek staffázsalakjai, részben, mint zsánerek szereplői. Cigánymodelleket enteriőrben leginkább Ferenczy Károly és Réti István[28] festett. Réti 1912–13-ban készített – az újkori művészet történetének valószínűleg legfiatalabb – aktjain fejletlen leánygyermek félős, kutató tekintete néz ránk. Ezeket a képeket a nagy hírű művésztelep elismert mesterének, a XX. századi magyar festészet egyik jelentős alkotójának remekműveiként tartja számon a művészettörténet irodalma, ma azonban, csaknem száz év után, a művészi teljesítménynél erősebben szól hozzánk a kiszolgáltatott gyermek nyomorúsága, és érthetetlen, hogy a monográfus „az ifjúság derűjét és báját” fedezi fel benne.[29]

Igaz, hogy a tényfeltáró megismerés eszköze már a XIX. század 70-es éveitől kezdve a fényképész objektívje, mégse hallgathatjuk el hiányérzetünket, amiért a magyarországi művészetben oly ritka a nyomorúsággal való szembenézés. A meggyalázott, a naponta megcsúfolt és kisemmizett ember Daumier, Courbet, Goya vagy Toulouse-Lautrec színvonalán megrajzolt képe szinte teljesen hiányzik a magyar képzőművészetből. Azt kell megállapítanunk, hogy Borúth Andor, Fényes Adolf, Thorma János és Pór Bertalan szegényember-zsánereiben a cigányságnak már alig van helye.

A cigánytéma továbbra is csak mint a festői kvalitásokat megcsillantani engedő lehetőség kerül a Nagybányáról kirajzó művészekkel a szolnoki és a kecskeméti művésztelepekre, az alapító Iványi Grünwald Béla, valamint Szablya-Frischauf Ferenc, Perlott Csaba Vilmos és August Pettenkoffen vásznaira.

Megfigyelhető tehát, hogy a XVIII. századi rajzolók és metszők cigány alakjai miként deklasszálódnak a XIX. századi mesterek zsánerképein, s miként válnak majd dekoratív közhellyé a XX. századi dilettánsok vásznain. Ha kvalitásos festők érdeklődéssel is fordulnak feléjük, akkor sem ember érdeklődik a másik ember iránt, hanem a kolorista talál eladható témát a kuriozitást kereső műkereskedők számára.

A XIX. századi toposzok nyomán kialakult képi közhelyek olyan cigányképeket konzerváltak, amelyek a XX. században már csak a kispolgárság ízlésvilága számára jelentettek érdekességet. A klisék roma típusai: a pipázó cigány asszony, a hegedűjét szorongató cigány fiú, a jósnő, a kártyavető, vagy a cigányzsánerek képi közhelyei: a vándorló vagy táborozó, tűz körül táncoló cigányok, kizárólag a műkereskedők számára dolgozó piktorok vásznain, a vásári díszműipar termékeiben és műkedvelő háziasszonyok munkáiban, selyemfestményeken, hímzéseken, gobelineken élnek tovább a kispolgári otthonok díszeként,
ahonnan nincs visszaút a művészetbe.

Jegyzetek

[1] . Burke, P.: Népi kultúra a kora újkori Európában. Századvég–Hajnal István Kör, Budapest, 1991. 59–68. o.

[2] . Idézi Hoffmann, W.: A földi paradicsom. Budapest, 1987.

[3] . J. Boswell Journal of a Tour to the Hebrides című 1785-ben megjelent beszámolóját idézi Burke, P. i. m. 22–23. o.

[4] . Napkelet, 1. Pest, 1857. 100–101. o.

[5] . M. Schwartner jelentése a cigányokról in: Statistik des Königreichs Ungarn, Wien, 1798.

[6] . Johann Martin Stock (Nagyszeben, 1742 – Nagyszeben, 1800) Nagyszebeni festő fia, 1763–71 a bécsi akadémián festészetet tanul, 1771–74 a bécsi Rézmetsző Akadémián tanul, 1774–1785 Pozsonyban él és dolgozik, gyakran megfordul Bécsben, főúri megbízásokat teljesít, főleg portrékat fest, 1772-től kimutatható kapcsolata Brukenthal Sámuel erdélyi kormányzóval. 1786 visszaköltözik Erdélybe, Nagyszeben, Segesvár, Szászsebes, Brassó, Kolozsvár munkásságának színterei. Harminc jelzett olajfestménye ismert. Abbildungen verschiedener Inwohner Ungarns und Siebenbürgens 1. Folge von jemahligen Zigeunern, [Képek Magyarország és Erdély különféle lakosairól, 1. rész: hajdani cigányok] 1778. (több levonat, Esztergom KM, teljes sorozat) Cigány cimbalmos mulató huszárral, Hegedülő cigány (1), Hegedülő cigány (2), Cigány cimbalmos és közönsége, Hegedűjét nyújtó cigány, Bőgőn játszó cigány. A muzsikusokat a korszak magyar viseletében ábrázolja, csizma, ezüstgombos, prémszegélyes mente (vö.: ismeretlen festő Cigánybanda című képe a XVIII. sz. végéről a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményében és Donáth János Bihari Jánost („a Magyar Czigányok Közt Orpheus”) zsinóros dolmányban mentében ábrázoló portréja (1820).

[7] . Franz Neuhauser (Bécs, 1763 – Nagyszeben, 1836) rajztanár, festő, restaurátor, litográfus. Regensburgi származású művészcsalád tagja. Az apa, Franz Adam (1734–1785) 1783-ban települt át Nagyszebenbe rajztanárnak. Fiai Franz, Joseph, Gottfried és Johann. Erdély népeit, tájait, történeti emlékeit megörökítő művészi érdeklődésük, hivatásuk azonos volt, sok munkát együtt készítettek, így neveiket a szakirodalom gyakran összecseréli. Franz és Joseph még gyermekként, a 1770-es évek közepén került a bécsi Akadémiára, majd 1782–83-ban a rézmetsző akadémia rajziskoláját látogatták. Franz 1783-ban Szebenben rajziskolát nyit, 1785-től a Haupt Normal Schule rajztanára. Több nagyméretű olajképe maradt fenn, főleg portrék, tájképek. Metszetsorozatai: a román parasztfelkelés vezetőiről (1785), gouache képe a nagyszebeni vásárról (1789), vízfestménysorozat erdélyi népviseletekről (1807). Egyik megalapítója és legtermékenyebb alkotója az 1821-ben létesített szebeni Litográfiai Intézetnek. 1822 és 1825 között 150 litográfiát készített, ezek közül ma Magyarországon 6 lap meglétéről tudunk. Cigányvajda című vízfestménye a MNM TKCs gyűjteményében található. Felirata: Ein Zigeuner Richter oder Waywode in Siebenbürgen [Cigánybíró vagy -vajda Erdélyben]. Kék nadrágos, köpenyes, kucsmás, csizmás cigány kovács, vállán tarisznya, egyik kezében bot, a másikban kovácsszerszámok, egy 33 lapból álló, különböző – 17 szász, 9 román, 4 cigány, 3 magyar – erdélyi népcsoportok viseleteit ábrázoló sorozathoz tartozik 6. sorszámmal. A lap a proveniencia alapján az 1810-es évek elejére datálható, és minden bizonnyal Joseph Neuhauser 1807-es Versuch über das Siebenbürgerische Kostüm [Vázlat az erdélyi viseletekről] című metszetsorozata alapján készült. E sorozat bizonyítottan mintául szolgált Josef Leonhard: Die Bewohner Siebenbürgens [Erdély lakói] című XIX. század elején készült, szintén Nagyszebenben kiadott viseletkép-sorozatához is.

[8] . Bikessy-Heinbucher József (? – Graz, 1833) valószínűleg pozsonyi származású rajzoló, mérnökkari tiszt. A XVIII. század végén a török háborúk idején Horvátországban állomásozik, térképeket rajzol. 1816-ban jelenik meg Bécsben A magyar és horváth országi legnevezetesebb nemzeti öltözékek hazai gyűjteménye címmel viseletalbuma, amely 78 metszetet tartalmaz. 1820. évi, szöveges kiadásának címe: Pannoniens Bewohner in Ihrer Volkstümlicher Trachten auf 78 Gemälden dargestellt, nebst ethnographischer Erklärung. A sorozat egyik darabja Stock rézkarcaiból komponált muzsikáló cigánybandát ábrázol. A népismereti bevezetőt és magyarázó szövegeket Csaplovics János írja, a sorozatot „hazafias vállalkozásnak” kijáró lelkesedéssel üdvözlik.

[9] . Tanulmányunkban a következő forrásokat használtuk: Vachot Imre: A magyar föld és népei sorozat (rajz Medve Imre. lit. Rohn Alajos), 1846.; Theodore Valerio rézkarcsorozata, 1852.; Prónay Gábor: Vázlatok Magyar hon népéletéből. Rajz.: Weber Henrik, Sterio, Barabás M., lit.: Arnz, Düsseldorf, 1855.; Molnár József: Nemzeti Album (lit. Reiffenstein és Rösch) 6 népéletkép: Szénahordás, Jégverés, Bakonyi kanászok, Komp, Jótékonyság, Cigánycsalád. 1858.; Franz Kollarz-Kaliwoda: Österreichs Nationaltrachten [Ausztriai népviseletek] (magyar típusok: csikós, gulyás, makói gazda, alföldi cigányok stb.), 1859.; Ungarische Nationaltrachten [Magyar népviseletek] (rajz: Heinrich, lit.: Reichert-Leykum), 1859.; Bilder aus Ungarn [Magyarországi képek] (rajz: Bachmann és Hohnmann, lit.: Reiffenstein és Rösch, kiad. Stamler és Karlstein, Wien), 1861.; Cigány népélet I–II. 381–391., ill. Ujházy Ferenc rajzai után Jankó János in: Magyarország képekben. Honismertető Album. Szerk. Nagy Miklós. Pest, Heckenast, 1870.; Vasárnapi Újság 1856., 1857. és 1860. évi évfolyamok.

[10] . Magyarország képekben. Pest, 1870. 384.

[11] . Valerio, Theodore. „1852-ben a francia Theodore Valerio kap megbízást egy rézkarcsorozat elkészítésére, a mely a nemzetiségeket és életmódjukat ábrázolja.” Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 360. Kollarz, Franz (Josefov, 1829 – Bécs, 1894) bécsi akadémiai tanultságú litográfus. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 263.

[12] . Barabás Miklós (Márkusfalva, 1810 – Budapest, 1898). Iskoláit Nagyenyeden és Nagyszebenben végezte, 1825-ben Franz Neuhauser tanítványa, portréfestészetet Kolozsvárott, Szabó Józsefnél tanul. 1829-30 Bécsben az akadémián Johann Ender és J. H. Füger a mesterei. 1831–33 Bukarestben portréfestőként dolgozik, majd Bécsben és Velencében jár tanulmányúton. 1836-ban telepedett le Budán, portrékat, életképeket, tájképeket és cégtáblákat fest. Rajzait a folyóiratok 1838-tól metszetekben közlik. 1862-ben a Képzőművészeti Társulat elnöke, ugyanebben az évben fényképészeti műtermet nyitott, portréit gyakran fényképek nyomán festette. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 255.

[13] . Marastoni Jakab (Velence, 1804 – Pest, 1860). A római akadémián tanult, 1836-ban Pesten telepedett le, 1844-től a pesti festészeti kiállítások rendezője. 1846-ban alapította az Első Magyar Festészeti Akadémiát. Sok nehézség árán tartotta fenn az intézményt, amely halálával meg is szűnt. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 322–323. Marastoni József (Velence, 1834 – Bécs, 1895). 1850–53 velencei tanulmányok után Pesten és Székesfehérvárott dolgozik, 1868-tól Bécsben él. Arcképeket, életképeket festett. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 420. Markó Ferenc (Kismarton, 1832 – Budapest, 1874) A híres festőcsalád tagja, első mestere apja, M. Károly volt, majd Firenzében tanult. 1853-ban visszatér Magyarországra, és Pesten telepedik le. Rendszeresen kiállít, főleg vidéki témájú életképeket fest, Jókai lapjában, az Üstökösben humoros rajzait közli. Cigánytanya című akvarelljének reprodukciója 1855-ben a Ferenc József részére készített albumban jelent meg. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 357. Molnár József (Zsámbék, 1821 – Budapest, 1899). Festő tanulmányait 1837-ben Bécsben kezdte, 1844–45-ben Velencében, majd 1847-től Münchenben folytatta. Közben Kolozsvárott és Désen dolgozott, majd Ürményi József támogatásával Itáliában tanulmányúton járt (Róma, Nápoly, Pisa), 1848–53 között Stuttgartban főleg portrékat festett, több képét a württembergi fejedelem vásárolta meg. Rövid párizsi és brüsszeli tartózkodás után hazatelepült Pestre. Több egyházi megrendelést teljesített, számos portrét, történelmi, táj- és életképet festett. Nemzeti Albuma a bécsi Reiffenstein és Rösch litográfiáival 1858-ban jelent meg, hat élet- és tájképet tartalmaz, közöttük az egyik a Cigánycsalád. Ujházy Ferenc (Szolnok, 1827 – Budapest, 1921). 1843-ban Pestre megy és Varságh Jakab festőiskolájában tanul. A szabadságharc idején önkéntes, a temesvári ütközetben megsebesül, fogságba esik, majd innen szabadulva Bécsbe megy és a képtárakat járva tanulmányozza a régi és az élő mestereket. Néhány év elteltével Pestre költözik, a Pesti Műegylet választmányi tagja. A budai állami reáliskola, majd a pesti polgári iskola rajztanára, kezdeményezője a Képzőművészeti Társulat megalakulásának. A bécsi akadémia festésmódjában leginkább csendéleteket és életképeket festett. Sterio Károly (Szászkabánya, 1821 – Pest, 1862) bécsi tanultságú arckép- és életképfestő, sok vízfestményt készített a magyar népéletből. Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 427.

[14] . Művészet Magyarországon 1830–1870. II. 349.

[15] . Ebben a műfajban a legtermékenyebb Jankó János (Tót-Komlós, 1833 – Budapest, 1896). Festő, rajzoló, karikaturista. 1855-től Pesten, majd Bécsben Karl Rahlnál tanul. Kezdetben életképeket, parasztzsánereket festett, nevét azonban a Borsszem Jankó című élclapban rendszeresen megjelent karikatúrái tették ismertté. Cigányfigurái a népszínművek karaktereinek, a közbeszédben is legitimált mentalitás közhelyeinek képi átiratai. Művészet Magyarországon 1830-1870. II. 354.

[16] . Magyarország képekben. Pest, 1870. 381–387., Vasárnapi Újság, 1856. 30. sz. 257–258. o.

[17] . Szuhay Péter: A magyarországi cigányok kultúrája: etnikus kultúra vagy a szegénység kultúrája. Panoráma, Budapest. 1991. 90–91. o.

[18] . Magyarország képekben. Pest, 1870. 386. o.

[19] . Csáky Móric: Az operett ideológiája és a bécsi modernség. Budapest, 1999. 73–77. o.

[20] . A Párizsban koncertező Berkes Béla cigányprímásról 1895-ben Munkácsy készített szénrajzot egyik lelkes híve Henzel Béla számára. Földes Emilia: A Fővárosi Képtár története és gyűjteménye 1890–1945. Budapest, 2000. 42. o.

[21] . Pekár Gyula avatóbeszéde. Liber Endre: Budapest szobrai és emléktáblái. Bp. 1934. 348. o.

[22] . Rakovszky Ivánnak, a Közmunkatanács elnökének avatóbeszéde. Uo. 348. o.

[23] . Böhm Pál (Nagyvárad, 1839 – München, 1905) festő, díszlettervező, Aradon festőiskolát nyitott. Leghíresebb tanítványa Paál László. 1871-től Münchenben dolgozik. A cigányéletből merített képei – Pusztai cigányok, A jövő prímása, Cigánytábor – hamar keresettek lettek, legtöbbjük német és amerikai magántulajdonba került. Bihari Sándor (Rézbánya, 1855 – Budapest, 1906) Bécsben majd Párizsban tanult, Szolnokon és Budapesten dolgozott. Az 1886-ban festett A bíró előtt című képe tette híressé azzal, hogy I. Ferenc József vásárolta meg a budai királyi palota számára. Népéletképein a cigányok leginkább mint muzsikusok vannak jelen (Az ő nótája, 1893), művei reprodukciókban országszerte elterjedtek. Gyulai László 1869 és 1874 között dolgozott Münchenben, szinte kizárólag cigányzsánerekre specializálódott. Tölgyessy Artúr, Mészöly Géza, Hollósy Simon egy-egy cigány témájú életképet festett.

[24] . Valentiny János (Nagylak, 1872 – Nádasladány, 1902) Párizsi és müncheni (1873–80) tanulmányok után Magyarországon dolgozik. Általában a cigányok életéből veszi témáit a természethűségre törekvő, populáris előadásmódban. Hegedűt hangoló cigány fiú, Cigánykonyha, Cigányiskola, Cigánylány, Dolce far niente stb.

[25] . Lyka Károly: Magyar művészélet Münchenben 1867-1896. Budapest, 1951. 11–15. o.

[26] . Szana Tamás: Száz év a magyar művészet történetéből. Budapest, 1900. 152–155. o.

[27] . Murádin Jenő–Szűcs György: Nagybánya 100 éve. Miskolc-Nagybánya, 1996. 201. o. A témáról lásd még: Réti István: A nagybányai művésztelep. Budapest, 1954. 301. o.

[28] . Csók István (Sáregres, 1865 – Budapest, 1960) Budapesti, párizsi és müncheni tanulmányok után Párizsban és főleg Budapesten alkotó művész, rövidebb időszakokat töltött Nagybányán és a Balaton mellett. Kedvelt témája a falusi idill és a magyarországi nemzetiségek színes népviselete, Teknővájó cigányok című életképét Pécs környékén festette. Ferenczy Károly (Bécs, 1862 – Budapest, 1917) Párizsi tanulmányok után Szentendrén, Münchenben, Nagybányán, majd Budapesten dolgozik. Cigány modellek nagybányai alkotó éveiben, 1896 és 1917 között szerepelnek a képein. Cigányok, 1901, Cigányok (szintén háromalakos csoport a műteremben, az előbbi variációja), 1901, Útszéli cigányok, 1901. Aktok: Alvó cigánylány, 1915, Cigánylány, 1915 (fekvő hátakt), Cigánylány, 1916 k., az előbbinek változata. Iványi Grünwald Béla (Somogysom, 1867 – Budapest, 1940) Budapesti, müncheni és párizsi tanulmányok után a nagybányai művésztelep alapító tagja, majd 1912-től a kecskeméti művésztelep vezetője. Nagybányán és Kecskeméten számos cigánytémájú képet festett. Réti István (Nagybánya, 1872 – Budapest, 1945) a nagybányai művésztelep egyik szervezője, a Nagybányai Szabad Festőiskola vezetője, a budapesti Képzőművészeti Főiskola tanára, 1928–35 rektora. Cigánylány I. (1912) és Cigánylány II. (1913) képeinek modellje egy nagybányai cigány kislány, Csuporka. Szablya-Frischauf Ferenc (Budapest, 1876 – Budapest, 1962) müncheni és nagybányai tanulóévek után Budapesten nyitott festőiskolát. 1907-ben megalapítója a KÉVE művészegyletnek. 1912-től több évtizeden át az Iparművészeti Főiskola tanára, majd igazgatója. 1899-ben Nagybányán készült Cigányfej című tanulmánya. Thorma János (Kiskunhalas, 1870 – Nagybánya 1937) Csaknem két évtizeden át dolgozik Nagybányán, (Cigányok a műteremben, 1905). 1907-ben festett Cigányutca című képét maga szabdalta fel, töredékekben maradt fenn.

[29] . Aradi Nóra: Réti István. Budapest, 1960. 185. o.

• Roma-dosszié