Szöllőssy Anna

Nyomtatóbarát változat

A cigány a magyar vidéki élet jellegzetes alakja volt. Ha egy író, drámaszerző reálisan akarta ábrázolni a falusi életet, a cigányzenekar, de legalábbis néhány figura szerepeltetése alapvető követelmény volt. Ezek a zsánerfigurák – az udvari énekmondók, a királyi-főúri ivócimborák leszármazottai – a XIX. századi magyar színpadok leggyakoribb cigány szereplői. Valódi, hús-vér jellemekkel csak elvétve találkozhatunk a korszak drámai emlékeiben, színdarabjaiban. Azért kivételek mindig akadnak. Ezekről és a tipikus dramatikus cigányábrázolásokról szól ez az írás.

A figura megjelenése

A népmesék után a régi magyar drámai emlékek közjátékaiban fordul elő első alkalommal cigányfigura szerepeltetése. Az első emlék egy interlúdium, azaz drámai művek szünetében előadott jelenet, amelyben a cigányok bepanaszolják a telet Jupiternek, mert fáznak. Ebből következtethetünk arra, hogy a cigányok elsősorban az időjárás viszontagságainak kitett vándorló népként voltak ismertek a városi közönség szemében.

Az iskoladrámákban csak 1750 után jelentek meg, mert addig latinul folyt az iskolai színjátszás, és nem érvényesült volna a cigányos beszédmodor, illetve a cigány figurája nem illett volna bele a korábbi didaktikus darabok szellemiségébe.

Simai Kristóf[1], piarista vígjátékszerző két művében is felléptetett cigányokat. Az 1775-ben bemutatott A váratlan vendég című színmű átdolgozásának forrása egy Plautus-mű. Czeczkó Antal állapította meg 1895-ben, hogy ebben a drámában szerepel először a magyar cigány. Igaz, csak az első kiadásban, mert a későbbiekből azzal az indokkal hagyták ki a cigányjelenetet, hogy nincs hatással a cselekmény menetére. Az eredeti Simai-darab második felvonásában valóban szerepel egy elevenen megrajzolt jelenet, amelyben a Fulák és Lestár nevű cigány muzsikusok zenélni szeretnének az uraknak, és egy szolgával alkudoznak a fizetségről, ám végül elzavarják őket. Itt jelenik meg tehát először a cigány, rögtön legjellemzőbb attribútumával, a hegedűjével együtt.

Simai másik műve az 1792-es A házi orvosság, amelyet a szerző németből dolgozott át. Az egyetlen cigány szereplő, Vak Sandi alakja jobbára németes elemeket tartalmaz, illetve csak iszik és zenél, valójában nem egy jól sikerült figura.

Csokonai Vitéz Mihály két művében juttat kicsiny, ám jellemző szerepet a cigányoknak. Az egyik az 1793-ban írott A méla Tempefői című „nemzeti nemes játék”, amelyben a népies alakok egyike Szuszmír, Fegyverneki gróf szolgája. Benne jelenik meg a kályhafűtő cigányok és a cigány bohócok őse. Szerepe abban nyilvánul meg, hogy a gróf kisebbik lányát, a kíváncsi és vidám Éva kisasszonyt szórakoztatja csodás meséivel. Ez a szerep a dráma és Csokonai értékszemléletében egyébként nem kap pozitív megítélést, mert a meg nem értett poéta Tempefői és szerelme Rozália, Éva nővére mélységesen megvetik az ilyesféle alantas szórakozást, szemben az etalonnak beállított szentimentális költészettel.

Másik műve a két évvel később írott Gerson de Malheureux, amelyben Buga Antal szintén a népies alakok számát gyarapítja. Ebben a darabban az az érdekes, hogy valamilyen módon tükrözni próbálja Magyarország soknemzetiségű lakosságát a cigány és a zsidó figura szerepeltetésével. Buga Antal kályhafűtő cigány humoros, hiszékeny, babonás és ijedős (megijed egy kísértettől, pedig csak Ábrahám zsidó űzött vele tréfát). Érdekes, hogy ebben a darabban még utalás sem esik sem hegedűre, sem más zeneszerszámra.

Muzsikáló cigányok


A magyar egyetemes kultúrát érintő legerősebb hatás a szomszédos német nyelvterületről érkezett. E hatásnak és eredményeinek minősége vitatható ugyan, de a birodalmi együttélés a kultúrában egyfajta törvényszerű elnémetesedést eredményezett. A korszak egyes szakaszaiban betiltják még a magyar nyelvű iskolai drámaelőadásokat is, a főurak maguk sem beszélik anyanyelvüket, illetve a latin nyelv hivatalosan 1844-ig, a német pedig gyakorlatilag elsőbbséget élvez az iparosok és kereskedők által lakott, tehát nem mezővárosokban. A hivatalos rendeletek azonban megfeledkeznek a cigányról, erről a lenézett, hazátlanul kóborló, de szívós népről, mely zenei kultúrájában továbbörökíti a magyar nóta, a népzene dallamvilágát, hagyományait. A zenében élhetett tehát tovább az elnyomott magyarságtudat. „A cigány hegedűjének nincs nyelve. Nincs. De van lelke. Magyar lelke.”[2]

Magyarország etnikailag sokfelé tagolt társadalmában az irodalmi cigányfigura egy speciális típusa alakult ki, ez a humoros cigány típusa, amely jellegzetesen magyar; míg más népek irodalmában a cigány csak romantikus, egzotikus figuraként szerepel. A komikus magyar cigányábrázolás mellett azonban párhuzamosan megjelenik a nyugati irodalmakból átszármazott szemlélet is, amelyben a romantikus, szentimentális vagy demokratikus elemek kerültek túlsúlyba.

A cigány, társadalmi helyzetéből adódóan, mulattató, joculator szerepet töltött be annál, aki megfizette. Az irodalomban is megjelenő vándor, illetve letelepedett cigányok életformája lényeges eltéréseket mutatott, az előbbi megvetette az utóbbit, így függetlensége megtartásáért szórakoztató, bohócszerepet kezdett játszani, s ez lett dramatikus játékaink általánosan ismert cigány habitusának legnépszerűbb, legfelkapottabb vonása.

A cigány férfi szereplőként kivétel nélkül muzsikus, szerszámkovács, kályhafűtő; nőként, ha öreg komikusfigura, akkor kártyavető, vajákos asszony, ha fiatal, romantikus alak, akkor démoni szépségű cigánylány ezekben a darabokban. Tipikus jellemvonásaik: leleményes, ostoba, furfangos, hősködő, hazudozó, mégis szeretetre méltó, és időről időre kitör belőle a lopási ösztön. Külső ismertetőjegyeik: a cigányos nyelvi zsargon, rongyos ruha, fekete ábrázat és villogó fehér fogsor. Főfoglalkozásuk a zene volt: szinte minden magyar drámai életképben megjelenik a muzsikus cigány. A falusi lakodalmakban mindig ők muzsikáltak, de ha valakinek bánata volt, akkor is ők vigasztalták egy-egy szomorú nótával. Tévesen ugyan, de hosszú időn keresztül a magyar nemzeti zene letéteményeseinek tartották őket. Nagy szerepe volt ebben a pesti német színjátszás dominanciájának, hiszen ekkor vált a cigány figura és muzsikája a magyarság egyik jelképévé.

A magyar polgári zeneművészet és a nyugati zene művészeti áramlatainak keveredéséből létrejött zenei stílus sajátosan magyaros változata a verbunk. A magyar zene két ágra szakadt, a parasztzenére és a városi polgárság először barokkos, majd fokozatosan elcigányosodó, romantikusan népies stílusára. Ekkor, a bécsi romantika hatásának érvényesülésekor jut szerephez a cigányság. A legfontosabb zeneszerzők és muzsikusok: Rózsavölgyi Márk[3], Lavotta Rudolf Rezső[4], illetve a verbunkos triász: Lavotta János, Bihari János és Csermák Antal[5].

Az első igazi cigányzenekart Wándza Mihály léptette fel Zöld Marci című darabjában, egy 1817-es nagyváradi előadásban, ami késeinek számít ahhoz képest, hogy az első cigányzenész már 42 évvel azelőtt színpadra lépett. A cigányzenekar szerepeltetése a „hamisítatlan pesti hangulat” megteremtését szolgálta, a közönség sokszor csak az ő kedvükért, muzsikájukért nézett meg egy-egy darabot.

A színházi reprezentációban a cigányfigura megjelenítése az epizódkomikusok szerepköre volt. A romantikus figurák alakítása már több tehetséget kívánt. A leghíresebb cigány színésznő Hegyi Aranka[6] volt, aki Cinka Panna szerepében vált a népszínművek cigány lányainak/asszonyainak színpadi mintájává.

Szigligeti népszínművei


A népszínmű tágabb értelemben a legtöbb nép nemzeti irodalmában megtalálható, ezek mindenütt a népről, a népnek szóló színpadi művek. A magyar színháztörténetben az 1840-es évektől a századfordulóig virágzott ez a fajta színjátéktípus. Eleinte a magyar liberalizmus reprezentatív műfaja volt, előképei: a francia melodráma és az osztrák tündérbohózat. A magyar vígjátékhagyomány beolvasztásával született meg ez a zenés-táncos, dalbetéteket tartalmazó, aktuálpolitikai mondanivalót népszerűsítő műfaj. Zenei anyagának domináns eleme a népies műdal. Cselekménye gyakran bűnügyi történetet dolgoz fel, a helyszín lehet város is, falu is, de a leggyakrabban mind a kettő.

A népszínmű történetének első szakaszát egyes drámatörténeti munkák szerint az 1848/49-es forradalom és szabadságharc eszmei előkészítése határozza meg, a forradalom után pedig értékőrző funkciót tölt be. Az 1870-es évektől regisztrálják a második szakaszt, melyet Csepreghy Ferenc és Tóth Ede neve fémjelez. E művekben a parasztság idealizált képe jelenik meg. A színmű feladata, hogy a fővárosi nézőknek bemutassa a vidéki élet egzotikumát, természetesen nem realisztikus módon. A társadalmi motiváció helyett a magánéleti szenvedélyek kerülnek a központba.

A népszínmű műfaja Szigligeti Ede[7] nevével forrt össze, és bár a tipikus darabok a szakirodalom szerint nem csak az ő nevéhez fűződnek, a városi közönség körében elnyert népszerűsége mégis őt tette e műfaj legjelentősebb művelőjévé. Első, műfajteremtő darabja Szökött katona (1843) című munkája, amelyben a magyar társadalom teljes tagolódása megfigyelhető, a parasztembertől az „iparlovagig”. A népszínmű hatása a daljátékokban és Gárdonyi Géza műveiben is érezhető.

Szigligeti leginkább témánkhoz kapcsolódó darabja A cigány (1853) című népszínmű, amely a cigányromantika legjellemzőbb alkotása. Bár eszményített képeket fest, de – Eötvös A falu jegyzője nyomdokain haladva – egyben a demokratikus tendencia hordozója is. Egy letelepedett cigány család történetét, és az őket érő atrocitások sorát mutatja be. Cigány alakjai: Zsiga, az öreg és becsületben megöregedett kovácsmester, sok népies és humoros vonással, de karakterében megjelenik a cigányokra jellemző alkudozás is; gyermekei: Peti és Rózsi, már „nem cigány” figurák, inkább szentimentális, érzelmeik által motivált alakok. Természetesen az alapproblematika az, hogy mindketten egy-egy másik falusi, nem cigány fiatalba lesznek szerelmesek, a szülők az etnikai különbség miatt ellenzik a szerelmet, és minden eszközzel el akarják szakítani egymástól a fiatalokat. Az ellenszenv egyetlen oka az előítélet. Zsiga mondja ki a kérdést: „Hát a cigány az nem ember?”

A darab során bekövetkező akciók és reakciók során bárki levonhatja a konzekvenciát, hogy Zsiga és gyermekeinek viselkedése és jelleme tisztább és becsületesebb, mint a magyar szereplőké, nyilván e disszonancia bemutatása volt Szigligeti célja is.

A történetben tehát Rózsi szereti Gyurit, egy nagygazda szegény rokonát, Peti szerelmes a szomszéd Évibe, akinek rátarti anyja a majd nagy vagyont öröklő Gyurihoz akarja kényszeríteni a lányát. A fiúknak sorsot kell húzni, aki rosszat húz, annak el kell mennie katonának 16 évre. A vesztes Gyuri helyett Peti vonul be, hogy Rózsi és Gyuri egymáséi lehessenek, neki úgy sincsen esélye megkapni Évit. A falusiak hírbe hozzák Rózsit Ferenccel, az urasági gazdahajdúval, Gyuri elhiszi a rosszindulatú pletykát, és elhagyja Rózsit, aki ebbe beleőrül. Közben eltelik néhány év, megjelenik Peti egy elegáns magyar úrral, aki meghallotta a Taljánországban szolgáló Peti hegedűjátékát, és felismerve a tehetséget, kiváltotta a fiút, és taníttatni akarja. Az ő megjelenésük rendbe hoz mindent, a gonoszokat leleplezik, a két szerelmespár újra egymásra talál. A dalbetétek Doppler Károly szerzeményei, magyar népdalokból és egy cigány dalból (Mondd meg rajkó bírónak…) születtek.

A darab mondanivalója így hangzik: „Minden ember egyenlő, bőre akár fehér, akár barna, a becsületes szegény igazsága győz a gonosz gazdagokkal szemben.”

Más népszínművek


Szigligeti romantikus népszínműve kapcsán meg kell említeni még egy jellegzetes darabot, amely azonban már a cigányromantika túlzásaiba esik, ez Kövér Lajos[8] Indiána című darabja, 1858-ból. Regényes színjátéknak tekinthető, tele érzelmességgel és valószerűtlenséggel, kevés már benne a drámaiság. Indiána fővajdanő szerelmes lesz, csalódnia kell, bosszút akar állni, de nincs hozzá elég ereje, végül meghal. Jellegzetes romantikus motívumok a szerelem és a bosszú. Indiána gyönyörű asszony, de már nem igazi cigánylány, inkább egy sóhajtozó, mélázó, szerelmes nő. A darab célja a rokonszenv felkeltése a cigányok iránt. Az alakok mesterkéltek, a világuk idealizált, nincs a darabban semmi, ami valóban a cigányokra emlékeztetne. A századforduló drámatermésében fordultak még elő ilyen idegenszerű, stilizált alakok.

A magyar cigányfigura legpregnánsabb megjelenése tapasztalható ezekben a darabokban. Tetten érhető bennük az a szemlélet, amely szerint „a cigány a magyar nép barátja és sorsának osztályrészese”[9]. A férfiak mindig muzsikusok, sokszor ezt nevük is mutatja (Hegedűs, Kontrás stb.). Humorosak, furfangosak, mindig borra szomjaznak.

A két legjellemzőbb darab: Tóth Edétől[10] A falu rossza (1874) és Csepreghy Ferenctől[11] A piros bugyelláris.

A falu rosszában Czene, a cigányprímás és Ádus, a vén cimbalmos jól megrajzolt alakok, egy szőlőlopási jelenetben kapnak hosszabb szerepet, amikor Gonosz Pista, a bakter szőlőt lop, megzavarják, így elrejti a szőlőskosarat. A cigányok megtalálják, ők is el akarják lopni, majd, amikor leleplezik őket, úgy tesznek, mintha nem is tudnának semmiről. Persze mindenki átlát rajtuk, de nem haragszanak rájuk, hiszen szervesen hozzátartoznak a falu életéhez, velük együtt mulatnak vagy búsulnak.

A piros bugyelláris cigányfigurája Susták Kata, az öreg cigány asszony. A darabban jól megrajzolt viszony van a jövendőmondó cigány asszony és a hiszékeny, babonás nép között. Különleges tehetséget tulajdonítanak Katának, hallgatnak jóslataira. Itt is azt tapasztaljuk, mint az előző darabnál, hogy a falu népe elhatárolja ugyan magát a cigányoktól, de mégis egy közösségbe tartoznak, szükségük van egymásra. A címben szereplő piros bugyellárisban Csillag huszár őrzi a közlegények pénzét. Eltűnik a pénz, mindenki gyanakszik mindenkire, Csillag barátai kölcsön akarnak kérni, hogy társukat kihúzzák a bajból, végül kiderül, hogy egy kedves fiatal lány hálókamrájában veszett el a bugyelláris. Katán is „kitör a lopási ösztön”, aztán tőle is ellopják, s mivel végül minden elsimul, valójában nem is ártott senkinek. Ebben a darabban jelent meg először a magyar drámairodalomban a kártyavető cigány asszony figurája.

Csepreghynek van egy másik darabja is, melyet nem említ a szakirodalom, mégis fontos, hogy szó essen róla. Ez a darab A sárga csikó, szerepel benne egy cigányzenekar, a muzsikusok nevei: Hegedűs, Bőgős, Klarinétos, Kontrás. A lakodalomban muzsikálnak, később pedig az elkeseredésében betyárnak állt főszereplőt próbálják felvidítani a csárdában. Ezek a „nevek” mutatják, hogy a cigányok egzisztenciáját és a többségi környezet számára látni engedett személyiségét milyen mélységesen meghatározta zenei kultúrájuk és tehetségük.

Idegen hatásra született figurák


A már említett külföldi hatásokat mutató alakokat a romantikus költők hozták be a magyar irodalomba. Érintőlegesen foglalkozunk e darabokkal, hiszen nem tartoznak szorosan vett témánk, a magyar cigány alakjának bemutatásához.

A legtöbb hatás Németországból származik, így ezek a figurák is németes jelleget mutatnak. Katona József Luca széke című művében a népies felfogás mellett megjelenik az alázatos, képmutató és koldulásból élő cigány alakja (még neve sincsen). A szegénység és a megvetettség fogalmai társulnak figurájához, amely közelít ugyan egy realisztikus ábrázoláshoz, de ezzel elveszíti a magyar cigány figura igazi jellegzetességét, a humort és öniróniát.

A következő, szintén idegen hatást mutató mű Gaal József Szirmay Ilonka című drámája, amely demokratikus szemléletmódról tanúskodik, miszerint Tantiban a nemes, emberi érzésekkel teli cigány ölt testet, vad külseje alatt nemes lélek rejlik. Alaptermészete jobb, de nem tipikus alak. Hazudozik, de fenyegetés vagy verés hatására mind többet enged füllentéseiből, ez jellemző vonás, amely egyre gyakrabban jelenik meg, majd később is.

Gárdonyi cigányai


A századforduló magyar drámairodalmában talán Gárdonyi Géza az egyetlen, akiről úgy tartják, hogy valóban élethű képet festett a faluról és annak lakóiról. Műveiben a politikai vagy társadalmi propaganda nem kap szerepet, inkább egyfajta hagyományőrző célzatosság fedezhető fel parasztdrámáin, falusi történetein. Gárdonyi fő témája a falu, sem optimista, sem pesszimista képet nem fest róla, hanem a kettő köztit, ezért talán ő jár a legközelebb az igazsághoz – írja róla Szerb Antal. Ideálja a tisztaság és egyszerűség, alakjait mindig nagy szeretettel és egy kis iróniával formálja meg. Legismertebb színműve A bor, amelyet 1901-ben írt. Kátsa, Bige és Tepsi a falusi élet autentikus cigány figurái, természetesen ők is muzsikusok, alakjukat sajátos humor és kedvesség övezi.

A Fehér Anna című betyártörténetben már nem ilyen érintetlen falusi világot látunk, hanem egy balladaszerű bűnügyi történetet, amely a címszereplő halálával ér véget. A cigányok: Ganges, Kolokány, Nánó és Abrints persze itt is a komikumot hordozzák, úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit, de olyan rosszul hazudnak, hogy kiderül, mindent tudnak. Egy bírósági jelenetben jelennek meg, dramaturgiai szerepet is kapnak, mert az ő vallomásuk alapján ítélik majd el a lótolvaj Fehér Lászlót. Eleinte nem akarnak vallani: „Legjobb azt mondani: se nem láttam, se nem hallottam semmit.” Eszerint tehát már voltak rossz tapasztalataik a magyar ember bíróságán, és félnek az igazságszolgáltatástól. Aztán feloldásképp így bátorítják egymást: „Akármit mondtok, csak az igazat ne mondjátok, ez a fő.”

Számos komikus jelenet adódik abból, hogy nincsen vezetéknevük, nincsenek megkeresztelve, és ezt nehezen érti meg a szolgabíró. Valóban úgy tesznek, mintha nem tudnának semmit, de a veréssel való fenyegetésre, a korbács felemelésére azonnal bevallanak mindent.

A Fekete nap című Gárdonyi-műben szintén négy cigány muzsikus szerepel: Kákó, Pikles, Lütyő, Kecsege. Erőteljesen karikírozott figurák, vonásaik túlzottak. Egy Schwarz nevű osztrák tisztet bíznak rájuk, először nagyon félnek, aztán amikor látják, hogy jól meg van kötözve, akkor elvállalják az őrzését, persze cserébe a rab ruháiért. Őrzés közben úgy összevesznek, hogy melyik ruhadarab kié legyen, hogy elfeledkeznek Schwarzról, aki elmenekül. Később, amikor újra összetalálkoznak vele, arcukat fintorokkal próbálják eltorzítani, hogy az ne ismerjen rájuk. Saját megmenekülésük érdekében mindenre képesek, más cigányokra fognak mindent, esküdöznek: „Törjön el a hegedűm farsang közepén, ha volt feleségem…” „Karácsonykor kaptam, instálom, a Jézuskától a plébános úrnak a szemétdombján…” – mondják a Schwarztól ellopott cipőre.

Ostobaságuk és tájékozatlanságuk nagyfokú találékonysággal párosul, a császári himnuszt kellene eljátszaniuk, s mivel nem ismerik, az eredeti dal taktusát utánozva elkezdik játszani a Vékony deszkakerítés című nótát. Persze felsülnek, és elkergetik őket. Mégis ők a darab kedves színfoltjai, humort és komikumot visznek az amúgy komoly történetbe.

A Cigánybáró


Az operett a XIX. század közepén alakult ki a francia vígoperából. Zenés, táncos vígjáték, amelyben a prózai dialógusokat énekszámok és dalbetétek törik meg. Tematikáját tekintve mindig egy érzelmes, szerelmi történet áll a középpontjában. A szórakoztató szöveg, a könnyen érthető, dallamos zene, a látványos színpadképek és a díszes jelmezek hamar a fejlődő városi polgárság legpopulárisabb műfajává tették. S mint ilyen fontos propaganda volt az aktuális hatalom kezében. Az operett kizárólag színpadi műfaj, ezért jelenidejűsége még erősebb, mint más színdaraboknak, ebben rejlik hatása is. Az osztályellentétek leküzdhetők, a szellemes szöveg és a sok csattanó képes lecsillapítani a valós viszonyokkal szembeni elégedetlenséget. A valóságot átteszi az illúziók világába, ezzel kielégíti a néző elvárásait.

Témánkban a legfontosabb operett az 1885-ös Cigánybáró, amely teljesen más világba emeli az eddig megismert cigányfigurát. A Cigánybáró forrása Jókai Mór Szaffi című novellája, ezt írta át operett-szövegkönyvvé Ignaz Schnitzer. Cselekménye a kiegyezés utáni osztrák-magyar viszony szórakoztató, a XVIII. századba vetített feldolgozása, amelyben a cigányok nem elszigetelten élő, titokzatos népcsoport, hanem egy ideális közösség, amely a hosszú távollét után hazatérő birtokost, Barinkay Sándort örömmel fogadja. A címszereplő szerelme egy cigány lány iránt társadalmi és erkölcsi problémákat vet fel, majd mikor a lányról kiderül, hogy török hercegnő, az „osztálykülönbség” problémája fordítva jelentkezik. Jókai novellájában rangtól függetlenül mindenki azonos társadalmi szinten áll, ami valószerűtlenné teszi a történet további elemeit is, de az operettben sem tűnik el teljesen ez a szemlélet. Közvetlen és rejtett utalásai a cigányokra, a liberális politika békülékeny és toleráns kisebbségi politikájának bemutatása. A politikai gyakorlat természetesen nem mindig felelt meg ennek az elméletnek. Értelmezhető a darab a cigány kisebbség tiltakozásaként, akik nem fogadják el a velük szemben táplált előítéleteket az elfogult többségtől, akik elhatárolják magukat az „ellenséges és tolvaj” cigányoktól.

A Cigánybáró a valósággal ellentétben rokonszenves képet fest Magyarország soknemzetiségű lakosságának testvériségéről, és ez megfelelt a Bécsben élő utópisztikus szemléletnek, miszerint Magyarország a „természeti idill sértetlen világa”[12]. A cselekmény helyszíne a Temesi bánság, amely a monarchia etnikai-kulturális mikrokozmoszának tekinthető, magyarok, zsidók, szerbek, románok, bolgárok és cigányok éltek együtt. Az operett a soknemzetiségű együttélés propagandája volt, és egyben a nacionalista szemlélet kritikája is.

Pedig valójában – a Cigánybáró operettvilágával ellentétben – a XVIII. században a cigányok a Monarchia kitaszított népe voltak, patkoló- és fegyverkovácsként szolgáltak a birodalomnak, és csak a XIX. században jöttek létre azok az idealizált klisék, amelyek a cigányt a természet ölén élő, a civilizációtól érintetlen népként kezelték.

Jókainak a librettó alapjául szolgáló művében árnyaltabb alakok szerepelnek, tehát van bennük demokratikus, romantikus, szentimentális vonás, és persze a régóta jól ismert humoros elemek, de már az ő novellájában sincsenek jellemek. Valahogy úgy, ahogy a drámatörténeti korszak talán összes színművében. Mert hiába éltek évszázadok óta együtt a cigányok a magyarokkal, és hiába formálódott folyamatosan a róluk kialakított kép, hiába a sokszínű ábrázolás, ha igazán realisztikus karakterek akkor és azóta sem jelentek meg a magyar drámatörténet cigányfiguráinak életre hívásakor.

Jegyzetek


[1] . Simai Kristóf (1742–1833) piarista tanár, drámaszerző; Nyitrán, Nagykanizsán és a nagyobb piarista iskolákban tanított. Sok átdolgozás fűződik a nevéhez, diákjai ezeket adták elő. Az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű vígjátékot is ő írta (A mesterséges ravaszság, 1775).

[2] . Verő György: A Népszínház Budapest színi életében. Bp., 1925. 35. o.

[3] . Rózsavölgyi Márk (1789–1848) zeneszerző, hegedűművész; 1812-ben a pesti magyar, majd a temesvári színtársulat zenekarának hegedűse.

[4] . Lavotta Rudolf Rezső (1876–1962) karmester, zeneszerző; 1922–35-ig a Nemzeti Színház karnagya.

[5] . Lavotta János (1764–1820) zeneszerző, karmester; hegedűművészként és zenetanítóként járta az országot, 1792–93-ban a pest-budai magyar színjátszótársulatnál volt színházi karmester, majd Kolozsvárott, Debrecenben, Miskolcon és Losoncon is. Csermák Antal (1774–1822) zeneszerző; Bécsben hegedűtanár, majd a pest-budai magyar színtársulatban első hegedűs. A társulat feloszlása után hegedűsként bejárta az országot, Bécsbe és Oroszországba is eljutott.

[6] . Hegyi Aranka (1855–1906) énekesnő; apja, Hegyi Poldi cigányprímás halála után Sárközi Ferenc cigányprímás nevelte. A Nemzeti Színház balettiskolájában tanult táncolni és énekelni, 1880-tól a Népszínház tagja, ahol haláláig Blaha Lujza egyenrangú társa volt. Operettprimadonnaként a legkiválóbbak egyike, de a népszínművek szerepeiben is nagy sikereket ért el.

[7] . Szigligeti Ede (1814–1878) színész, rendező, drámaíró, színházigazgató; 1837-től a Pesti Magyar Színház tagja, 1854-ig színészi feladatokat látott el, utána elsősorban rendezéssel bízták meg. 1875-től a színház igazgatója volt, támogatta az új magyar drámaírókat, számos ősbemutató fűződik igazgatói tevékenységéhez. A legtermékenyebb magyar drámaíró, pályája során 114 színpadi művet írt, népszínműveivel új műfajt teremtett.

[8] . Kövér Lajos (1825–1863) drámaíró; jogot végzett, 1852-től évente mutatta be a francia iskola hatásait tükröző darabjait a Nemzeti Színházban.

[9] . Fleischmann Gyula: A cigány a magyar irodalomban. Bp., 1912. 12. o.

[10] . Tóth Ede (1844–1876) színész, színműíró; 1864–74-ig nagy nyomorban élve kisebb társulatokkal járta az országot. Sebes beszéde, előnytelen alkata miatt nem jutott jó szerepekhez, így rendezőként, titkárként tevékenykedett. Éveken keresztül próbálkozott az írással, de tehetségét csak 1874-ben fedezték fel, amikor a Nemzeti Színház pályázatát megnyerte A falu rossza című színművével. 1875-től a Nemzeti Színház jelmeztári felügyelője lesz, de munkáját a sok nélkülözésben megrongálódott egészségi állapota miatt csak egy évig tudta ellátni.

[11] . Csepreghy Ferenc (1842–1880) író; asztalosnak tanult, 1860–63-ig a Katolikus Legényegylet számára jeleneteket írt. 1872-ben feleségül vette Rákosi Idát, a Nemzeti, majd a Népszínház jelmezkészítojét. 1875-től a Népszínház titkára volt, darabjait sorban mutatta be a színház.

[12] . Csáky Móric: Az operett ideológiája és a bécsi modernség. Európa, Bp., 1999. 69. o.

• Roma-dosszié