Juhász József

Nyomtatóbarát változat

A kapcsolatok normalizálását célzó múlt heti szerb–horvát egyezmény ellenére Boszniában minden maradt a régiben. Sőt, az egyezmény paradox módon még a szerb–horvát harcok kiújulását is eredményezheti.

Horvátország és Kis-Jugoszlávia egyezménye akár optimizmusra is adhat okot. Bár csak közvetetten és részlegesen, de politikailag kölcsönösen elismerve egymást, helyreállították a közlekedési és távközlési kapcsolatokat, megnyitották a Belgrád–Zágráb-autópályát, ami együttvéve akár a békefolyamat kiindulópontjává is válhat. Ha az államközi párbeszéd komollyá válik, ha a társadalmi kapcsolatok legalább részben regenerálódnak (vagyis az emberek újra telefonálhatnak, találkozhatnak, üzletelhetnek egymással), akkor idővel a valódi kiegyezés esélyei is megnövekedhetnek. Egyelőre azonban az egyezményt túl sokan fogadják fenntartásokkal.

Mi lesz Krajinával?

A kritikák egy része Belgrád és Zágráb közvetlen viszonyát érinti. Ki tett nagyobb engedményeket a másiknak? Cserbenhagyta-e Milosevics Krajinát? Segített-e Tudjman az egyezménnyel Milosevicsnek, hogy az, mint „békepolitikus”, kitörhessen a nemzetközi elszigeteltségből? Egyelőre úgy tűnik, hogy inkább Zágráb profitálhat az alkuból, hiszen a kapcsolatok normalizálását főként a krajinai kérdés akadályozza, s nemcsak nagypolitikai értelemben, hanem az egyezmény konkrét pontjainak realizálása szempontjából is. Pl. az autópályát eddig azért nem lehetett megnyitni, mert egy szakasza krajinai ellenőrzés alatt van. S ha Krajina továbbra is akadékoskodna, Zágráb mintegy belgrádi jóváhagyással kísérelhetné meg az adott területek katonai visszaszerzését. Különösen akkor nőhet meg a harcok kiújulásának veszélye, ha a krajinai elnökválasztásokon nem Milosevics jelöltje, Martics fog befutni, hanem a nála szélsőségesebb Babics (akit Milosevics két évvel ezelőtt egyszer már kiebrudalt a krajinai elnöki székből, mert ellenezte az akkori szerb–horvát tűzszünetet). A totális háború kiújulása nem túl valószínű, inkább olyan „korlátozott akciókra” lehet számítani, mint a múlt év elején a Maszlenica körüli harcok. Lehet, hogy Zágráb számára éppen az ilyen „belgrádi jóváhagyás” megszerzése volt az egyezmény megkötésének egyik legfőbb indítéka? Belgrádnak pedig megéri a kockázatot, csak hogy bizonyíthassa a békés megoldások iránti „elkötelezettségét”?

Muzulmánellenes összefogás?

A kritikák másik része az alku muzulmánellenességét kifogásolja, ami nem is annyira látens jelenség, ha figyelembe vesszük, hogy a „nagy” egyezménnyel párhuzamosan a boszniai szerbek és horvátok is kiadtak egy közös deklarációt kölcsönös békeszándékukról. Külön figyelemre méltó, hogy a boszniai horvátok részéről nem az első ember, Mate Boban volt az aláíró fél, hanem a Bobannál muzulmánpártibbnak tartott Mile Akmadzic.

Különösebben azonban nem kell csodálkozni ezen a deklaráción sem. A szerbek katonailag lényegében már régen elérték céljaikat, s a mostanában a közép-boszniai csatatereken vesztésre álló horvátoknak is a harcok megállítására van szükségük – legalábbis ha nem kerül sor Horvátország közvetlen beavatkozására. Ehhez pedig a közvetett szerb segítség is jól jöhet, hiszen a megnövekedett önbizalmú muzulmán csapatok éppen a horvátok ellenében akarják bizonyítani erejüket: részben mert a szerbek nehezebb ellenfélnek látszanak, részben mert a Közép-Bosznia feletti teljes ellenőrzés megszerzésének stratégiai és hadiipari jelentősége van. Ilyenformán nem valószínű, hogy a szarajevói vezetés a közép-boszniai harcok eldőlte előtt változtatna álláspontján.

Az Izetbegovics-kormányzat mereven elutasítja a felosztásos béketervek minden formáját, noha újabban valamivel kedvezőbb feltételeket kínáltak a muzulmánok számára. A légicsapásokról, bombázásokról szóló újabb találgatások és megbeszélések ellenére a külső beavatkozás ma semmivel sem valószínűbb, mint eddig. Saját erejükből pedig legfeljebb azt érhetik el, hogy a harcok elhúzódnak akár évekig is. De hiába Izetbegovics minden kijelentése a „ma már kétszázezres, megerősödött” kormányerőkről, önerőből legfeljebb a boszniai horvátokkal számolhatnának le – s ez is inkább csak elméleti lehetőség, hiszen végső esetben Zágráb minden bizonnyal beavatkozna.

Valóban van tehát muzulmánellenes éle a genfi szerb–horvát különegyezményeknek: nem alaptalanul beszélnek „az agresszorok kiegyezéséről”. Ugyanakkor a szerb–horvát viszony a boszniai válság rendezésének is kulcskérdése, s valószínűtlen az is, hogy lehetne találni olyan megoldást, amellyel egyszerre mindhárom fél teljesen elégedett lenne. Az is eléggé egyértelmű, hogy (nagy-)Jugoszlávia felbomlása után Bosznia sem maradhat meg unitáris államként, hanem csak államjogilag tagolt, föderált-konföderált formában – vagyis a felosztás valamilyen formája elkerülhetetlen. De ha e „kellemetlen” körülményekre gondolunk, mégiscsak azt mondhatjuk: a múlt heti genfi egyezmények valamivel talán a háború befejezéséhez is közelebb vihetnek.

• Külföld